Bertolt Brecht–Molière: Don Juan – Pesti Színház

Irányt szab egy előadásnak, hogy a Molière- vagy a Brecht-féle drámát választják alapul. Előbbinél a viharos-nőcsábász, utóbbinál a kikacsintó-filozofikus jelleg kerülhet előtérbe. Árnyalhatja a képet, hogy az alkotók melyik fordítás mellett teszik le a voksukat. Az archaikusabb Hevesi Sándor-szöveg egészen mást közvetít, mint Illyés Gyuláé. A Petri György-fordítás karcossága és Székely Gábor kivételes elemzőképessége tette az Új Színház egykori –1995-ös – Don Juanját a szokottnál mélyebbé, melankolikusabbá, elégetőbbé. Cserhalmi György a címszerepben túllépett a nőcsábász sztereotípián, egy önmagával szembenézni kényszerülő férfit formált meg. Néhány éve – 2013-ban – a Maladype társulata Zsótér Sándor rendezéséhez a Brecht-változat mellett döntött. Tudjuk, hogy Brecht a számtalan létező Don Juan történet közül – Molináétól Camus-éig – Molière-ét gyúrta át a maga képére. A lakásszínházi bemutatóhoz Molière Don Juanja címmel Ungár Júlia újrafordította és átdolgozta a drámát, s ebből egy, a házasság létjogosultságáról és a csábítás mibenlétéről polemizáló előadás született. 

A Székely Gábor-tanítvány Kovács D. Dániel a Molière–Brecht–Ungár szövegváltozatot tekintette alapnak. Bíró Bence dramaturg segítségével koncentráltabbá tette a könyvet, de felhigította néhány, a mai nyelvet idéző kitétellel. Ez utóbbiak nem javítanak a szöveg minőségén, sokszor funkció nélkül hangzanak el a káromkodások. Ungár Júlia fordítása szerint házasságként beszélnek Don Juan hirtelen támadt párkapcsolatairól. Míg ez a szóhasználat Zsótér rendezésében a játék céljához illeszkedett, Kovács D.-nél – mivel a színészek nem idézőjelesen használják – inkább zavaró. 

Kovács D. Dániel rendezése különös kapcsolatba helyezi a valóságot és a Don Juan-i világot. Feltételezik egymást, hiszen eredőjük közös, mégis folyamatos harcban állnak, szinte lehetetlen az illeszkedés. Ég és Föld, racionalitás és illúziók, hit és tagadás feszülnek egymásnak.

Arról nem szól a fáma (és a dráma), hogyan jutott a végtelen önzés, a „carpe diem” állapotába a főhős, csak a tettek szintjén megragadott itt és most létezik. De ahogy a rendezés bemutatja a hiszékeny, mindent elfogadó, elbutult világot, magyarázza azt is, hogy Don Juan miért lép túl mindenen. Két vezérlő elve a hedonizmus és a kétszerkettő racioanalizmusa. Az érzékei, a pillanatnyi hangulatai mozgatják, s vadul törekszik arra, hogy amire csak vágyik, azt megszerezze. Jelenthet ez egy szép nőt, egy gyereklányt, de takarhatja egy férfi kegyét is. Saját határait s az erkölcsi-büntetőjogi kereteket is feszegeti. És nem érti, hogy a „még és még” miért nem vált ki büntetést, miért is nem jön egy mindent – így őt is – elsöprő égi cunami. 

Kovács D. Dánielt foglalkoztatja ez a következmény nélküliség, éppen ezért rendezésében fokozásos technikával dolgozik. Elsősorban Don Juan bűnlajstromában emeli a téteket és hozza elő az egyre intenzívebb vakmerőségét, de minden egyes szereplőben is felfedi a kivetnivalót. Valóságos szellemi hisztérián megy keresztül a főhős azért, hogy végre kiléphessen a világból. Kiköveteli, hogy hívják meg vacsorára a kővendéget – annak a parancsnoknak a szobrát, akinek feleségét elszerette, őt magát pedig megölte –, és érhessenek véget földi kínjai.

Hegedűs D. Géza, Hajduk Károly és Bach Kata (fotó: Dömölky Dániel)

Kovács D. jól ötvözi a molière-i jellemvígjátékot és a brechti epikát. Pillanatok alatt épít fel karaktereket, kibeszélteti a szereplőket, megakasztja a cselekményt. Jellemző példája ennek, amikor Don Juan és Sganarelle, a szolgája egy kéregetőt próbál rábeszélni az istenkáromlásra. S amikor Berthelot (Karácsonyi Zoltán játssza) nem teszi meg, a közönség felé fordulnak, hogy húszezerért ki hajlandó erre. És tényleg, mi mindenre vagyunk hajlandóak és mennyiért?

Mindehhez társul a koreográfiát megtervező Hegymegi Máté mozgásszínháza. Nem telepszik rá az előadásra, de egy úszójelenet, egy ízléses, mégis erotikától duzzadó orgia vagy a Don Juan kegyeiért ringbe szálló két parasztlány felpörgetett sebességű ökölváltása erejéig beleszól a játék képi világába. 

A sokszínűséghez egyszerűségével passzol a pasztellben játszó, hajóbelsőt formázó díszlet, amit Horváth Jenny tervezett. A dongák egyszerűen kilökhetőek, s ezzel egy újabb járás alakítható ki, de a helyzetkomikum elemeiként is jól használhatóak. A hátteret takaró áttetsző függönyök könnyen megtépázódnak ahogy Don Juan sorsa halad a végkifejlet felé. A játéktér nagy részét betöltő hosszú asztal uralja az utolsó jelenetet – Sganarelle komótosan megteríti Don Juan őrületének terepét.

A rendezés nem él túl sok effekttel: egy száraz leveleket sodró szélvihar, ami messze nem egy égi cunami; egy felrobbanó lámpa, amely vörösre festi a pasztell-hátteret, no meg egy többsoros reflektor, arra várva, hogy – mint a színpadi fegyver – „elsüljön”. Meg is teszi, de egyáltalán nem hivalkodóan, s főleg nem a közönséget vallatva.

S akkor még nem beszéltünk a színészekről. Az idősebb generációhoz tartozók és a fiatalok, a tősgyökeres vígszínháziak és a más színházi kultúrából érkezettek, a realista színjátszáson nevelkedettek és a fizikai színház formanyelvét készség szinten beszélők játszanak együtt, ami aligha figyelmen kívül hagyható. Ebből a merész stíluskavalkádból kialakulhatna egy zavaros kevercs, de a rendezés győzi a mértékletes rendrakást.

Az előadás színészi dialógusát Hajduk Károly Don Juanja és Hegedűs D. Géza Sganarelle-je teremti meg. Nemcsak alkatukban, de világszemléletükben, habitusukban, céljaikban is erősen különböznek egymástól, mégis együtt egy egészet tesznek ki. Párbeszédeik, zsörtölődéseik, követelődzéseik azt sugallják, hogy az évek alatt kiismerték, megszokták egymást, és bár sokszor nem értik a másikat, mégis működik a „se veled, se nélküled” kapcsolat. Régen nem úr–szolga viszony az övék, marmonkannás borba fojtott együttlétük, a nőket közösen használó tivornyájuk is azt mutatja, hogy összecsiszolódtak az évek során. S amikor egymás kabátjába bújnak, egyikük kicsordul, a másik elvész a kölcsönvett gúnyában, mégis gond nélkül tudják viselni azt.

Hajduk Károly nem először találkozik Don Juannal. Ahogy a Katona József Színház előadásában, úgy most sem a sármos hódító, sokkal inkább a saját magával és a világgal játszadozó önsorsrontó. Amilyen gyorsan lángra lobban, oly gyorsan ki is alszik a szenvedélye. A megszerzés ösztöne mozgatja, a birtoklás már nem inspirálja, újabb skalpokra vágyik. 

Dermesztő az a hidegség, ahogy elhagyott feleségével bánik. Bata Éva Donna Elvirája nem is igazán érti az elfordulást. Bámulatosan szép, fehér csipke ruhájában újra és újra megpróbálja feléleszteni a hajdani tüzet. A színésznő visszafogott szenvedéllyel teremti meg azt a múltból érkezett nőt, akin már túlhaladt a Don Juan-i idő. 

A férfit csak a jelen izgatja és a minél kockázatosabb kaland. Egy pillanat műve, hogy elszeresse a halásztól – Szitás Balázs fürgemozgású, sebesnyelvű, készség szinten káromkodó Pieterétől – a menyasszonyát. Charlotte alakjában Bach Kata ezt a pillanatot ragadja meg a maga egyszerűségében, számítástól sem mentes szenvedélyességében. 

Don Juan olyan hitelesen bástyázza körül hazugságokkal hódításait, hogy nemcsak a meghódított, de talán ő maga is elhiszi. És remekül működik a kettősbeszéde. Élvezettel játssza ki a kegyein osztozkodni nem akaró két vetélytárs találkozásában rejlő minden lehetőséget. Mindenki azt kapja, amit hallani akar. Charlotte és Mathurine nemcsak szóval, de pofonokkal is győzi a versengést. Bach Kata és Puzsa Patrícia meglepően és mulatságosan, iskolázott mozgáskultúrával önti mozdulatokba a két nő féltékenységét.

És Don Juan elbánik a férfiakkal is. Az apja, Don Tenorio igyekszik visszatéríteni a tisztes útra, s a fiú el is hiteti, hogy éppen ezt teszi. A Lukács Sándor játszotta átvágott apa csendes beletörődéssel próbál egy szalmaszálba is belekapaszkodni. De könnyen megadja magát Donna Elvira két testvére is. A feminin hajlamú Don Carlos Varju Kálmán megformálásában szinte beleomlik Don Juan karjaiba, s a bosszúra szomjazó Don Alonso – Hegymegi Máté játssza – is hamar lecsendesül. Szinte már idegesítő, ahogy Telekes Péter kereskedője a „bocsánat, hogy élek” alázatosságával próbálja behajtani a kifizetetlen számláit, s nem csoda, hogy dolgavégezetlenül kell távoznia. 

Hajduk Károly Don Juanját ez a tehetetlen, hiszékeny és harcra képtelen világ felbőszíti. Nagy Sándor babérjaira tör, de kevésnek érzi a számára megadatott időt. Mindenki felett győzni akaró férfi, aki keresi a méltó ellenfelet, ezért az újabb és újabb hódítás. A színész hol egészen apró mozdulattal, egy erős tekintettel, hol kitett gesztusokkal és felfokozott érzelmi kitörésekkel viszi az alakot az „aminek meg kell történnie, az úgyis megtörténik” végzete felé. Hajduk eksztatikus állapotba hergelt, fehérre maszkolt Don Juan-jának és Seress Zoltán hangját alig hallató, testet öltött Szoborjának találkozása a régen hajszolt, az ihletett, a méltó, a végzetes nagy találkozás.

Ezen a kalandos úton mindvégig mellette van Sganarelle. Hegedűs D. Géza emlékezetesen és gazdag eszköztárral teremti meg a szolga alakját. Már azzal hangot talál ahogy cigarettával a kezében a dohányzásról mint örömforrásról és minden probléma megoldójáról tart kiselőadást. Olyannyira meggyőzőek a szavai, hogy Donna Elvira szolgája, akit Kerekes József alakít, nem tud ellenállni a kisértésnek, és kér egyet a mindenre jó gyógyszerből. Sganarelle-nek nem tetszik Don Juan „szanaszét szeretése”, s ennek minden adandó alkalommal hangot is ad. Hol vitatkozva, hol siránkozva, könyörögve, hol belenyugvással a megváltoztathatatlanba. És alkalom van éppen elég. Hegedűs D. játéka ambivalens érzésekre építkezik. A szeretet és a meg nem értés, a feltétlen odaadás és a féltékenység, a harc és a lemondás egyként benne van játékában. A színész hirtelen váltásokkal mutatja meg ezt a kettősséget. Sganarelle minden érvét bevetve hadakozik, majd szolgálatkészen teszi, amit ura parancsol. S ez a közelítés megannyi humorforrást rejt magában, amivel Hegedűs D. az előadás egésze alatt jól sáfárkodik. 

Sganarelle nevetve ül az asztalon. Ott, ahol nemrégiben még a gazdáját ölelte féltő gondoskodással. Ott, ahol Don Juan őrületbe hajlóan felkészült a távozásra. A nevetés lassan nyöszörgésbe fordul. Hihetjük, hogy csak most fogta fel ura elvesztését.

De másról szól a felismerés. Az elmaradt járandóság váltja ki a reakciót. 

A zárómondat nem következik Don Juan és Sganarelle kötelékéből. A fekete humor inkább a mindenen átlépő, anyagias világunkról szól.

Csizner Ildikó