Egy szoba Indiában – a Théâtre du Soleil előadásáról

Novemberben, a Bataclan elleni terrortámadás első évfordulója előtt néhány nappal mutatta be Párizsban a Théâtre du Soleil új előadását, az Egy szoba Indiában címűt. A társulat közös alkotását a 77 éves Ariane Mnouchkine rendezte. Célja nem kevesebb, mint a mai zavaros világban a színház szerepének, nyelvének nagyívű összegzése. Ahogy a világhírű rendezőnő megfogalmazta, a színháznak minden lehetőségével küzdenie kell a káosz ellen.

Ariane Mnouchkine és a Théâtre du Soleil radikálisan új színházi nyelvét és történelemszemléletét a 70-es években Magyarországon az előadásukból készült 1789 című filmből ismertük meg. Az egyszerű emberek szemszögéből dolgozták fel a francia forradalmat, s közben az 1968-as diákmozgalmakra is rezonáltak. Az alkalmasint véres történelmi eseményeket harsány vásári jelenetekké alakították: a formabontó térben a közönség szabadon mozgott a színpadok között, amelyeken párhuzamosan folyt az előadás. A folytatás sem késett soká: az 1973 című színházi előadás és a film. Mnouchkine következő rendezése, a Molière című film szintén emlékezetes maradt számunkra, tudomásom szerint ez volt az utolsó műve, melyet Magyarországon bemutattak. A sok behozhatatlan magyar színházi adósság egyike, hogy élő előadásban soha nem jutott el a szimbolikus nevű Nap Színháza Magyarországra. 

Ariane Mnouchkine és barátai 1964-ben alapították a színházat, s 1970-ben találták meg „otthonukat” Párizsban egy éppen megszüntetett katonai objektumban, a korábbi lőszergyár épületében. Azóta belakták a helyet, mindmáig ott működnek. Egyik első nagy sikerük a velük egy hullámhosszon gondolkodó angol „dühös fiatal”, Arnold Wesker Magyarországon is jól ismert drámája, A konyha előadása volt (1967). 

A Théâtre du Soleil társulatának tagjai a franciák mellett mintegy 25 ország színészei, egymás között mindannyian franciául beszélnek. A nyitottság és a kitekintés mellett a társulat működésében alapvető a közös alkotás, a közös munka élménye: minden színész azonos fizetést kap, s az előadások előkészítésében, lebonyolításában igen sok egyéb munkát is magukra vállalnak. A kollektív alkotásra építő társulat a mai színház eszközeivel a Franciaországban nagy hagyományokkal rendelkező népszínház gondolatát viszi tovább. Firmin-Gémier már 1920-ban létrehozta az első francia nemzeti népszínházat, ennek későbbi nagy rendezője-vezetője az Avignoni Fesztivált is megalapító Jean Vilar lett, aki olyan színészekkel dolgozott együtt, mint például Gérard Philipe. A Théâtre du Soleil is magas művészi értéket kíván minél szélesebb közönséghez eljuttatni, a társulat sokfelé utazott, dolgozott: nemcsak Európában, hanem Ázsiában, Közép- és Latin-Amerikában is, ezek a színházi nyelvek is sajátjaikká váltak, s együttműködtek ottani helybeli színészekkel is. Afganisztánban például egy társulatot is létrehoztak. Sok színű, stílusú előadásaik egyikét Kambodzsáról készítették, a diktatúráról, illetve Szihanuk hercegről. Néhányuk később egy kambodzsai menekülttábor lakóival újra színpadra állította, ezt a megrendítő előadást láttam később Párizsban. A sokszínűség jelenik meg az irodalmi művek, Shakespeare vagy a görög drámák színrevitelekor is, akárcsak a kollektív alkotások, illetve a Théâtre du Soleil számára készült művek esetében. Többször foglalkoztak a menekültsorssal,  az Utolsó Karavánszeráj (2003) című előadásukban például; a XX. századi történelemről szóltak Az Őrült Remény hajótörötteiben (2010) vagy a Les Éphémères-ben (kb. A tovatűnők), mely a nagy XX. századi történelmi tablót végül a II. világháborúra, a zsidóüldözésre hegyezte ki. Mindhárom fantasztikus előadás volt.

(fotó: Michele Laurent)

2015 őszén a Théâtre du Soleil már készült egy következő előadás tervével a dél-indiai utazásra Pondichéry-be, ahol korábban is dolgozott a társulat,  – Mnouchkine második hazájának vallja Indiát, s színházi kultúrájának nagy csodálója. Közbejött azonban a párizsi terrortámadás. A rendezőnő – mint egy interjúban elmondta – először rettenetesen kétségbe esett, majd düh fogta el, olyannyira, hogy képtelennek érezte magát a munkára, s le akarta mondani az utat. Az első kétségbeesése után azonban úgy gondolta, a színháznak választ kell keresnie, tennie kell valamit a maga eszközeivel a világban uralkodó káosszal szemben. Ezen kezdtek először dolgozni Pondichéry-ben, improvizációk formájában. Így született a kollektív alkotás. A társulat magyar tagja, Jancsó Judit, találkozásunkkor megemlítette az előadás születésének nehézségeit is, hiszen az első hónapokban nem láthatták előre, mindez hogyan fog összeállni, hogyan lesz belőle előadás. (Jancsó Judit 2010 óta a társulat tagja, Az Őrült Remény hajótöröttei előadásában is fontos szerepet kapott.) A feladat rendkívül nehéz volt: a színház lényegéről szólni, a társadalomban elfoglalt helyéről, és alternatívát kínálni a borzalommal, a széteséssel szemben. 

Az előadás kerete a társulat vezetését kénytelenül vállaló rendezőnő lidércálma, melyben a világ betör az indiai szobába, ahol játszódik: a jelenetek egyik vezérfonala a terrorizmus réme, mellette vissza-visszatérnek az indiai társadalom problémái is, főleg a nők helyzetének kérdései. A nyugati színházi kultúra mellett erőteljesek az indiai népi színház, a Mahabharata előadásának részletei indiai élőzenei kísérettel – ezeket a színészek s a zenészek csodálatos jelmezekben adják elő. (A Mahabharata egy másik világhírű rendezőt, Peter Brookot is megihlette. 1985-ben mutatták be az ő varázslatos 9 órás előadását, most ennek mesteri „minimalista” átgondolását, a Csatateret hozta el nemrégiben a Trafóba.) Mnouchkine előadása állandó konfrontáció az indiai népi színházi hagyományok és a nyugati színház között.

Az előadás rituáléja már jóval a kezdés előtt indul: része a legalább egyórás út Párizs központjából a vincennes-i erdőig, majd az ülőhelyek kiválasztása, illetve a ma már Párizsban mindenütt (múzeumokban, bevásárló központokban egyaránt) kötelező táskaellenőrzés után a találkozás a társulatvezető-rendezőnővel, Ariane Mnouchkine-nal, aki kedves mosollyal minden egyes nézőtől személyesen veszi el a jegyét, s kíván neki kellemes előadást. Már a színház épületébe való belépéstől kezdve minden Indiának, az előadás színhelyének hangulatát idézi. A kezdés előtt a közönség indiai ételeket, a francia árakhoz képest igen olcsó és ízletes ebédet vagy vacsorát fogyaszthat, aszerint, hogy mikor van az előadás. A színház dolgozói készítik, s ők is szolgálják fel. A bensőséges hangulatot teremtő, lényegében közös étkezést követően a közönség még a „negyedik nyitott falon”, azaz az átlátszó függönyön keresztül benézhet a nagy öltözőbe, s láthatja, hogyan készülnek, sminkelnek a színészek.

Az előadás metaforikus szobájának központi helyén egy nő alszik a kétszemélyes ágyban. Két oldalon ablakok, ezeken keresztül tör be a legváratlanabb módokon a rendezőnő rémálmában a világ. A szoba másik oldalán hosszú asztal, s az ablak mellett egy másik hosszú asztal telefonnal: az előadás ennek csörgésével kezdődik. A hálóinges nő bosszúsan botorkál a telefonhoz, beleszól: itt még éjszaka van, ez nem Európa, hanem India! Ekkor derül ki, hogy a társulat vezetője, akit véletlenül épp Learnek hívnak, bejelenti, elhagyja a társulatot, a Bataclan elleni terrorista merénylet után nem képes már színházat csinálni. Később még hallani felőle: összetépte útlevelét, s tiltakozásul meztelenül felmászott a város Gandhi szobrára óriási botrányt okozva… A társulat irányítása asszisztensére, a hálóinges Cornéliára hárul. Ő tehetetlenségében idegesen rohan ki a színpad hátterében lévő WC-re, s a nézőket is bevonja jellegzetes indiai gyomorrontásába, majd visszazuhan az ágyba. Az elkövetkező jelenetek sora a lidérces álom része, ez teszi lehetővé a legkülönbözőbb, összességében félelmetes társadalmi jelenségek fantasztikus képekkel, gesztusokkal, nagy iróniával való megidézését. Az álom jeleneteit időnként megszakítja a telefon csöngése, ami felriasztja az alvó nőt, aki ilyenkor kommunikálni próbál a külvilággal. 

A szoba ablakain betörő külvilág tragédiáira a színház a gonosz kigúnyolásával, komédiával válaszol. Több ízben törnek be terroristák: egyik alkalommal az ágyat is megrohanják, s a főhősnőre ráhúzva a lepedőt, fegyverre emlékeztető botot nyomnak a kezébe. A színésznő a bot-fegyverrel lelövi az összes terroristát, majd felébred, mert ismét megszólal a telefon. Máskor két majom ugrik be a szobába, egyikük akkumulátoros fúrógépet tulajdonít el. A következő jelenetben evvel a fúrógéppel kínoznak a terroristák egy felakasztott embert, a két kínzó azonban összevész, s a fiatalember megmenekül. Készítik az Iszlám Állam lobogóját, toborzó beszédük töredékeit is hallgatja egy skype-oló. Máskor váratlanul egy csadorba öltöztetett, megkínzott nő cserél ruhát a férjével, majd lelövi az összes terroristát.

Az előadás epizodikus jelenetei között külön gyöngyszem a szaúd-arábiai emberjogi bizottság tanácskérése, mellyel Izlandhoz fordul: a kivetített tévéképernyő egy izlandi férfit mutat, akihez a kérés érkezik. A férfi a válaszadásra az izlandi emberjogi bizottság képviselőit hívja meg: két tetőtől talpig beburkolt alak érkezik. A hideg télből a melegbe érve leveszik a sálakat, kabátot, s a képernyőn két nő jelenik meg, egyikük az emberjogi bizottság elnöke. A szaúd-arábiaiak, bármennyire is javítani szeretnének helyezésükön büszkeségből, hiszen ők az utolsók a nők jogait illetően – még Irán is megelőzte őket –, jelzik, nem nővel kívánnak tárgyalni, hanem férfival, például az elnöknő férjével. Ám mint kiderül, a férj otthon van a gyerekkel. Férfit kellene találniuk, a szaúdiak az államelnököt kérnék, mire az őket fogadó férfi közli: a felesége az államelnök.

Az előadás keretéből következik a színház a színházban cselekményszál is: a társulatvezető rendezőnő ironikus szerepében kétségbeesetten panaszolja, hogy nincs „víziója”. A színház emblematikus alakjai sietnek segítségére: a Mnouchkine által is csodált Shakespeare (ő természetesen angolul beszél) a Théâtre du Soleil hitvallásának  megfelelően a munkát és a még több munkát ajánlja megoldásként. A társulatvezető kérdésére, hogyan is működjön a rendező, némi iróniával visszakérdez: mi az a rendező? Mint Mnouchkine egy interjúban megjegyzi, a gonoszt, Molière-rel ellentétben, Shakespeare nem gúnyolta ki, jelen előadás a francia szerzőre utal. 

Csehov a három nővér társaságában lép be a színpadra – utóbbiak gyorsan rendet csinálnak a rendetlenségben. Anton Pavlovics oroszul nyugtatja meg a színházért aggódó rendezőnőt, s utal a híres Csehov előadásokra, a nagy elődök, Mejerhold, Nyemirovics Dancsenko színházára, melyek bizonyosan Mnouchkine művészetére is hatottak. A komédia és a tragédia problémakörét tovább víve felteszi a kérdést: vajon a Három nővért melyikhez kell sorolni?

Az előadás súlyos zárása képileg és szövegében is A diktátor című Chaplin-film záró monológjára rímel. Nem Hitlert, hanem a dzsihádistát ábrázolva kemény, deklaráltan didaktikus és katartikus: „Azért küzdünk most, hogy felszabadítsuk a világot, ledöntsük a nemzeti határokat, megszabaduljunk a kapzsiságtól, a gyűlölettől és a türelmetlenségtől. Harcoljunk az értelem világáért, azért a világért, ahol a tudomány és a haladás mindnyájunk boldogságához vezet! A demokrácia nevében egyesüljünk!”

Az előadást éppen a Bataclan elleni támadás első évfordulóján láttuk. Távozáskor a közönség az egyik asztalon, ahol korábban ebédjét fogyasztotta, vízben úszó apró mécseseket talált: ki-ki meggyújthatott egyet, s emlékezhetett. A sok mécses a víztükörben megindítóan szép kép volt.

Fried Ilona