Bulgakov Vecsei-átiratban: Iván, a rettenet – Radnóti Színház

Sokat elmond a színházzal és a konkrét előadással kapcsolatos elvárásainkról az az intermezzo, ami éppen mellettem zajlott le az Iván, a rettenet egyik előadásán. Két középkorú, elegánsan öltözött, orosz nő volt a székszomszédom. Az első tíz perc után érezni lehetett a meghökkenésüket, ami újabb negyed óra elteltével a retikülök láncának ideges csörgetésébe csapott át, majd nem bírták tovább, felálltak és kimentek. „Elnézést, rosszul vagyok” – magyarázta távozásuk okát az egyikük, ahogy a Radnóti szűkös széksorában próbáltam helyet adni nekik. Nyilvánvaló volt, hogy az előadástól vannak rosszul, mert nagyot csalódtak előzetes várakozásaikban, és szentségtörésnek érzik, ahogy az alkotók a Bulgakov-darabhoz nyúltak. 

A szerző szerintem nem érezné annak. Hiszen az Iván, a rettentőt maga is komédiának, társadalmi szatírának szánta, a Radnótiban játszott változat pedig hű maradt a keretekhez. Szó szerint is, hiszen itt is álomkeretbe került a játék, a történet és a szereplők is jól felismerhetők, sőt, még maga Bulgakov is ott téblábol a színpadon Gazsó György megszemélyesítésében, kezében hol egyik, hol másik kéziratával. A színház pedig korrektül jelezte, hogy itt nem az eredetit láthatja a néző, hanem a Vecsei Miklós-féle átiratot, nem Ivánt, a rettentőt, hanem a rettenetet. Tény viszont, hogy a megtartott keretek közé az alkotók bezúdítottak egy teherautónyi pezsgőport, így aztán minden habzik, pezseg, durran a színpadon, olyan mennyiségben és töménységben, hogy a néző csak kapkodja a fejét. És eldöntheti, hogy ez a tömény habzás éppen jó-e neki vagy már túl sok. 

A darab megírása (1931) óta eltelt 85 évben a társadalmi- és a lakásviszonyok Közép- és Kelet-Európában sokat változtak, az emberi természet és a társasházi lakógyűlések hangulata viszont annál kevesebbet. Az előadás műfaji megjelölése „társasházi science-fiction”, de a lakógyűlésen uralkodó hangulat egyáltalán nem a fantázia szüleménye, valószínűleg mindenkinek ismerős, aki járt már ilyenen. A történet szerint a házmester (László Zsolt) a középszerűsítési program megtárgyalására hívja össze a lakókat, de a Bulgakov-korabeli szovjet idők utalásai mellé kerülnek maiak is, mint például a földszintes társasház pályázati pénzekből készült liftje. Tyimofejev, a feltaláló aprócska, de még így is társbérelt lakásában zajlik az ilyenkor szokásos adok-kapok, miközben a tudós egészen mással van elfoglalva: „centiméterekre jár a fényévektől”, az általa tervezett időgép működőképessé tételétől. Mielőtt azonban ez sikerülne, és visszarepülnénk Rettenetes Iván cár korába, még két másik szál is felvetődik: Tyimofejev színésznő felesége (Petrik Andrea) filmet forgat, miközben liezonba bonyolódik a rendezővel (Molnár Áron), a házban pedig egy betörő (Pál András) ügyködik.

(fotó: Dömölky Dániel)

Amilyen lassan kezdődik a játék (Tyimofejev percekig tartó szöszmötölésével az időgépen), annyira felpörög a tempó. Ha lenne a színházi kellékeseknek mestervizsgája, ez az előadás lehetne az, annyira sokféle tárgy, eszköz kerül elő éppen a megfelelő pillanatban. Aztán, amikor a szűk kis szobából Pater Sparrow díszlettervezőnek köszönhetően fényfüzérekkel többszörösen tagolt, tágas tér lesz (a Radnóti Színház méreteihez képest már-már hihetetlenül tágas), a játék sokszor szimultán zajlik a színpad különböző pontjain. Ebben a vonatkozásban biztosan hatottak ifj. Vidnyánszky Attilára édesapja rendezései. Ahogy nála, itt is komoly, néha egyenesen megoldhatatlan kihívás a nézőnek, hogy minden színpadi történést lásson, vagy akár csak érzékeljen, annyira sokfelé kellene egyszerre figyelnie. És ha ez igaz az első felvonásra, még sokkal jobban a másodikra. Színészek, kellékek és poénok röpködnek ide-oda térben és időben. Mindehhez hozzájönnek még Vecsei Kinga már-már meseszerű jelmezei az Iván-korabeli jelenetekben. És amikor már azt hinnénk, hogy egy helyzetből minden lehetséges – többnyire groteszk – humorlehetőséget kicsavartak, még mindig rá tudnak tenni egy újabb lapáttal. Tényleg olyan az egész, mint amikor jó sok habfürdőt öntenek egy kád vízbe, alaposan felkavarják, és onnantól a hab önálló életet él. Nem azért, mert kicsúszik az irányítás az alkotók kezéből, hanem mert éppen ez látszik a célnak: egy végletekig feszített, groteszk komédiát színpadra tenni. 

Egyetlen dolog hibádzik időnként: hogy pontosan érteni lehessen a szöveget. Részben biztosan a tempó miatt, de több színésznél is összefolynak mondatok, vagy éppen a máshol zajló események hangja nyomja el a szavukat. És erre az sem jó megoldás, amivel a feltalálót játszó Rusznák András él, hogy időnként túlordítja a szerepét. Így sok minden elvész a szövegből, pedig kár érte, mert szellemes, játékos. Már a névadások is: a tolvajt Kicsorszkijnak hívják, a besúgót Poljoskának. 

A szereplőgárda részben a Radnóti színészeiből, részben az ifj. Vidnyánszky‒Vecsei tandem más előadásaiban is szereplő fiatal egyetemistákból (Gyöngyösi Zoltán, Figeczky Bence, Olasz Renátó) tevődik össze. Korban és vitalitásban hozzájuk áll közel az idei évadtól a Radnótihoz szerződött Sodró Eliza. A radnótisok remekül felveszik a fiatalok tempóját, a közös játék – a már jelzett érthetőségi gondokat leszámítva – zavartalannak tűnik. A legemlékezetesebb alakítás ezen az estén László Zsolté, a házmester és Iván cár kettős szerepében. Különösen Ivánként sziporkázik, ahogy döbbenten szembesül a számára nehezen felfogható változásokkal, technikai újdonságokkal, néha mint egy kisgyerek, aki beszabadult a játékboltba. (Közben az Új Zrínyiász is eszembe jutott, nekünk is van egy hasonló, időutazásos társadalmi szatíránk.) Petrik Andrea szintén nagyszerű a színésznő szerepében, ahogy jókora amplitúdóval, hol szándékoltan manírosan, hol kedves öniróniával formálja meg a karaktert.  

„Nem értem” – ismételgeti Tyimofejev az előadás elején és végén is élete tételmondatát. Nem érti a világot, sem a múltat, sem a jelent, sem azt, hogy mi lenne a dolga neki, a tudósnak, az értelmiséginek ebben a világban. „Ivánok mindig lesznek” – talán ez az egyetlen bizonyosság marad a képzelet és a valóság elmosódó határvidékén. A keretjáték közti sziporkazuhatag után azonban nem könnyű meghallani ezt a csendesebb hangot. 

Az orosz szomszédaimmal átellenes oldalon ülő 18‒20 év körüli fiú nagyon élvezte az előadást, és valami olyasmit mondott az apjának, hogy ilyesmire bármikor szívesen beülne. A Radnóti Kováts Adél igazgatta első évadának első bemutatója éppen ezt jelzi: nyitottak a fiatal alkotók és a fiatal közönség felé. 

Turbuly Lilla