Spiró György: Az imposztor – Jászai Mari Színház, Tatabánya

Van úgy, hogy visszatérő rendezői gondolat és egy színház koncepciózus műsorstruktúrája szerencsésen találkozik. Szikszai Rémusz mind figyelemreméltóbb munkásságának egyik kulcsmotívuma a „színház a színházban” alaphelyzet, melyet rendezései gazdagon variálnak. Nemcsak a színházi közegben játszódóak; majd minden munkájának fontos témája a szerepjátszás, az ember és szerep viszonya, ami olykor kiegészül a színész és szerepe viszonyának analízisével. A tatabányai színház egyes előadásai pedig az utóbbi időben évadokon átnyúlva is termékenyen reflektálnak egymásra. Kiss Csaba néhány hónapja bemutatott Nappalok és éjszakák című drámája a Sirály harmadik és negyedik felvonása közt történteket mesélte el, a szereposztás pedig legtöbb pontján megegyezett a másfél évaddal korábbi tatabányai Sirály-bemutatóéval. Most pedig a tavalyi évad kiugró sikerű Tartuffe-bemutatóját rendező Szikszai Rémusz Spiró György sokszor méltatott, de viszonylag ritkán játszott drámáját, Az imposztort vitte színre, melyben a vilnai társulat a Tartuffe-öt próbálja, majd játssza is, címszerepben a vendégül hívott híres színésszel, Boguslawskival. Nemcsak Szikszai jelenti a két előadás közös pontját: a szereposztás is többnyire megegyezik a tavalyival. És van jelentéses eltérés is: a tatabányai színház igazgatója, Crespo Rodrigo, aki a Tartuffe címszerepét alakította, most a cover-Tartuffe-öt, a vilnai színház direktorát, Każyńskit játszhatja. 

(fotó: Prokl Violetta – Jászai Mari Színház)

Olyan szituáció jön létre így, amelyet a néző könnyen értelmezhet – akár az alkotói szándéktól teljesen függetlenül is – a színpadi és a színpadon kívüli valóság egymásra vetítéseként. Ám ha megnézzük Az imposztor bemutatóinak történetét, láthatjuk, az a lehetőség, hogy a színpadi szituáció valamiképpen reflektáljon a társulat valós helyzetére, távolról sem először áll elő. A dráma címszerepét Spiró György Major Tamásnak írta; a Katona József Színházban tartott ősbemutató sikerében meghatározóan fontos része volt az ő alakításának (de a további kitűnő szerepformálásoknak és gondosan elemzett szövegnek is). Ám a drámát azóta csupán egyetlen alkalommal játszották Budapesten (a Budapesti Kamaraszínházban, Kovács Lajos főszereplésével), minden más bemutatóra vidéki vagy határon túli színházakban került sor. És nem egyszer fordult elő, hogy Bogusławskit nem a társulat vezető színésze, hanem a szerepre vendégül hívott neves művész játszotta (így például Pécsett Jordán Tamás, Kolozsvárt Ács Alajos, Sopronban pedig az ősbemutató Każyńskija, Sinkó László). Vagyis a színpadi alaphelyzet leképezte már néhányszor a valóságosat; a párhuzamok tatabányai felerősödésének okát részben a tavalyi Tartuffe-bemutatóhoz fűződő szálakban, részint Szikszai Rémusz alkotómódszerében kereshetjük.

Ám bármennyire csábító is a párhuzamok további fejtegetése, nyilvánvaló: valóság és fikció egy ponton még abban az esetben is elválik egymástól, ha a rendezés fontos eleme az ambivalens értelmezési variációk kiépítése (vagy esetleg az ezzel kapcsolatos befogadói várakozások felkeltése és megcáfolása). Hiszen a darabbéli vilnai teátrum halmozottan hátrányos helyzetű kisebbségi színház, melytől nézői nem a magas esztétikai színvonalat, hanem pusztán a kulturális identitás erősítését várják el – miközben a társulat folyamatos politikai és egzisztenciális fenyegetettségben dolgozik. Hasonló helyzetben jelenleg szerencsére egyetlen magyar nyelvű, professzionális vidéki vagy határon túli társulat sincs (most még „csak” ott tartunk, hogy a „hibák” az igazgató állásába kerülhetnek) – ha pedig volna ilyen, bizonyosan nem mutathatná be Az imposztort. Már csak ezért is kérdéses, hogy – függetlenül a valóságra rímelő vagy nem rímelő fiktív alapszituációtól – mennyi személyesség vihető a játékba, hogy mennyire kell a színészi alakításoknak a privát színházi- vagy élethelyzetre reflektálniuk. Noha ez az igény megfogalmazódhat minden színházban játszódó, a színházcsinálással komolyan foglalkozó mű esetében, hajlok arra, hogy a személyesség csak közvetetten, indirekt formában jelenhet meg az egyes alakításokban és a társulati összjátékban. Nem pusztán az egészében a valóságra fordíthatatlan színpadi alaphelyzet miatt, hanem azért is, mert a dráma viszonylag kevés lehetőséget kínál a vidéki színházcsináláshoz tapadó közhelyek átlelkesítésére vagy átértelmezésére. Hiszen a mű középpontjában Bogusławski színesen, sokrétűen ábrázolt alakja áll – a többi szerep kevesebb árnyalásra ad módot, a kisebbeket pedig valahogyan ki kell találni (vagyis alig néhány mondatból kell sajátos, összetéveszthetetlen karaktereket építeni). Az e tekintetben is kiváló ősbemutatót leszámítva nem láttam még olyan előadást, ahol ez maradéktalanul sikerült volna.

Szikszai Rémusz rendezése többfajta megközelítéssel, ötlettel próbálja ezt a problémát áthidalni, illetve a „színház a színházban” szituációját egyfelől gazdagabbá és a szó szoros értelmében teátrálisabbá, másfelől személyesebbé tenni – változó sikerrel. Már az első pillanatokban a színházi valóság színpadi megkonstruálásának részesei lehetünk: a szemünk láttára áll össze apró öltözőasztalokból Varga-Járó Ilona díszlete; az asztalok aztán a játék során hol eredeti funkciójukban, hol a tág értelemben vett színházi tér, színházi világ alkotórészeiként állnak a színen. A játszók pedig gazdái saját asztalaiknak; maguk tologatják ide-oda azokat, mintegy demonstrálva összetartozásukat, azt, hogy akarva-akaratlanul valamennyien a nagy egész részei. A megoldás nemcsak látványos és szellemes, de megfogalmazódik benne a színházcsinálás felemelő hősiessége éppúgy, mint a körülmények szegényessége, kilátástalansága. A gyakran felhangzó barokk zene hol ünnepélyességet sugároz, hol ironikus kontrasztot teremt a látvánnyal. Ebbe a közegbe Bogusławski idegenként érkezik; Fodor Tamás első színrelépésekor hosszasan áll magányosan a színpadon. (Az előadás végén, távozása után a színpad mélyén ismét feltűnik majd alakja – ha fizikailag nem is, de szellemi értelemben a hatalmat megtréfáló nagy színész részese lett a vilnai világnak.) Fáradt, idős ember érkezik Vilnába, akiben első látásra nem is lehet felismerni a nagy művészt; Fodor Tamás nem világító lángelmét, mindenkit az első pillanatban magával ragadó szuggesztív sármőrt játszik, hanem kiszámíthatatlan kópét, akit eleinte talán tényleg csak a pénz motivál, játékkedve menet közben jön meg. A fáradt öregember álarca mögül fokozatosan bújik elő a zseniális színházi ember és a kora ellenére is ellenállhatatlanul vonzó férfi; az előadás talán legszebb, legemlékezetesebb jelenete, ahogy a próbán Tartuffe-ként valóban elcsábítja az Elmirát játszó Kamińskát. És a játék tétje fokozatosan nő; Fodor hallatlanul finoman, az egyes szituációk kétértelműségét mindvégig megtartva játssza el azt a folyamatot, ahogy Bogusławski ráébred: a hatalom megleckéztethető és megleckéztetendő. Fodor Tamás játéka a koncepcióhoz illeszkedően nélkülöz minden látványos gesztust, pózt, alakváltozást; viszonylag kevés színészi eszközt használva tud sokszínű, ugyanakkor kivételesen szuggesztív lenni. 

Fodor Tamás, Bajcsay Mária,  Megyeri Zoltán és Szabó Emília (fotó: Prokl Violetta – Jászai Mari Színház)

Azt az igen nehéz feladatot, hogy a többi szereplő úgy mutassa meg érzékletesen, a maga massza voltában a reménytelen helyzetű és korlátozott képességű társulatot, hogy ugyanakkor meggyőzően egyénítse, izgalmassá tegye a vékonyabban megírt figurákat, kevésbé sikerül megoldani. A társulat az együttes jelenetekben fegyelmezetten, egységesen mutatja a kiszolgáltatott trupp helyzetét, de kevés arc válik ki igazán a tömegből, és még kevesebben formálnak valóban egyedi karaktereket. A szereplehetőségekkel nagyjából összhangban leginkább Major Melinda Kamińskája emelkedik ki a többiek közül; elegáns, finom jelenség, akiről hihető, hogy Bogusławski az utolsó esélyét jelenti a kitörésre, de Major Melinda azt is meggyőzően játssza el, hogy a színésznő közben kicsit tényleg bele is habarodik a Mesterbe. És közben a Kamińskit alakító Dévai Balázzsal finoman, nem látványos, de beszédes gesztusokkal érzékeltetik kapcsolatuk zátonyra futását is. Erős karakteralakítás még Kardos Róbert tisztánlátó, következésképp kifinomult alkoholistává vált Skibińskije, és ötletesen kitalált karakter Szabó Emília Pięknowskája. Az igen kevés lehetőséget kínáló szerep majdhogynem egyetlen, az Úr nevét indulatszóként megidéző felkiáltásra redukálódik, amelyet a színésznő változatos skálán használ, mindig más hangsúllyal reagálva az aktuális történésekre. (Slusszpoénként pedig az előadás vége felé a Súgónőből szakad ki e felkiáltás, aki – mintegy a „színház a színházban” játék másik síkjára lépve – rögvest elnézést is kér kolléganőjétől szerepe alkalmi elvétele miatt.) Talán hasonló ötletek segítenének a többi szerep felépítésében, vagy az egyes helyzetek markánsabb rendezői értelmezése; mindenesetre nemcsak a kevéssé megírt figurák többsége, hanem néhány fontosabb karakter – például Maróti Attila túl naivnak látszó Rybakja vagy Megyeri Zoltán kézenfekvő megoldásokból építkező Rogowskija – is jóval halványabb az optimálisnál. Másutt pedig felesleges magánszámokat engedélyez a rendező: a Díszletező és a Kellékes komikusnak szánt közjátéka nemcsak indokol/hat/atlanul hosszú, de nem is különösebben mulatságos. Crespo Rodrigo Każyńskit jobbára ostoba akarnoknak, egy-két jelenetben azonban inkább ügyesen taktikázó opportunista vezetőnek mutatja; ha ez az eldöntetlenség magát a figurát jellemezné, izgalmas, Janus-arcú alak válhatna a direktorból – ám ez itt inkább színészi-rendezői bizonytalanságnak tűnik. A Király Attila játszotta közepes formátumú Gubernátor és Honti György rókamosolyú kritikusa képviseli a színházon kívüli világot (hatalmat). Mindkettő korrekt alakítás, egyedi színek nélkül, aminek talán oka az is, hogy a rendezés – szerencsés módon – nem erőlteti a direkt aktuálpolitikai megfeleltetéseket (az áthallást a szöveg úgyis magától értetődően biztosítja), igazán originális mondandója pedig nincs a hatalmi gépezetről. Igaz, Szikszai Rémusz rendezésének egészére sem jellemzőek a nagy üzenetek vagy az originális értelmezés forszírozása. Fodor Tamással és a hangját kicsit még kereső, de egyre jobban összekovácsolódó, egyre meggyőzőbb teljesítményekre képes tatabányai társulattal összekapaszkodva inkább a színházcsinálás kínjairól és ritka, ám felemelő ünnepnapjairól mesél. Így talán valamelyest törvényszerű, hogy magának az előadásnak is vannak döccenői, problémái éppúgy, mint igazán emlékezetes pillanatai.

Urbán Balázs