Brian Friel: Apák és fiúk – Vörösmarty Színház, Székesfehérvár

Két kérdéssel izgathatja fel a nézőt az Apák és fiúk székesfehérvári előadása. Az egyik, hogy Brian Friel 1987-ben vajon miért dolgozta színpadra Ivan Turgenyev regényét, a másik meg az, hogy Bagó Bertalan miért állította színpadra 2017-ben Székesfehérváron az átiratot. 

Turgenyev az 1860-as években írta művét az akkori orosz világ legizgalmasabb problémáiról. Az Apák és fiúk cím alatt a szokványos generációs ellentét a legkevésbé érdekes. A kérdés sokkal nagyobb horderejű: mit kezdjen magával a hatalmas birodalom, a hatalmas nemzet értelmisége, sőt az egész birtokos nemesi középosztály? Két Moszkvában tanuló egyetemista szünidei hazalátogatása remek alkalom arra, hogy találkozzanak, megütközzenek a fővárosi tanodákban, szerkesztőségekben kiagyalt eszmék és a vidéki, falusi élet valósága. A nagy orosz realista irodalom egyik példás remekét hozta létre a témából Turgenyev.

Hogy az ír prózaíró és színpadi szerző mit láthatott meg a történetben, ami a múlt század nyolcvanas éveiben arra ösztönözte, hogy darabot írjon belőle, az sem a szövegből, sem az előadásból nem derül ki. Az öt gyermeket felnevelő író magánéletében jócskán találkozhatott nemzedéki problémákkal, de ezek valamikor a hatvanas években vezettek utoljára súlyos társadalmi konfliktusokhoz a nyugati világban. Ám ha nem így lenne, az előadásból akkor sem lenne kiolvasható a legkisebb utalás sem huszadik századi kérdésekre. Minden megy a maga útján az 1860-as évek Oroszországában. A birtokos nemesség küszködik a modernizáció nehézségeivel. Egész mentalitásán, életformáján, világszemléletén kellene változtatnia, hogy meg tudjon felelni a kor követelményeinek. A férjétől örökölt gazdagságot ügyesen kamatoztató özvegy ki is oktatja erre élhetetlen és nem túl éles elméjű szomszédját, bár tudja, hogy hiába. A nihilista Bazarov meg csak tabula rasa teremtésében, minden eltörlésében, teljes újrakezdésben hisz. Legalábbis barátja szerint, ő maga ugyanis a darabban már meglehetősen el van bizonytalanodva. 

Az előadás külsőségei nem kötődnek a regény idejéhez. Elvontságra és aktualizálásra egyaránt törekszenek. Vereckei Rita díszlete lényegében egy hatalmas, világos hátsó fal, kis átjáróval áttörve, és előtte egy négyszögletű, ugyancsak világos padozatú tér. A helyszín változását leereszkedő válaszfal jelzi (a nihilista Bazarov szülei bizonyára szegényebbek, mint Kirszanovék, így otthonuk nyilván szűkösebb). Szükség szerint hozzák-viszik a könnyen mozgatható bútorokat. Laza maiság keveredik a mindegy mikor benyomásával. A ruhák meg végképp nem kötődnek a múlthoz, még ha talán nem is követik a legújabb divatot, nem számítva az ifjabb szolgát rappeléssel jellemző Kisari Zalán punk frizuráját és fenekéről lecsúszó nadrágját. A látványelemek vegyességéről nem dönthető el, hogy mennyi benne a szándékosság. Jól körvonalazható tartalmi üzenet éppúgy nem olvasható ki belük, mint stílusegység – inkább látszanak alkalmi ötletelések összehangolatlan eredményének. 

Gáspár Sándor, Kádas József és Nagy Péter (fotó: Kocsis Judit)

A színészi játék is esetlegesen sokféle. A kisebb vagy kevésbé, esetleg egyáltálán nem fontos szerepek érdekesen, jól megcsináltak. Igazi mulatság, ahogyan Varga Lili lenge ruhában, gumicsizmában, borzas parókában végigrobogja egy szeles szolgálólány szerepét. Jobb előadásban bizonyára sok lenne. Itt üdítően rikít ki a sokrétű unalomból. Derzsi János most is kidolgozott, átgondolt játékkal hoz egy tapintatos, finom úriembert, Kricsár Kamill jól adja a mogorva, gazdáit csuklóztató kocsist, Ecsedi Erzsébet meg egy bolondos öregasszonyt. Törőcsik Franciska igyekszik hitelesíteni a gazdájának gyereket is szülő szerető nem rá szabott szerepét, Varga Mária pontosan játssza az aggodalmaskodó, majd a fia elvesztésébe lelkileg belerokkanó anyát, Kuna Károly mértékkel használja különös hangját Bazarov okoskodó apjának jellemzéséhez, az viszont nem tűnik szembe, hogy az egyik apaként címszereplő lenne, inkább látszik egy különös színfoltnak a vidéki élet palettáján. Ez azonban inkább az átirat és a rendezés kérdése. Gáspár Sándor viszont valóságos főszerepként játssza a másik apát, egy jó szándékú, nem túl éles eszű, vidéki birtokost, aki csodálkozva bambul rá a körülötte átalakuló világra. A cím szerinti fiúk egymástól szinte jobban különböznek, mint apáiktól. Kádas József elvi rajongó, merész tettre aligha képes fiatalemberként isteníti barátját, akit viszont Nagy Péter egy kicsit trehány, elbizonytalanodott, célokat vesztett, befelé forduló, rejtőzködő fiatalembernek rajzol. A zsenialitást, a sugárzó szellemet, amiért tanulótársa oly nagyon lelkesedik, nem túlzottan mutatja. 

Tóth Ildikó hitelesen okos mint felvilágosult, jó gazda és szegénységből jött gazdag özvegy. 

Különbözősége a gazdaságát lepusztulni hagyó, tehetetlen szomszédjától lehetne a darab és az előadás gerince, a Turgenyev korabeli Oroszországnak olyan lényeglátó ábrázolása, amilyen Goncsarovnál Oblomov és a német eredetű Stolz párhuzama. A lényeglátás azonban sem az átiratnak, sem az előadásnak nem erőssége. 

De ha az lenne, akkor sem biztos, hogy kiderülne, mit mond nekünk ma, Magyarországon Turgenyev százötven esztendős története. 

Zappe László