Ez most szomorú szám – reflektált ifjú kolleginánk a nyomdába adás előtti utolsó simítások közepette az olvasottakra. Talán azért érezte így, mert több most az emlékezés benne olyanokra, akik már nincsenek közöttünk. Igaz, ami igaz, már a fesztivál-beszámolók sem tudnak jó ideje felhőtlenek lenni, a fiesta-hangulatot elsöpörte a politikai akarnokság – a találkozás örömét egészen tán mégsem sikerült. És azért ezeken az évad végi mustrákon az olyan minőség mindig örömöt tud okozni, mint amilyen például a kecskeméti Platonov a maga többszörösen díjazott szereplőivel, vagy Székely Csaba Bánya-trilógiájának darabjai, melyeknek újabb és újabb bemutatói nélkül hovatovább nincs színházi évad, de a Bányavirág érmihályfalvi előadása az amatőrszínházi fesztiválokon is tarolt, idén Vasváron. A zenei fesztiválokon pedig szinte mindig talál valami kincset állandó szerzőnk, Fittler Katalin – most egy Magyarországon eddig sosem játszott Wagner-opera, a Rienzi koncertszerű bemutatóját a Budapesti Wagner-napok keretében. 

A száz éve született Jurij Ljubimov egyik utolsó munkája is operarendezés volt a Bolsojban. Írásában Balogh Géza emellett azokat a magyarországi rendezéseit is felidézi – a Várkonyi Zoltán vezette Vígszínház Bűn és bűnhődését, valamint a „Gáborok”, a Székely és Zsámbéki vezette Nemzeti Színházban bemutatott legendás Háromgarasos operát –, amelyek jelentős eseményekként épültek be a színházi köztudatba.

A Ljubimovnál tíz évvel fiatalabb Taub János életművéből – ő idén lett volna kilencven éves – Darvai Nagy Adrienne idéz meg egy itthon kevéssé ismert mozzanatot, egy olaszországi bemutatót, jóllehet a Radnóti Színház művészeivel dolgozott a Mittelfeszt keretében egy Kafka-bemutatón.

Születésnapi „ajándéknak” szántuk a szerzőkkel a Vári Éva életéről, pályájáról készülő kötet részleteinek közlését, amelyből kibontakozik majdan e valójában megőrizhetetlen életmű – a színházművészetben ez a kegyetlenül szép, hogy igazán csak a szemtanúkban létezik s él tovább, addig, ameddig – a maga teljességében, minden gyönyörűségével és keservével. 

Az élet hozta így, hogy különböző színészgenerációk szakmai tapasztalatai, különböző színészi létezésmódok dokumentálása is ez a szám: Pápai Erika útjáé a Vígszínházi indulástól a szabadúszásig Ménesi Gábor interjújában; egy „vidéki színész”, Simon György életművének számbavétele búcsúként Balogh Géza tollából, és a legfiatalabb, a harmincas évei vége felé járó Vajda Milán eddigi életének drámai sűrítményét színre vivő AlkalMáté Trupp előadásáról szóló kritika Stuber Andreától, aki 11 éve krónikása lapunkban a Máté-osztály minden nyáron megrendezett „találkozóinak”, szakmai és élettapasztalat-cseréinek. 

Az már tényleg a véletlen műve, a sors keze stb., hogy Pápai Erika és Vajda Milán születésnapja is az e lapszám felölelte időszakra esik, miként Almási Miklós professzor úr 85. születésnapjáé is, akinek órái az egyetemen annak idején alapvetően meghatározták e sorok írójának Csehov-képét, a vele készülő interjúkötet itt közölt részletében tárgyalt színházi ismeretterjesztő tévésorozat – bizony, volt ilyen is az „átkosban” – pedig sok-sok néző színházhoz való viszonyát. Almási tanár úr beszél többek közt a könnyed vígjátéki helyzetek megoldásainak nehézségeiről – szép példája ennek a Miskolci Nemzeti Színház Feydeau-előadása, A hülyéje, amelyre Gabnai Katalin reflektál.

És igen, szomorú: az új színházi évadot megfogyatkozva kezdjük, mint arra Mihályi Gábor jegyzete utal, és lapzártakor érkezett a hír Tarján Tamás haláláról…

Szűcs Katalin Ágnes