Csehov: Ivanov – Weöres Sándor Színház, Szombathely

Ivanov háttal ül nekünk, feltűnően rossz testtartásban, rozoga széken. Meglehetősen sokáig marad így, még Borkin idétlenkedése is csak nehezen mozdítja ki ebből a pozitúrából. Hogy hol ül, az némi fejtörésre ad okot; Khell Csörsz díszlete olyan, mint ha maga lenne a borongós őszi táj – ha a nyílászárók nem volnának, akkor azt is hihetnénk, hogy már a játék elején a környezetéből, a világból, a tárgyi valóságból kivettetett antihőssel találkozunk. A díszlet mindvégig erősen stilizált marad. Jól megférnek benne a lehullott falevelek a bútorokkal; a mindent beborító kopár reménytelenség, amelyet a monokróm szín, a jéghideg atmoszféra szuggesztíven éreztet, és amely elmossa a kint és bent közötti különbséget, fontosabb, mint maga a tárgyi környezet, a pillanatnyi (akár földrajzi, akár társadalmi értelemben vett) pozíció. 

A szombathelyi előadás egészére is igaz ez: Lukáts Andor rendezése ontologikus szemléletű, legfőbb erénye pedig a reménytelenül kiüresedett, kopár, kilátástalan világ nyomasztó hatásának érzékeltetése. Ebben kiemelten fontos szerepe van a vizualitásnak; annak, ahogy a díszlet, a világítás, illetve a megteremtett színpadi képek monotóniája a változtathatatlanság, a kilátástalanság érzetét erősíti. Amit csak néha-néha árnyalnak rikítóbb színek, elsősorban a jelmezeknek köszönhetően. Pető Kata ruhái ugyan igazodnak a látványkoncepcióhoz, de néhány ruhadarab élesen üt el a többitől. Egy-két – harsány gesztusokkal megjelenített – mellékszereplő jelmeze csiricsáré színeivel tér el, a változás egyetlen (igaz, rövid életű) reményét jelentő Szása öltözete pedig, főként farmer-sortja minden szempontból éles kontrasztot képez a többiek zárt, gyakran pasztelles, múlt századi viseleteivel. Stílus és stílustörés, monotónia és dinamika egyszerre jelenik meg az előadás látványvilágában, hatásosan és jelentésesen. 

Ám ez a nagyon erős atmoszféra voltaképpen egyetlen szereplő helyzetének, lélekállapotának, világszemléletének érzéki kivetítése; azt a sivár, reménytelen, egyhangú világot látjuk, amelyből Ivanov nem tud kitörni. Ha pedig Ivanov szemén keresztül nézünk mindent, kulcskérdés, hogy a rettenetesen unalmas világ ábrázolása mitől lehet mégis érdekes, izgalmas, eredeti, vagy legalábbis szórakoztató számunkra. Nem állítom, hogy a rendezés nem törekszik e dilemma megoldására, de azt sem, hogy e törekvés komoly sikerrel járna. A probléma talán az, hogy maga a létállapot, amely az előadás fókuszában áll, túlságosan ismerős, újat nemigen mond róla a bemutató. Lukáts Andor méltánylandó következetességgel veti el mind a direkt aktualizálásnak, mind a komikus játékötletek alkalmazásának lehetőségét (s ezáltal az alapkonfliktus felhígítását, a nyomasztó atmoszféra gyengítését), így a nézőpont tágítását leginkább a színészi alakítások tudatos stiláris eklektikája szolgálhatja. A játékmód eklektikája kétféleképpen értendő. Egyrészt éles a kontraszt a fő- és a mellékszereplők alakítása között. Ivanov, Anna és Szása alakját alapvetően realisztikus eszközökkel teremtik meg a színészek. A közvetlen környezetüket alkotó, fontosabb mellékszereplők jóval stilizáltabban, a kevésbé fontos, a hátteret, a környezetet jelentő epizódszereplők pedig általában élesen elrajzoltan, már-már karikatúraszerűen jelennek meg. Másfelől a főszereplők játéka is egyre stilizáltabbá válik, de komikus felhangok, gesztusok nélkül; a stilizálás az ő esetükben a tragédiát sűríti. Ivanov és Anna elfojtott érzései a felvonásvégeken egy-egy dalban robbannak ki – és ezek egyértelműen az előadás legerősebb jelenetei közé tartoznak. Az viszont már mesterkéltebb ötletnek érződik, hogy Anna betegsége és felindultsága elhatalmasodásával sípoló tüdőhangokat ad ki; a betegség felülstilizálása paradox módon éppen az emberi kapcsolat kiüresedésének drámáját tompítja. Ennél nagyobb probléma, hogy a háttér súlytalan marad; az elrajzolt és elmosódó arcélű, kevéssé karakteres mellékszereplők gyakorta feleslegesnek tűnően botorkálnak a színen. 

Bányai Kelemen Barna

Ez ugyan nem feltétlenül színészi probléma – hiszen ahhoz, hogy ezek a nem realisztikusan értelmezhető figurák együttesen szuggesztív és jelentéssel bíró hátteret alkossanak, markáns, az előadást stilárisan meghatározó rendezői ötlet szükségeltetne –, de tény, hogy a főszereplők jól felépített és erőteljes alakításai még nyilvánvalóbbá teszik a háttér elnagyoltságát. Bányai Kelemen Barna (Ivanov), Bánfalvi Eszter (Anna Petrovna) és Hartai Petra (Szása) határozott színészi gesztusokkal markáns, erős figurákat építenek. Bányai Kelemen Barna Ivanovként az apátia állapotát is variatív eszközökkel állítja elő, apró váltásokkal teszi hangsúlyossá a reménykedés, az öncsalás és a ráismerés rövidebb periódusait, és érzékletesen mutatja az érzelmi kiüresedésnek azt a végső fázisát, amely törvényszerűen vezet az öngyilkosságig. Bánfalvi Eszter Anna Petrovna kétségbeesett szeretetéhségét ábrázolja sokszínűen; az asszony mind céltalanabb reménykedésében hol a vágy, hol a hit, hol a teljes magánytól való félelem dominál. És torokszorító, ahogy fokozatosan szembesülni kénytelen a remény hiábavalóságával. Hartai Petra Szásája pedig a környezetéből minden tekintetben kiváló, üde jelenségből a szemünk előtt válik összezavarodott, eredeti szándékához csupán „csakazértis” alapon ragaszkodó, érzéseiben elbizonytalanodó nővé. A fontos epizódszerepeket játszók haloványabbak, amit nemcsak a szerephierarchia és az eltérő játékstílus okoz, hanem az is, hogy a figurák jelentéktelenségét az egyaránt korrekt, de nem átütő erejű színészi alakítások nem tudják jelentékeny erővel megmutatni. E körben a legösszetettebb alakítást Szerémi Zoltán nyújtja, aki ugyan jórészt ismerős színészi eszközeit alkalmazva, de relatíve színesen játssza a kiégett Sabelszkijt szánalmasnak és szánalomra méltónak. A többiek jóval egysíkúbbak: Kenderes Csaba túlhangsúlyozza Lvov doktor becsületességnek hitt súlyos korlátoltságát, Kálmánchelyi Zoltán változó intenzitással, de voltaképpen az első jelenetben megütött hangot kitartva érzékelteti a reflektálatlanul amorális Borkin életszemléletének ürességét, a náluknál jóval realisztikusabb tónusban játszó Endrődy Krisztián pedig mindvégig szürke marad Lebegyevként. A tágabb környezetet megjelenítők közül pedig – ha Fekete Lindának a tabló egészéből kicsit kilógó, szürreális jelenségnek ható Avdotya Nazarovnáját nem számítjuk – egyedül Nagy Cili nyújt éles kontúrú, egyéni színekből építkező alakítást Babakinaként. 

Bánfalvi Eszter (fotók: Mészáros Zsolt/Weöres Sándor Színház)

A háttér elmosódottsága, érdektelensége persze akár a koncepció szerves részeként is felfogható, ha a környezetet csak az antihős szemén keresztül láthatjuk. Így igazi tétje csak Ivanov, illetve a hozzá közvetlenül kapcsolódó két nőalak vergődésének, sorsának van. Csakhogy a mellékszereplők túlontúl sokat vannak színen ahhoz, hogy őket közönyösen nézhessük, s hogy az időnként törvényszerűen bekövetkező üresjáratok ne törjék meg a játék ritmusát. S mivel nincs olyan tartalmi-formai ötlet, amely az érdektelen környezetet színpadi értelemben érdekessé tenné, nincs megoldás az érdektelen valóság érdekfeszítő ábrázolásának dilemmájára sem. Így a következetes rendezői olvasat, a főszereplők erős alakítása és a gondosan megkonstruált látványvilág mind egy irányba hat. Az előadás oly szuggesztíven érzékíti meg a mindent ellepő unalom kétségbeejtő érzését, hogy – igazi ellenpont, árnyalás, kontraszthatás híján – maga is mind unalmasabbá válik.

Urbán Balázs