Beszélgetés Léner Péterrel színházi könyveiről1 

A Corvina Kiadónak épp tíz éve, 2007 óta van egy laza színházi sorozata, amelyben már tizenvalahány, különböző tematikájú és jellegű, de mindig izgalmas és érdekes könyv jelent meg, Dömötör Adrienne, Fesztbaum Béla, Honti Katalin, Koltai Tamás, Lázár Egon, Lengyel György, Márton András munkái. Az idén 81. évébe lépett Léner Péter először a József Attila Színháznak azt a két évtizedét írta meg, amelyben ő vezette az intézményt, majd mestereiről s egyik legjobb barátjáról rajzolt portrékat, arra keresve a választ, ki volt Egri István, Marton Endre, Kazimir Károly és Sztankay István. Már amennyire lehet erre válaszolni…

(theater.hu fotó – Ilovszky Béla)

Itt ülünk nálatok Máriaremetén, ahol jó évtizede laktok – biztos távolságban minden színháztól?

Igen, és nemcsak földrajzilag vagyok távol, hanem lelkileg is. Elhatároztam, a gyakorlati színházi munkámat, ami 1961-től 2011-ig tartott, lezártnak tekintem és mással foglalkozom.

Mennyire hiányzik az erkély jobb első sor egyes széke, ahol különböző munkahelyei-den ülni szerettél?

Őszintén mondom, semennyire sem. Azt a komplex érzéki-szellemi állapotot, amit egy próbán rendezőként, egy színház élén igazgatóként vagy az egyetemen tanárként átéltem, azt átélem a könyvtárban kutatva vagy az íróasztalomnál dolgozva is. Színházi emberként értelmezem magam, aki rendez, igazgat, tanít és ír, ezeknek a tevékenységeknek a sorrendje, fontossága pedig az aktuális helyzetnek és az életkoromnak megfelelően alakult. Régebben is írtam, a Film, Színház, Muzsikába, a Népszabadságba, a Színházba – most ez lett az elsődleges, sőt az egyetlen. 

A témákkal való foglalkozás vagy az írástevékenység adja az örömöt?

Rendezőként nagyon szerettem a felkészülést. Ez a mostani munkáimnak is fontos része. Szeretek interjúkat készíteni, szeretek a könyvtárban, a levéltárban kutatni. Aztán amit összeszedtem, azt mind kirakom egy asztalra, és onnan veszem elő, amire éppen szükségem van. 

Régóta tervezed ezeket a könyveket vagy a visszavonulásod után jött az ötletük?

Az utóbbi. Az élet jeleket ad, csak fel kell ismerni őket. Evidens volt, hogy írok a József Attila Színház utolsó két évtizedéről, eltöltöttem ott huszonegy évet, nem akartam, hogy ez csak úgy elszálljon a semmibe. Megkerestem a Corvina igazgatóját, Kúnos Lászlót, tetszett neki az ötlet, elégedett volt az eredménnyel, megkérdezte, lenne-e kedvem folytatni… 

Az a két könyv, amelyikről beszélgetni szeretnék, sok mindennek nevezhető: adósságtörlesztés, számvetés, tisztázás, nyomozás… Sőt még adatmentésnek is, hisz nemhogy a középiskolások, de a Színművészeti Egyetemre jelentkezők többsége sem ismeri a nevüket, sőt Darvas Ivánét, Latinovits Zoltánét, Ruttkai Éváét sem feltétlenül.

Engem zavar, hogy túlságosan is a jelenben élünk, nemhogy a tegnapelőttet felejtjük el, hanem a tegnapot is. Mindenki a mában, sőt a pillanatban él. Olyan nehéz aktuális életproblémákat kell megoldani, hogy senkinek nem jut eszébe, a maga pillanatait csak régebbi pillanatokból, régebbi történetekből tudná megérteni. Engem érdekel a múlt, nem tudok úgy élni ma, hogy ne gondoljak a tegnapra, a tegnapelőttre, bennem jelen és múlt összefügg. Aki meg akarná érteni az én munkásságom, nem tehetné meg a három rendező ismerete nélkül. A legkülönbözőbb módokon meghatározták, alakították a személyiségem, a gondolkodásom. 

Könyvborító1 (nem képalá)

Mennyire volt nehéz ezt a két könyvet írni? Hisz értelmezni kellett közben a saját pályádat, a saját életedet is. Akár sebeket is fel kellhetett tépned!

Más volt emlékezni a három rendezőre és más Sztankayra. Egri, Marton, Kazimir idősebbek voltak, bár Kazimir csak nyolc évvel, de Egri harminceggyel, Marton tizenkilenccel, a tanáraim, a főnökeim vagy atyai barátaim voltak – a kapcsolatunkban mindig jelen volt az alá-fölérendeltség, így itt a perspektíva más: fölfelé nézek. Rájuk emlékezni, róluk írni sokrétű, nehéz munka volt. Sztankay más eset. Ugyanabban az évben születtünk, 1936-ban, gimnazista korunk óta ismerjük egymást – a híres fasori gimnáziumba jártunk –, együtt kezdtük a pályát Miskolcon. Róla írni nagy érzelmi teher, érzelmi megpróbáltatás volt. Mindvégig nagyon közel álltunk egymáshoz, a két gyerekét, Ádámot és Orsit is nagyon szeretem, nekik is ajánlottam a könyvet. 

Megkönnyebbültél-e az írás által, sikerült-e kiírnod magadból, amit esetleg ki akartál írni?

Igen. Ha az ember rendez egy darabot vagy irányít egy színházat, nagyon fontos a számára, hogy sikere legyen, hogy sikeres legyen az előadás, az intézmény. Írni nem azért kezdtem, hogy a könyveknek sikerük legyen. Fiziológiai, lélektani szükség volt számomra az írás, belső kényszert, parancsot éreztem. Ha valaki jót mond vagy jót ír róluk, annak persze örülök. Sőt mélyebben érint, mint mikor a színházban dicsértek. A színház kollektív művészet, ha ott valaki jót mondott, dicsért, mindig azt válaszoltam: „Köszönjük.”

Azt írod, Egri, Marton és Kazimir halálában van hasonlóság – talán az életükben is lehetett. Úgy fogalmazol, mindegyiküknél megfigyelhetők a „testi és mentális önfeladás különböző variációi”. 

Eredetileg Tragikus pálya lett volna a kötet címe. Mikor Karinthy Mártont felvették a főiskolára, a Rudas fürdő medencéjében gratuláltam az édesapjának, Karinthy Ferencnek. Azt felelte: „Nem örülök neki. Ez egy tragikus pálya.” Aztán mást választottam, mert ez azt sugallta volna, hogy magában a pályában a mindenkori személyektől függetlenül van valami kikerülhetetlenül tragikus. 

És nincs? Színész, rendező, igazgató számára egyaránt, ha talán nem is egyenlő mértékben?

Nincs. Igaz, egyik sem könnyű pálya.

Te is említed a színészi pálya „különleges nehézségeit, az idegek állandó feszültségét, a szünet nélküli készenléti állapotot, folyamatos koncentrációt, a színpadra lépés izgalmát” – mindezek következtében Sztankay sosem tudta, hogy a gyerekei hányadik osztályba járnak. Igaz, mindez még nem tragikus, de könnyen azzá válhat. 

Különbözőek vagyunk, de Nádasdy Kálmán kifejezésével egy lábosban fővünk valamennyien, színházi emberek, sőt, mi emberek úgy általában. A színészek is sokfélék, más-más mértékben, más-más módon viselik a divat, a trend változásait, a sikeres és sikertelenebb periódusokat, a mellőzést, a rossz kritikát. 

Nem kell mindebbe belehalni – de könnyen megtörténhet az is.

Tényleg nem könnyű pályák ezek! Pünkösti Andor, a Madách Színház igazgatója, Gellért Endre, a Nemzeti főrendezője, a főiskola színész tanszakának vezetője öngyilkos lett, Hevesi Sándort, Németh Antalt meghurcolták. Paulay Ede 1894-ben a halálos ágyán azt üvöltötte, hogy „Ne hagyjátok éhen veszni a családomat!” Ditrói Mórnak, a vígszínházi stílus kialakítójának elszegényedése miatt 1926-ban trafikengedélyt kellett kérnie. Jób Dánielt 1948-ban leváltották – a Víg ekkor a mai Thália helyén működött, délelőtt volt a társulati ülés, utána csak állt az Andrássy út és a Nagymező utca sarkán, jöttek ki a színészek, és senki nem szólt hozzá egy szót sem. 

Az előbb említett gőzfürdői történet ott is van a könyv élén. És hozzáteszed: „Miközben egy eszmét kívánunk megvalósítani, fatálisan ütközhetünk vagy fatálisan együttműködhetünk a politikával. Mindkét lehetőség […] tragikus jövőt és küzdelmes művészi pályát jelenthet.” Nem biztos, hogy ez boldogabb országokban is így van. Bár ismerjük Shakespeare s főleg Molière nem könnyű helyzetét…

Mondjuk úgy: Európában az egyes országok közt jelentős történelmi-kulturális különbségek voltak és vannak.

Magyarországon viszont a politika, a Rákosi-kor, a Kádár-kor kultúrpolitikája kemény kézzel belenyúlt a színházak működésébe is. Be lehet mutatni, 1965-ben, Kazimir színházában, a Godot-t, de először csak három előadásra adnak engedélyt, aztán legalább százszor megy. Marton Endrét, a Nemzeti igazgatóját a kulturális miniszter szeretettel köszönti hatvanadik születésnapján, majd egy év múlva közli vele, hogy leváltják… S akkor még ott vannak a nagypolitikától többé-kevésbé független harcok: Egri István Kazimir miatt hagyja ott a Thália elődjét, a Jókai Színházat, mert Kazimir nem akarja, hogy rendezzen. Both Béla azért viszi a Nemzetibe, hogy a belső harcokban felhasználhassa, aztán 1975-ben, amikor már Marton Endre az igazgató, Egri felmond. Mindez tényleg eszi a lelket, Egri az utolsó években árnyéka önmagának, ágyban fekvő beteg, kétszer próbál öngyilkos lenni.

Általában közéleti-politikai okokból állítanak félre valakit. Nemcsak az általam bemutatott három embernek a sorsa hasonlít, a magyar színháztörténet még számos hasonló példát ismer. 

Megdöbbentő, bár ma is látunk rá példákat szép számmal, hogy valaki annyira a hatalom közelében akar lenni, mint Kazimir Károly. Meg is bűnhődött érte.

Ő tényleg hitt a szocializmusban. Szegény családba született, a nyilas uralom meggyötörte. Kötődése a Kádár-rendszerhez, a róla alkotott véleménye az idők folyamán erősen differenciálódott. De mindenkinek, akinek lehetett, segített. A visszavonulás időpontját nem tudta jól időzíteni. Hamarább kellett volna lemondania a pozícióiról. Új, sikeres generációk jelentek meg, erősen kritikusan nézték Kazimir tevékenységét. Anakronisztikus személyiséggé vált, bár a színházművészeti szövetség főtitkáraként képviselte, védte a színházi szakmát. Megtartotta, sőt gyarapította a pozícióit, a főiskola rektora lett. Viszonylag korai halálát – élete hetvenkettedik évében volt – nagyrészt ez okozta. 

Idézed Ádám Ottót, aki szerint a színház fontos dolog, rendkívül fontos, de azért annyira mégsem. Egy színházi ember, azt hiszem, ezt elhinni is képtelen, nemhogy a saját életében figyelembe venni – ez a hőseidnek sem sikerült, feltehetően magának Ádámnak sem. Azt írod, hogy neked igen, s bizonyára akadnak még példák. De nem sok.

Valószínűleg így van. Ez természet kérdése, emberi alkaté. Az élet változik, a világ változik, új körülmények közé kerülünk. Az új körülményekhez mindig optimálisan kell tudni alkalmazkodni. Én ezt nagyon fontosnak tartom. Attól, hogy kirúgtak, és már nem én vagyok az igazgató, nem fogom felakasztani magam. Mélyen egyetértek Ádám Ottóval. Sokszor sétáltunk együtt hazafelé a főiskoláról. Egyszer megállt a Rákóczi út közepén: „Azt hiszem, rajtam kívül te lennél az egyetlen, aki, ha megkérdeznék, hogy ha újrakezdhetné, ismét rendezőnek menne-e, azt válaszolná, hogy nem.” 

Pontosítsunk: az alkalmazkodás itt nem elvtelen kompromisszumot, megalkuvást jelent, hanem egy új egyéni élethelyzet feldolgozását, elfogadását.

Az életben a cselekvést tartom a legfontosabbnak. Az új helyzetekre reagálni kell. Észre kell venni, ha vége a jelenetünknek, ki kell jönni a színpadról. Színházi ember vagyok, de már nem igazgatok, nem rendezek, nem tanítok – emlékezem. És fontos a cselekvés olyan értelemben is, hogy egy bénító, frusztráló helyzetben is meg kell próbálnunk kitalálni, mit lehet tenni, már persze amíg lehet tenni valamit. Különben maga alá temet minket a helyzet. 

Ha Egri István, Marton Endre vagy Kazimir erre képesek lettek volna, tovább élnek? 

Egrit és Martont a világháború, az üldöztetés traumája, az új rendszerben az igazságtalanságok elviselése olyan mértékben megviselte, hogy nem maradt energiájuk és kedvük tovább élni. Kazimirról már volt szó. 

Az utóbbi évtizedekben vajon könnyebb a helyzet, mint az ötvenes években vagy a rendszerváltás előtti évtizedekben? Vagy erről te már szerencsére keveset tudsz?

A sikerhez, a pályán maradáshoz részben más eszközökre van szükség, mint régebben, de a helyzetfelismerés képessége, az önismeret, az elszántság, az állóképesség ma is kötelező. 

Sztankay István mindnyájunkban sikeres, sármos színészként él, a 63-as Hattyúdal Noteszeként, a 68-as tévésorozat Bors Mátéjaként, aki szerencsére eljátszhatta Tartuffe-öt, Kálvint és Kohlhaas Mihályt is. Meglep, hogy azt írod róla, szorongások, titkok, elhallgatások gyötörték, testi és lelki kínok feszítették.

Azt hiszem, általában kevesebbet tudunk egymásról, mint gondoljuk. Ez egy színész esetében még látványosabb. Látunk egy sikeres embert a csúcson – eszünkbe nem jut, hogy gondjai vannak az életben. Ránézek egy hajléktalanra, aki fekszik az utcán. Nem gondolom, hogy szépet álmodik. Ráadásul a legtöbben tudják álcázni magukat, kialakulnak bennük bizonyos pszichológiai technikák, akaratlanul, ahogy a halak valamilyen színűvé lesznek a tengerben. Sztankay esetében meglepő, hogy a nagy sikerek, a nagy népszerűség ellenére mégsem volt boldog. De úgy tapasztalom, minél nagyobb tehetség valaki, annál több titka, szorongása van. 

Sorolod, hogy mi minden lehetett a szorongásai mögött. Fárasztotta a túlterheltség, de tudta, nem szabad semmire nemet mondani; fárasztotta a siker, a megfelelni akarás, félt a memóriája romlásától; nyomasztotta, hogy nem lett lelkész, mint az édesapja, apai ősei. Ez bizony nem kevés.

De játszott, szerették, szeretett, élt, amíg teste-lelke engedte! És ez sem kevés.

Te hallottad őt a Fő utcai templomban – ahol a görögkatolikus édesapja valamikor parókus volt – orgonálni? Írod, hogy felnőttként olykor bement játszani a hangszeren.

Nem. Nagyon zárkózott ember volt, nem hívott, ezt tiszteletben tartottam. A templomot ilyenkor bezárták. Ez nála önterápia volt. Ilyenkor maradéktalanul boldognak érezte magát. Zorba, a görög, táncolt, Sztankay, a magyar, orgonált. 

A színész – írod – „a siker, a megfelelni akarás börtönében” él, „cellája ablakából” kukucskál ki „saját életére”, úgy tűnhet, önmagán kívül nem szeret senkit. Lehet boldog, kiegyensúlyozott?

Lehet. A színészek is sokfélék, különböző adottságokkal, tulajdonságokkal, különböző családi háttérrel. Igaz, ahogy mondtam is, nagyon nehéz pálya az övék, sokféle kiszolgáltatottsággal: ki vannak szolgáltatva rögtön a saját testüknek. Más a testünk húszévesen, ötvenévesen, hetvenévesen, a változásait nem könnyű tudomásul venni. Egyébként is nehéz ezeket az életkorokat tehetségesen megélni, tehetségesen hetvenévesnek lenni. Egy színész egyfelől általában szélsőségesen individualista, másfelől tudnia kell figyelni a rendezőre, a partnerekre, a munkatársakra. Ha izolálódik, az rossz. Ha magánemberként szigetelődik el, az is, bár vannak, akik csak a színházban, a színpadon tudnak létezni – de tényleg sokfélék. 

Azaz találkoztál boldog és kiegyensúlyozott emberekkel is életed során a pályádon és a pályádon kívül. 

Sokkal. Köztük önmagammal. A legfontosabb mondatot, amit valaha olvastam, Montaigne írta le: „Az ember elsőrendű feladata önmaga.” Ez útmutató a számomra. Éltem a második világháború alatt, éltem már előtte – 1936-ban születtem –, az édesapám az első világháborúban katona volt, a nagyapám hősi halált halt. 1945 után pár percig úgy tűnt, hogy új, emberi világ lesz. Annak ellenére, hogy az előbb azt mondtam, milyen fasza legény vagyok, tudtam alkalmazkodni, az idegrendszeremben, a fizikumomban hordozok sok mindent. Azért csak van valami oka, hogy 2000-ben szívinfarktust kaptam. Mindannyian magunkban hordozzuk a múltat, hat ránk a jelen. Amitől szerencsére egy meccsen még lehetett felszabadultan üvölteni, hogy „Hajrá, Fradi!”, egy házibuliban lehetett önfeledten mulatni. De itt az embernek nehéz a saját életét élni. Az ország is folyamatosan identitásproblémákkal küszködik. Mi is Magyarország? Minek tartja magát? Hová tartozik? 

A könyveidbe, leginkább a Sztankayba, belerejtettél egy Léner című könyvet is. Írsz például az Akácfa utca 37-ről, ahol a gettó lakójaként néhány hetet töltöttél. Eszedbe jut néha a ház?

Nem gondolok rá, a tudatomban nincs jelen. Hogy a tudattalanomban mi van, azt pedig nem akarom tudni. A helyzet maga valamiképp él bennem. 

A gettóból hazatérve beköszöntél a földszinten lakó keresztény családhoz, Frank néni így üdvözölt: „Szervusz, Péterkém.” Azt írod, valamit még vártál volna, de az elmaradt. Mi maradt el?

Ezt túl hosszú lenne elmondani. Abban a pillanatban valami ismeretlent éreztem, amit csak később értettem meg. Nem tudom, Frank néniben támadt-e valami lelkiismeret-furdalás, átfutott-e rajta, hogy esetleg elmulasztott valamit korábban. Nem haragszom rá. Itt mindenki – majdnem mindenki – mindig mindent tudomásul vesz. Ha elviszik a zsidókat, akkor azt. Ranschburg Jenő, akit egy menetben nyilas suhancok kísértek a Rákóczi úton, soha nem felejtette el a becsukódó ablakok, a lezuhanó redőnyök hangját. Akkor még túl fiatal voltam, nem értettem Frank néni csöndjének jelentését. Ma értem, de már nem az én feladatom reflektálni rá – nem tudok részt venni a közéletben. 

A kiegyensúlyozottságod végül is adottság vagy küzdelem eredménye?

Vagy három-négyszer engem is kirúgtak különböző színházakból, akkor épp nem voltam kiegyensúlyozott… Lent voltam a porban. De bíztam magamban. Máig megőriztem az optimizmusomat. Igaz, nagy nehézségek árán. 

Miután hosszan írtál négy emberről, furcsán hat egy mondatod: „Nincs esélyünk arra, hogy egy másik embert megértsünk…”

Ez örök társasjáték. Ádám és Éva sem ismerhették jól egymást. Én sem azt írom le, hogy a hőseim milyenek voltak, csak azt, hogy én milyeneknek láttam őket. Sok visszajelzést kaptam, hogy viszonylag pontos képet festek, de nem zárom ki, hogy ebben vagy abban tévedek. Tolsztoj tökéletesen érti Karenina Annát, hisz ő teremtette. Így őt nekem is esélyem van érteni. De Tolsztojt már nincs. 

Az interjút készítette:  D. Magyari Imre 

¹ Léner Péter: Pista bácsi, Tanár úr, Karcsi – Színházi arcképek, Corvina Kiadó, 2015., Léner Péter: Sztankay, Corvina Kiadó, 2017.