Shakespeare: Hamlet – az I. felvonás

Kísérlet: be szeretném mutatni, hogy a szöveg, a szöveg-alatti (Sztanyiszlavszkij: „podtext”) értelem, valamint a csak színpadon kibontható, emberek közti – látható-átélhető – dráma együtt adja egy darab(részlet) hermeneutikai lényegét.

A Hamlet esetében az első felvonás azért különleges, mert benne van minden, aminek kibomlása maga a darab.

Példaképp vegyük az indulást. Éjjel van, a helsingőri palota bástyáján („emelt téren”) őrök ácsorognak, lentről, a palota díszterméből zene hangja jön felfelé, amit a katonák nehezen viselnek: hideg van. A jelenet azzal indul, hogy jön valaki: őrségváltás. Az érkező – Bernardo – mondja a jelszót: „sokáig éljen a király!”. Csakhogy pár sorral alább érkezik Marcellus és Horatio, ők egy egész más jelszót használnak: „Honnak baráti”, illetve „dán alattvalók”. Szó sincs királyról – ezt a szót érezhetően kerülik. És ezzel – csak sejtetés szintjén – már az indulás pillanatában kettészakad az őrök csapata: királypárti és király-ellenes katonák, mint kiderül, ez utóbbinak Horatio a szövetségese. A junta nem csípi az új királyt. (Hogy a király új, azt még nem tudhatjuk, az csak később derül ki, de ellenszenvük mégis árulkodó… Szövegbéli sűrítés.

Apróság, a játék során észre se lehet venni, hiszen épp hogy elindul a darab, ki figyelne ilyen apró különbségre. Később se lesz a katonáknak szerepük, csak épp a közhangulatot jelzik. Merthogy azért jön Marcellus és Horatio, hogy a tanúja legyen a látomásnak, annak a „valaminek”, ami épp a király lakodalmán jön kísérteni. És ha ez még nem elég: Horatio javaslatára Hamletnek, a királyfinak jelentik e látomást, eszükbe se jut, hogy a királyhoz fussanak, ami – katonáknak – kötelező lenne. Helyette Hamlethez rohannak.

De nézzük, mi is történt e jelenetben. Horatio felvilágosítja a katonákat az előtörténetről: az öreg király – a Szellem – hadban állt az öreg Fortinbrasszal és párbajban legyőzte, megölte, annak vagyona a szellem-királyra szállt. Ebből fontos drámai következmény adódik, ami a sorok között lapul: az öreg király (a Szellem) régi típusú uralkodó – lovag-király –, nem hadsereggel akart győzni, hanem egyéni párbajjal döntötte el a vitás kérdést: lovagi erények, egy régi etika képviselője. Később ez fontos lesz, mert itt feszül a két király közti ellentét. Nevezetesen: kiderül, hogy az új király, Claudius ezzel az etikával szemben egy új típusú hatalom-ember, machiavellista – hadsereg, korszerű fegyverzet kell neki, de azért előbb tárgyalás legyen, biztosítéknak ott a korszerű sereg. Egyszerre sok vasat tart a tűzbe. Ja, és ami fontos mindjárt a következő jelenetben: Claudius élvezi az életet, nem érdeklik a régi, lovagi erények, szűzi tisztaság, adott szó, becsület, mint ahogy azt sem tartja fontosnak, hogy kivárja a gyászévet – azonnal megragadni, ami elérhető. 

A másik fontos (sorok közti) dramaturgiai infó: Horatio jellemzése. Kiderül, hogy benne van az udvari játszmákban, a király környezetéhez tartozik, miközben Hamlet testi-lelki jó barátja. Kétarcúsága, kettős státusa igazi shakespeare-i fogás: e kettősség az élet velejárója, itt pedig az van, hogy enélkül nem működne a darab.

Harmadszor: felbukkan az ifjú Fortinbras, egyelőre csak a neve, alakja – Horatio meséli, hogy fegyvert gyűjt, vissza akarja csinálni a lovagi egyességet, visszaszerezni a párbaj révén elvesztett vagyont. Most még csak híre van, később – egy jelenetben – látjuk is seregével a cseh tenger mellett, majd a darab végén be is vonul a színre, a palotába, el is foglalja a trónt: előrevetített jelzés, anélkül, hogy észrevennéd. (Ennek angol kifejezése a „forshadowing” – előre utalás, egyelőre még csak a sejtetés szintjén…)

És máris a 2. színben vagyunk: feledhető az „emelt tér”, időben viszont az ott történtekkel párhuzamosan zajlik a „koronatanács” ülése, ahol az új király bemutatja programját és új feleségét – elébe menve a pletykáknak. Újabb shakespeare-i újítás: az idők párhuzama – az arisztotelészi hely‒idő egysége a szemétkosárban landol.

A koronatanácsban egyéb államügyek is terítékre kerülnek: a Fortinbras elleni manőver – itt derül igazán fény Claudius zsenialitására, előbb tárgyalást ajánl követek útján, ám közben (mi már tudjuk) folyik a sereg szervezése, a fegyverkezés ezerrel. Aztán a napirend apró ügyei (Laertes útja), és csak a végén a legkínosabb ügy: Hamlet gyászruhája.

Itt álljunk meg, mert a szöveg nem színpad. A színen ugyanis a legszemtelenebb gesztust látjuk: az ünnepi koronatanács-ülésre Hamlet egyszerű fekete ruhában érkezik, tüntetni akarván az elhunyt király mellett, és mutatván, hogy Claudius kormánykodását semmibe veszi. Claudius úgy tesz, mintha észre se venné ezt a pimaszságot: rákérdez, mi a baja, miért gyászol még mindig. Közbevetés: időben úgy tudjuk, hogy alig két hónap telt el az előző király halála óta, túl korai a házassági ünneplés, Claudius nem szarozik, ezt is lenyomja a koronatanács torkán. Amiben – nota bene – Polonius-on kívül nincs a régi kormányzó testületből senki. Claudius tarvágása nyomán csak ő van porondon meg az „új fiuk”. 

Hamlet megszólítása a hatalom szava, Claudius nem törődik azzal, hogy törvény szerint Hamletnek kellett volna királynak lennie. Igaz, hogy Dániában az öröklés rendje kétértelmű volt. Claudius azonban a kétértelmű helyzetet egyértelművé tette: magát koronázta meg, és feleségül vette a régi király asszonyát: ezzel biztosította hatalma legalitását. Az asszony a legalitás hordozója.

Claudius – államügyek után – kissé késleltetve ugyan, de belevág a gennyes sebbe, úgy értem Hamlet lelkébe: mi a francot gyászolsz még mindig – (két hónap nem volt elég…). Hamlet viszont csak magában beszél, ha megszólal, csak anyjához intézi szavait. Láthatóan semmibe veszi Claudiust – gondoljuk el: a koronatanács jelenlétében, azok jelenlétében, akik tudják, hogy Hamlet az igazi trónörökös, hogy megfosztották trónjától. Nekik mutatja, a koronatanács tagjainak, hogy ezt a Claudiust semmibe se veszi. Fantasztikus színpadi hármas játék ez, a hatalom egyszemélyes ura, a kisemmizett királyfi és a kussoló asszony hármasa – megint csak a sorok között, illetve a színi felállásban mond többet, mint a szavak-sorok, melyeket beszélnek. És Hamlet úgy tesz, mintha nem is lenne jelen a király.

Végül a királyné nem bírja tovább, közvetíteni akar, megszólítja fiát: „miért látszik” úgy, mintha… Erre jön Hamlet híres látszatokat tagadó válasza: „látszatot nem ismerek”. Ami megint csak többértelmű. Egyrészt természetesen saját viselkedésére, ruhájára, a gesztusra utal, amivel bök egyet Claudiuson. Másrészt viszont az egész ceremóniát – a koronatanácsot, a házasság tényét és bejelentését – látszatnak, azaz hazugságnak tartja és be is olvassa anyjának – ám a szavak (shakespeare-i színpadi fogás) a királynak vannak címezve. A színpad dönti el, melyik szó kihez megy, útját a rendezés kövezi ki…

A király lesöpri az egészet, legalábbis úgy tesz, mintha... Közben azonban levonja a következtetést: ez a könyvmoly tacskó veszedelmes ellenfél, valahogy le kell szerelni – innen indul a darabban Claudius és Hamlet párharca. 

Gertrud – akaratlanul, de – kimondja a darab egészének világnézeti hátterét: „ne menj Wittenbergába” vissza tanulni. Oda, ahol Luther épp kitűzte téziseit a templom kapujára, meghirdetve Európa forradalmát, a reformáció filozófiáját. Ez a darab egyik legfontosabb filozófiai fonala. A másikat, Machiavellit már említettem (A fejedelem a király kézikönyve…) – e „hármas” vitában jól látható, hogy Claudius mindenben követi a firenzei politológus tanácsait. 

Mellékesen Gertrud közbevetése (a „ne menj Wittenbergába” kérés) nem is az övé: az új király bízta meg, hogy beszélje le a külföldi egyetemről, szem előtt akarja tartani ezt a bolond könyvmolyt: gyanakszik. (Ez is Machiavelli tanításainak egyik tétele: senkiben se bízz, mindenben légy gyanakvó.) Gertrud meg engedelmesen követi új férje – korábbi szeretője – utasítását. 

Ez a darab unikalitása, kivételes nagysága: a kor három legfontosabb filozófiai áramlatának fókuszába rakja a cselekményt. (A harmadik még nem szerepel, de ahogy kimegy a király és kísérete, megszólal Montaigne, a szkeptikus francia filozófus, akinek Esszék című műve – igaz, a háromból csak az első kötet – Shakespeare idején kéziratban terjedt a legnagyobb főúr, Southampton gróf udvarában.

Végre egyedül. A király mit sem törődve a morgolódó herceggel, elvonul, a tanácsülés megtette dolgát. Hamlet monológja furcsa: nem a királyt, ezt a senkit szidja, átkozódó szavai anyjára vonatkoznak. „Gyarlóság, asszony a neved” – mondja anyjára célozva. Nem a koronán búsong, mármint hogy kitúrták a trónból. Anyja döntése fáj neki. Elgondolkozhatnánk, hogy jogos-e ez az átok? Gertrud ott maradt színegyedül, az udvar a királyé, Claudius pedig a szeretője. Ha nemet mond – túl korainak tartja a házasságot, vagy valami más okból –, csak rosszul járhat. A hatalom árnyékában biztonságban lehet, meg aztán – tán minden érv közül a legfontosabb-legfurcsább: szereti ezt a vadállatot.

Ami újabb kérdés. Shakespeare nem győzi szidni Claudiust („vérnősző barom”), ez az asszony mégis beleszeretett, jóval a királyváltás előtt. Miért? Hogyan esett bele? A kérdés annyira alapvető, hogy a harmadik felvonás végén – Hamlet és anyja veszekedésekor – ismét előjön. Hogy lehettél ilyen vak, hogy ebbe a baromba szerettél bele? Nincs válasz, Shakespeare bölcs: hogy ki miért és hogyan lesz szerelmes – örök titok, s nem az ész vagy a szív dönt –, sose tudhatjuk meg okát. 

És hát itt lappang a fő kérdés, ami kimondatlanul ott bujkál az asszony fejében: Claudius vagy Hamlet (a fia)? Konfliktushelyzetben kinek a pártjára álljon? Tegyük még el a választ későbbre, a Szellem-jelenet utánra, most még nincsenek érveink. 

Még egyszer mondom: fura, hogy Hamlet első reakciója az anyja hirtelen házassága feletti fájdalom – a herceg valójában anyás fickó, jobban fáj neki anyja viselkedése, mint apja halála meg a korona elvesztése. Ez az anyához kötöttség hamleti sajátság – sok elemzés ebből arra következtet, hogy Hamlet voltaképp „meleg” volt. Ami baromság, legalább hat embert végez ki sajátkezűleg, ami nem a melegekre jellemző véres munka. De „anyás” fájdalma mégiscsak feltűnő: a reneszánszban ilyesmi nem igen fordul elő, a férfi tizenvalahány éves kora után „elszakad” anyjától, sőt családjától is. Fura. És aztán a III. felvonás végén a Hamlet‒Gertrud jelenet visszahozza ezt a fájdalmat, amikor szinte odáig megy a vádaskodás, hogy a herceg majdnem megerőszakolja saját anyját. Na mégsem, de őrült izgatottsága szinte e bűn határáig lendíti. 

De anyja elátkozása – közben tán zokog, hogy ezt kell mondania – pár mondat után furcsa fordulatot vesz: először merül fel az öngyilkosság gondolata: 

„…mért szegezte az Örökkévaló

Az öngyilkosság ellen kánonát?

Ó, Isten, Isten! míly unott, üres,

Nyomasztó nékem e világi üzlet!”

Az öngyilkosság később, a nagymonológban tér vissza ismét – Hamletet titkon ez foglalkoztatja, nem nagyon fűlik a foga e „világi élethez”. Leírása meg tiszta depresszió.

Megérkeznek az emelt térről jövő hírhozók: Horatio és a katonák. Egy olyan „találkozás”-párbeszéd következik, ami egyedül áll a világirodalomban. Hamlet mintha nem ismerné fel Horatiust („Horatio, nemde?”) – ez még érthető, hisz annyira bele volt süppedve depressziójába, hogy csak spéttel kapcsol. De aztán jön az igazi furcsaság. Szinte mellékesen szegezi barátjának a kérdést, mielőtt még bármi bizalmas elhangzana: „Miért jöttél Helsingőrbe?” Gyanús kérdés – hiszen, ha együtt jártak iskolába Wittenbergába, tudhatta volna, hogy Horatio is utazik, akár együtt ülhettek volna kocsira. De nem, Hamlet világosan akar látni, hisz közben annyi minden történhetett, ezért rákérdez: „miért?” Horatio nem érti, viccel akar kitérni a válasz elől. Végre a második – most már szinte goromba, tőrhegyes – kérdés után kiböki: „apád végtisztességére” jöttem. Na, ez egy vízválasztó a darab egészét, sőt Hamlet viszonyát illetően minden szereplőhöz. Számára nem az a fő kérdés, hogy te most „Hamlet mellett” vagy „Hamlet ellen” vagy, hanem az, hogy kivel tartasz: az öreg, a Szellem-királlyal, vagy Claudiusszal. 

Újabb shakespeare-i fogás: Hamlet mindenkit „tesztel” – azaz mielőtt bármit elárulna magáról, egy mellékes kérdéssel mindenkit próbának vet alá, Horatiót, legjobb barátját is próbára teszi. Aztán mikor az végre kinyögi, hogy a temetésre jött, megnyugszik. Ja, ha az öreg király temetésére jöttél, akkor barátok vagyunk, ahogy rég, sőt szövetségesek ebben az ellenséges palotában. Hamlet számára – egyedül lévén az udvarban senkiben se bízhat – ezek a tesztkérdések életbevágóak: másokat is így tesz próbára (például később Rosencrantzot és Guildensternt is egy ilyen kérdéssel buktatja le…). 

Egyébként a 2. szín voltaképp két részből áll (koronatanács, magánszám és a „hírhozók” jelenete). Innen meg ugrunk egy újabb térbe: Polonius házába, ahol Laertes búcsúzik, inti Opheliát, Polonius dorgál stb. 

Közbevetés

Ide muszáj egy közbeszúrást tennem. A shakespeare-i jelenetezés nem folyamatos, mint egy történet elbeszélésében. Össze-vissza ugrálunk az időben, térben. Dramaturgiailag pedig itt értjük meg a rövid jelenetek technikáját. Nem az van, hogy a katonák, látván a Szellemet, rohannak Hamlethez, majd együtt nézik az újra feltűnő öreg királyt. Nem, a történetmesélés megszakad, az író késleltet, a Szellemmel még soká nem fog találkozni Hamlet. Mert közben még sok minden történik szimultán vagy a háttérben. 

Ez a mozaikszerű jelenetezés a shakespeare-i dráma specialitása. Ami itt egymás mellé kerül, az időben-térben távol áll egymástól, és mégis így képes drámai hatást elérni: a késleltetéssel felcsigázza a néző kíváncsiságát, s különben sem következik minden egymásból. E jelenettechnika újszerűsége abban áll, hogy a történetmondás során nem egyik jelenetből következik a másik. A szellem az első színben jelenik meg, de Hamlet csak a felvonás végén tud vele beszélni – addig két-három jelenet iktatódik közbe. Késleltetés – dramaturgiai fogás, ugyanakkor Hamletnek fel is kell készülnie a találkára.

Fel kell készülnie – mondom. Amikor ugyanis meghallja a hírt, vége a depressziós-öngyilkos gondolatoknak, és valami ezzel ellentétes lelkiállapotba kerül: össze-vissza ugrál kérdéseivel, csapdát állít Horatiónak („ha sisakban volt, nem láttátok arcát…”), nem tud magával mit kezdeni a hír hallatán. Színpadra fordítva: fel alá rohangál, megtorpan, újabb és újabb ötletei támadnak, teljesen fel van zaklatva. Mikor a hírhozók elmennek, megjön a gondolati megoldás, és vele a feltételes nyugalom: 

„Atyám árnyéka fegyverben! Gonosz,

Rút cselt gyanítok”

Ő sem tudja mi az, de ezzel a gyanúval végre megnyugszik. Mert éjjelre randevúja lesz a Szellemmel – mindent meg fog tudni. 

Egyébként halálpontos az ún. bipoláris betegség leírása, bár abban a korban még nem ismerték, csak melankóliáról beszéltek, irodalma van Hamlet ilyen jellegű betegségének. Itt látható: egy pillanat alatt hiperaktív lett, mániás, hogy úgy mondjam, miközben addig a depresszió legmélyén fetrengett. Később ez a diagnózis kibővül, ezért tekinti az udvar – főképp Polonius – bolondnak, legalábbis olyan embernek, akinek egy kerékkel többje/kevesebbje van. By the way: majd látni fogjuk, hogy Hamlet tudatosan is használja „betegségét” olyan álarcként, ami mögé bújva kifigyelheti ellenfeleit: azok azt hiszik, bolond, és egy bolondnak kiadhatják igazi lényüket, közben Hamlet nyugodtan figyeli partnereit és levonja a konzekvenciákat. A dolog annyival bonyodalmasabb, hogy ugyan álcás módon viselkedik, de ez az álca közben valós betegség is – nagy trükk. 

A „gyilkos” és a szerelem

Még mindig nem jutunk a Szellem elébe: újabb expozíció szín. Polonius házában vagyunk, ahol Laertes (a későbbi gyilkos) oktatja Opheliát, majd ugyanezt teszi – szenilis módon – apja is. Ettől kezdve Hamlet tabu a lánynak. Amiben az a különös, hogy Shakespeare imádta a lázadó nőket, a szabados, csapongó csajokat – lásd Makrancos hölgy, vagy épp gyilkosokat (Macbeth). Itt egy engedelmes kislányt látunk, legfeljebb egy szóviccre telik neki bátyjával szemben. Ráadásul butácska is, szemben a shakespeare-i nőalakok pengeéles észjárásával. Ennek – ti. butaságának – súlyos következményei lesznek a III. felvonásban, a kolostor-jelenet felvezetésében. Ha jól meggondolom, nincs még egy ilyen liba egyetlen Shakespeare-darabban sem.

Akárhogy is, ismét késleltetés, bár a „gyilkost” – Laertes-t – és a szerelmet be kellett mutatnia a szerzőnek, még mielőtt kibomlana a rémség. Egyáltalán, ha ilyen kis butácska ez a lány, miért szeretett bele Hamlet? És ha beleszeretett, hogy ment ez a viszony: leveleztek Wittenberga és Helsingőr között, vagy amikor hazajött, akkor esett bele? Nem tudjuk. Pedig érdekes lehetne, hiszen van benne egy néma búcsújelenet, miután Polonius eltiltja a lányt Hamlettől – lerongyolt állapotban, szótlanul, a szerelmi bánat minden jelével érkezik és távozik Ophelia: nem kis szerelemnek kellett itt lennie, de Shakespeare nem törődik vele. Csak megkérdezem – előrefutva az őrülési jelenethez: elképzelhető, hogy Ophelia lefeküdt a herceggel? Túl gyávának-butának tartom, de az őrülés elég keményen oda van téve – elképzelhető. Másrészt Hamlet sem egy szexmániás, legfeljebb a kolostor-jelenet utal (halványan) köztük valaminő testi kapcsolatra. 

De nem is érdekes. Shakespeare a szerelmet természeti csapásnak tartja: jön, belecsap kiválasztottjába és kész, okait nem érdemes kutatni, mert nincsenek okai. Mint ahogy azt sem érdemes kutatni, ki miért ilyen visszafogott…

A találkozás

Végre a negyedik/ötödik színben összejön a nagy randevú. Megint ugrunk térben-időben. Az „emelt téren” vagyunk, éjfél van, várnak, közben a király által bevezetett piálási szokásokról esik szó. Végre megjelenik a Szellem. Mások előtt nem akar beszélni, ezért Hamletet elcsalja titkos sziklákra. A társak visszatartanák, de Hamlet dühöng, olyan állapotban van, hogy ha nem engedik, tőrét használja társai ellen: 

„Isten engem! Szellemet csinálok

Abból, ki nem bocsát. Félrébb, ha mondom!” 

Lám az „őrület” itt is. 

Shakespeare vakmerő: a Szellem egyik vallás szerint sem létező – szerepeltetése korának irodalmi divatja volt, hát felhasználja a divatot. Kétértelműségével játszik. Erről mindjárt mondok többet is. 

A szellem nem vacakol, a lényeggel kezdi: „bosszuld meg rút és erőszakos halálom.” Evidens, lovag király esetében ez a minimum: a fiú bosszút áll apja gyilkosain. Igen ám, de hogy képzeli az öreg? Reneszánsz udvarban vagyunk, Hamlet csak úgy odamegy Claudiushoz egy buli alkalmával és ledöfi? Azonnal rávetnék magukat az „új nemesek” és felkoncolnák. Királygyilkos legyen? Hol a bizonyíték? Ha lenne, hogy tárja a jónép elé? Hamletnek két reakcióját figyeljük: „ó én próféta lelkem” – vagyis eddig is gyanús volt neki Claudius felemelkedése, most itt a bizonyíték. Másrészt azonnal rohanna apja parancsát teljesíteni – csak később higgad le, mert átgondolja a feladat lehetetlenségét. Illetve azt, hogy megoldásához fantasztikus csapda kieszelésére van szükség, amin gondolkoznia kell. 

A Szellem még egy rémes vallomással lepi meg Hamletet: a „színleg feddhetetlen királyné” a jelenlegi király szeretője volt – vagyis még élt az öreg, jóval a gyilkosság előtt Gertrud már Claudius ágyát látogatta. Így erkölcsileg lenullázta magát, megcsalván a lovagkirályt. 

De függőben marad még egy kézenfekvő kérdés. A gyilkosságot – ravasz módon – Claudius követte el. De vajon a királyné 1) tudott-e róla, illetve 2) volt-e szerepe benne, azaz tettestársa volt-e a gyilkosnak. A Szellem utal arra, hogy „kíméld anyádat”, ő tehát nem vádolja a gyilkosságban való részvétellel, de a gyanú belénk van ültetve. Pláne, hogy a III. felvonás végén ott áll a királyné lelkiismeret-furdalása („Lelkem mélyébe fordítád szemem, hol sok oly folt látszik, mely soha ki nem mén”) – csak az illegális szeretőségre gondol, vagy van ott több bűn is…? Nincs válasz.

Itt ismét meg kell állnom kicsinyég. 

A reneszánszban vagyunk, ma ez, holnap az a kedvesem, nincs ebben semmi a kor ellen való. Csakhogy itt egy mélyebb kérdés rejlik: miért szeret bele Gertrud ebbe a „vérnősző baromba”? Itt megint a színpad dönt. Ha a rendező nem dől be Shakespeare, illetve a Szellem jellemzésének, megértjük, miért esett szerelembe az ötvenfelé járó asszony. Mondanám: a hús szava… Életet akart magának a sok aszkézis után… 

Mert a „lovagkirály” unalmas egy fráter lehetett, Gertrudnak meg tetszett Claudius vidám, dőzsölést, bulikat kedvelő, színes élete, végre egy kis szabadság neki is jár. A két király így áll szemben egymással a Szellem vallomásában: a szürke, aszkéta, tán impotens öreg és egy életvidám középkorú dandy – hát persze, hogy Gertrud az utóbbit választja. És persze – megint csak a sorok között – a biztonságot: a házasság bizonyítja, hogy Gertrud nem a régi rezsim utolsó képviselője, hanem az új király mellett a királyné: élete biztos keretek közé került. De hozzá kell tennem, hogy a lovagkirály itt is következetes: „kíméld anyádat” – inti fiát. Nem akar bosszút állni az asszonyon a csalásért. (Csak mellékesen: Hamletnek ez újabb akadály a bosszú-parancs teljesítésekor: úgy kell végrehajtania Claudius bűnének bizonyítását, hogy abból Gertrud ártatlanul kerüljön ki…) De akárhogy is, a házasságtörés királyéknál is bűn volt, bárhogy ragozom.

Gertrud kétes jellem. Pillanat alatt feladja fiát – Claudius mellé áll, és szajkózza, ne menjen vissza Wittenbergába. Pedig ha jó anya lenne, tudhatná, hogy ebben a mostani udvarban csak veszély, netán halál vár gyermekére, jobb helye lenne Németországban. De ez eszébe se jut. (Erre a jelenetre rímel a harmadik felvonás nagy veszekedős szcénája, ahol Hamlet számon kéri anyja viselkedését. Miután megnyugszik, megkérdi, tudja-e hogy a király Angliába küldi… Anyja válasza: jaj, „ezt felejtém”. „Elfelejti” a legfontosabbat, ami fiára vonatkozik. Fenét felejti, nem érdekli Hamlet. Csak új szerelme-férje. 

Fura egy anya, tudhatná, hogy amilyen gátlástalan machiavellista Claudius, nemcsak száműzetésbe küldi a herceget, de elképzelhető, hogy életét akarja ott mások kezével elvetetni. De Gertrudnak ilyesmire nem jár az agya. Igaz, e „felejtém” félmondat hatására összeomlik, a jelenet végére – ott a III. felvonásban – alakja teljesen lenullázódik.

Hamlet az apjával való randevún furcsa szituációba csöppen. A Szellem – vallomása szerint – a purgatóriumból jön, a herceg új vallásában (protestáns) nincs purgatórium, mégis gondolkozás nélkül elfogadja apja sztoriját. Sőt, később az is eszébe ötlik, hogy a túlvilágról még soha senki vissza nem tért, akkor már félig-meddig valószínűtlen az egész. Most viszont, a pillanat nyomása alatt, mindent elhisz. (Csak említem, hogy nem elég a három nagy filozófiai áramlat, még a vallásháborúk ideológiája is jelen van a drámában – ma már szinte nem is érthető összefüggésben.)

Hamlet felzaklatva, teljesen magán kívül kerül elő, össze-vissza beszél, búcsúzkodni akar, majd másról beszél – az „őrület” ismét előtör belőle. Végre magához tér és esküt kér: barátai a látottakról soha senkinek nem ejtenek egy szót se. Esküdnének, mikor a föld alól a Szellem kér erősítést. Színi szokás szerint ez háromszor történik, míg végül Hamlet teljesen megnyugszik, búcsúznak. És ekkor hangzik el Hamlet szájából az egész darabot meghatározó sorsanalízis: 

„Kizökkent az idő; – ó, kárhozat!

Hogy én születtem helyre tolni azt.”

Egyelőre persze fogalma sincs, hogy „tolja helyre” a kizökkentet. Egyáltalán: mi zökkent ki? Az, hogy az öcs megöli koronás bátyját, benne van a reneszánsz hatalmi játékokban; hogy az asszony hozzámegy a hatalmas úrhoz, ugyancsak. A „kizökkent időre” egyedül a Szellem megjelenése utal egyértelműen, Hamlet úgy tanulta, hogy ilyen nincs – és mégis testével-lelkével kénytelen átélni ezt a látogatást, ennek valóságát: nincs mese, ez tényleg rendkívüli história, a Szellemmel valóban kifordult magából az idő. 

Hamlet nem akarja lerázni magáról a feladatot, amit Szellem-atyja ráruházott, csak sorsát átkozza, hogy rá zuhant e képtelen kötelesség. Miközben felmérni sem tudja, miben áll e lehetetlen penzum kivitelezése. 

*

Szegény Hamlet jól meg van áldva a szüleivel: apját megmérgezték, nagybátyja – most király – életveszélyt jelent számára, anyja nem törődik vele. A legfontosabb azonban, hogy a Szellem a sztorizás közben olyan feladatot ró rá, ami gyakorlatilag végrehajthatatlan. Lehetetlen az udvarban elhitetni a titkos gyilkosság tényét, lejátszásának históriáját, majd – közmegegyezéssel – kivégezni a gonoszt. Igen, közmegegyezéssel, különben mint királygyilkost ledöfnék. Mert a királygilkosság – hacsak nem zsarnokölésről van szó – a fennálló rend összeomlasztása, a legitimáció vége, a káosz kezdete. Nos, erre biztatni a herceget elég kegyetlen (nemtörődöm) gesztus. Innen is látszik, hogy a Szellem küldi a biztos halálba – az apa nemigen törődik fiával. Lovag? Ugyan, fütyül mindenre, csak az ő ügye legyen elrendezve.

Almási Miklós