Shakespeare: Hamlet – Vígszínház

Remek ötletek és felébe, harmadába hagyott gondolatfutamok. Ez a legelső, ami megfogalmazódik bennem, amikor a Vígszínházban őspremiernek számító Hamlet tapsrendjére beállnak a színészek. Ilyenkor irigyli igazán az ember a klasszikus kori görög színházban „Kart kapott” szerzőt – ez volt a hivatalos kifejezés arra, hogy egy szerző drámapályázatát elfogadták, ha tetszik, ’beválogatták’ a következő évi athéni drámai fesztiválra. Mert például Szophoklésznek tíz hónapja (!) volt, hogy színre vigye az Oidipusz királyt, az Antigonét, a Philoktétészt! Volt és van is e módszernek ma is követője, például Ariane Mnouchkine vagy Oskaras Koršunovas, de a Vígszínház biztosan nem az a színházi műhely, ahol ilyen „ráérős” munkatempó szóba jöhet, már az is nagyon nagy dolog, hogy az előző évad utolsó hónapjaiban majdnem készre bepróbálják a következő évad egy-egy, kiemelkedően fontosnak szánt előadását, s ősszel már e komoly munkával lerakott alapokra bátran lehet építeni. Mert az Eszenyi Enikő rendezte Hamlet mindvégig azzal a minőségi hullámzással lep meg, hoz zavarba és bosszant fel, amely – bizonyos vagyok benne – kizárólag az idő szorításában meghozott (döntően rossz) kompromisszumok számlájára írandó. Például a mindvégig gyönyörű, a legapróbb tárgyhasználatig kidolgozott tér ellen elkövetett, brutálisan nyers erőszaktétel a hol belógatott, hol beguruló, ormótlan, csúnya katonai terepjáró. Meg a gépfegyverek: e kép mára kiüresedett toposz, ha nem indokolja valamely nagy rendezői gondolat. Vagy ott a színészi játék: revelációszintű remeklés szerepértelmezésben és -megvalósításban az egyik oldalon, bántóan elhanyagolt jellemépítések a másikon. De elmehetünk akár a jelmezekig és a világításig is: Claudius vagy a Rosencrantz‒Guildenstern páros nagyvonalú eleganciával megoldott ruhái az egyik oldalon, Gertrud, Ophélia és a sírásók a sablonosnál is unalmasabb öltözékei a másikon. Csodásan világított Hamlet apjának szelleme-jelenetek állnak szemben az időnként a színpad elejére behozott, majd funkciótlansága okán fényben is elfelejtett rockzenekar-jelenetekkel. És így tovább, végig ebben az összességében mégiscsak nagyon jó benyomást, szép színházi élményt maga után hagyó előadásban. 

Forgách András újrafordította a szöveget, a színpadra írást Vörös Róberttel közösen jegyzik (Vörös Róbert az előadás dramaturgja is). Engem nem minden részletében győzött meg ez az új Hamlet szöveg, mert – különösen Nádasdy Ádám fordításához képest – nem hozott revelatív újdonságokat. Sőt, helyenként némi összevisszaságot és – nyilván szándékolt – stíluskeveredést véltem kihallani az egyébként gördülékeny szövegből. Mert telitalálat ugyan a Szellem azon mondata, hogy „...áldásom hab a tortán....”, de ehhez a szövegregiszterhez nagyon nem illik a „..gyarlóság, asszony a neved!...” Arany János-mondata. Mintha leckét mondana fel a fordító, hogy lám, ezt a fordítást is ismerem, még át is vehetek belőle, ha éppen megtetszik egy-egy fordulata. De végülis nincs baj ezzel a szöveggel: mondható, időnként kifejezetten élvezetes is hallgatni, örüljünk, hogy megint készült egy új Hamlet fordítás!

ifj. Vidnyánszky Attila és Hajduk Károly (fotó: Toldy Miklós)

Antal Csaba sokfunkciós, mindvégig hidegen reális tereket tervezett. A pengő acél hangját látványban is megidézni képes, éles szögekben egymáshoz illesztett síkok, lapok a fényviszonyok változását követve, ha kell, különböző irányokban elmozdulva a szürkésfehér árnyalatok széles skáláján játszanak, pillanatok alatt képesek várfalakká, baljós árnyakat vetítő tükrökké, de akár üvegfalú (börtön)szobává, színpaddá, hálószobává, tágas fogadócsarnokká válni, röviden: bármivé. Bravúros, virtuóz, elegáns és nyugtalanító, fantáziánkra is ható látványvilág. Ebben a folyamatosan változni képes, a síri mozdulatlanságtól a verekedések és párviadalok egzaltáltságáig mindenhez harmonikusan simuló térben meghökkentően idegen, zavaró, mi több, kifejezetten rossz – a fentebb már kiemelt katonai járművön kívül – a második felvonás nyitóképétől a proszkénionra, szinte az első sor fölé kitolt, nagyon hangsúlyos, folyamatosan játszó vizesárok(?) – vagy nevezzük inkább úszómedencének(?) ezt a vizes blokkot, talán kis tónak(?), fürdőszobai kádnak(?). Azért is nagy csalódás ez a tolakodóan harsány látványelem, mert ilyet már oly sokszor láttunk (legutóbb példul éppen itt, a Vígszínházban, A Pál utcai fiúkban, ahol persze a medence elhagyhatatlan helyszínt jelölt, merthogy központi szerepe van a cselekmény alakulásában). És nemcsak az a baj a Hamlet fürdőkádjával(?), hogy Antal Csaba többi, rafináltan megkomponált díszleteleme egyszerűen kiveti magából, hanem hogy dramaturgiai kényszerpályára állítja a történet megjelenítését. Attól a pillanattól kezdve ugyanis, hogy a királyi család minden, életben maradt tagja megfürdik éppen aktuális jelenetében (Claudius – Hegedűs D. Géza anyaszült mezítelenül! –, Gertrud, Hamlet), nagyobb összegű fogadásokat lehet kötni, hogy előbb-utóbb Ophéliát is látni fogjuk a vízben, már csak az a kérdés, mennyire hiányos öltözékben (ha valakinek e részlet felkeltette az érdeklődését, elárulhatom: nagyon). Persze ha a rendezés bizonyítani tudná, hogy Ophélián kívül bárki más életében/halálában, vagy tettei, jelleme megértésében fontos szerep jut a víznek, a megfürösztésnek, a vízben való birkózásnak stb., akkor minden rendben lenne, s Eszenyi kitűnő rendezői ötleteinek sorát gyarapítaná ez a vizesárok(?). Csakhogy nem ez a helyzet, üres látvány-hatáselem marad a medence(?), jobbára ok és értelem nélkül tocsog benne minden férfi és nő.

A jelmezek (Pusztai Judit munkái) nem árulnak el túlságosan sok fantáziát: a fentebb már említett, sikerült jelmezek mellett sablon-megoldások sorakoznak: az elnyomó/elnyomott Dániában mindenki szürke, fekete és fehér színekbe öltözött: ezek a színek határozzák meg a királyi udvarhoz tartozók elegáns ruháit éppúgy, mint az egyszerű köznépét. Egy-egy meztelen test, Laertes vörös inge, Hamlet anyjától elcsórt, égőpiros, tűsarkú cipője, Ophélia összepiszkolódott, moszat- és lombos ágak roncsolta ruhája – ennyi. Nem rossz, nem feltűnő ruhák, kiegészítők ezek, nyilván még jól is viselhetők, csak éppen egyáltalán nem gondolatébresztők. 

Ifj. Vidnyánszky Attila Hamlet-alakítása viszi – mit viszi?!, röpíti – a hátán az előadást. Eszenyi Enikő legnagyobb rendezői ötlete, egyúttal többször bizonyított, hibátlan színházi érzékének eredménye, hogy ifj. Vidnyánszky Attilára osztotta ezt az általában testben és lélekben, élettapasztalatban gazdagabb, vagyis érett(ebb) színészekre kalibrált sztárszerepet. Amikor Bagossy László néhány éve az Örkény Színházban Polgár Csabával játszatta a dán királyfit, több kritika szóvá tette az amúgy egyöntetűen kitűnőnek értékelt alakítás kapcsán, hogy azért még túl fiatal a kíváló színész e szerepre. Nem volt az. Ugyanakkor pontosan ezt éreztem Alföldi Róbert 2012-es Hamletjénél, ahol a szerepre az akkor még valóban nem érett Szabó Kimmel Tamás nem bírta el a feladat súlyát (egyéb bajok is voltak azzal az előadással, amiért nem sorolható az Alföldi-éra legsikerültebbjei közé). Az nem kérdés, hogy ifj. Vidnyánszky Attila otthon van a színpadon – s itt jöhetnének a metaforák, hogy ’mint hal a vízben’, ’Hamlet szerepét mintha ráöntötték volna’, ’a vérében van a színészet’ stb. –, de ez csak azoknak meglepetés, akik most látják először színpadon. Aki látta mondjuk az édesapja rendezte debreceni–beregszászi szerepei valamelyikében (például az Ahogy tetszik, a Halotti pompa, a Mesés férfiak szárnyakkal előadásában), vagy a Pesti Színház Marton László rendezte Vízkeresztjében, vagy a Nemzeti Színházban a szintén az édesapja rendezte Körhintában (ez nagyon rossz előadás volt, az tette nézhetővé – Novák Ferenc koreográfiája mellett –, hogy ifj. Vidnyánszky Attila játéka sok mindent feledtetett), aki tehát ezek valamelyikét is látta, nyilván tudja, hogy egy remekül képzett, nagy tapasztalatú, vérbeli profi színészt választott Eszenyi Enikő Hamlet szerepére. Én már láttam őt Hamletként is: a Színművészeti Egyetemen, 2013-ban, a Zsótér Sándor rendezte remek Hamlet-vizsgaelőadásban, ahol felváltva játszották a Marton László–Hegedűs D. Géza–Forgács Péter osztály hallgatói az összes szerepet. Meg láttam más vizsgaelődásokban is, amelyekben hol játszott, hol osztálytársait rendezte. Ma már rendező is – vagy inkább elsősorban az? –, hiszen egy sor, a kritikai visszhang és a közönség szerint is jól sikerült rendezés van mögötte, amelyek közül kettő, az Athéni Timón és a Liliomfi bizonyító erővel mutat egy ezen a területen is komoly tehetségű színházi alkotót.

A Hamletben alakításának pontosan kidolgozott íve van, amelynek alphája és ómegája az a felismerés, hogy ezt a Hamletet nem kell szeretni. Sőt, Eszenyi nagyon meggyőző értelmezése és Vidnyánszky remek játéka azt a kényelmetlen érzést ülteti el bennünk, hogy miért is kellene szeretnünk ezt a végtelenül önző, hisztérikus és erősen túlmozgásos Hamletet?! Nem, Eszenyi és Vidnyánszky éppen azt mondja, hogy bizony nem kell vele mennünk nekünk, nézőknek, mert akit látunk, az – legalábbis egyelőre – egy bárkit bármikor megalázni kész, kegyetlen nagykamasz. Nyilván nagyon okos, de ettől még nem kellene önmagát zseninek gondolnia. Ahogy pedig a nőkkel bánik – anyjával, Ophéliával –, attól bizony viszketni kezd szülői-férfiúi tenyerem, s legszívesebben minimum egy – nem, legyen inkább kettő – makarenkói pofon kiosztásával kezdeném a „hogyan beszéljünk anyánkkal, szerelmünkkel?” című viselkedéstani beszélgetést Hamlet-fiammal. Ahogy az elején idegesen, robbanásra kész állapotban az ujjait ropogtatja, hadonászik, vagy ahogy vadmacska-ügyességgel, minden testrészében vibráló erővel, egy képzett akrobata hajlékonyságával és ügyességével meghódítja a szín minden négyzetcentiméterét, falra mászik és emeletről veti le magát, az a színészet magasiskolája – magyar színházban utoljára Jiří Menzelt láttam ilyen virtuóz kidolgozottságú akrobatának évtizedekkel ezelőtt. A Laertes-szel (Orosz Ákos mindvégig kitűnő alakítása) vívott élet-halál összecsapás koreográfiája, fegyelmezett, nagyon profi kidolgozása (vívás-koreográfia: Balázs László és Ravasz Etele) újabb lehetőség ifj. Vidnyánszky Attila számára sokoldalúsága bizonyítására. Az egészről elmondható, hogy nagy alakítás, fontos állomás egy több mint ígéretes pályán. Persze vannak túlhajtott részei is, egyenetlenségek, amelyek leginkább annak köszönhetők, hogy Eszenyi Enikő jól érzékelhetően nem tudott betelni Hamletje tehetségével, s majd’ minden ötletét szerette volna erre az alakításra terhelni. Így jobbára felesleges a nyitókép fékevesztett teniszlabda-dobálása (folytatás nélküli geg), a spray-vel smiley-rajzolás (modoros, ugyancsak folytatás nélküli aktualizálás), de ilyen a közönség többszöri megszólítása, „megénekeltetése” is (az általam látott előadáson nem is jött be). Ugyanígy feleslegesen sok a sztroboszkópozás, meg nagyon sok a mikrofonhasználat is. Az én ízlésemnek a kamerázás, óriásképernyős vetítés is hatásosabb lenne, ha kevesebb lenne belőle. De mindez valóban apróságok elősorolása, kákán is csomókeresés, mert összességében elmondható, hogy az előadást lüktetően éltető rendezői ötletzuhatagban mindenképpen túlsúlyban vannak az élvezetes, jó gondolatok.

Hegedűs D. Géza (fotó: Toldy Miklós)

Hegedűs D. Géza Claudius és Hamlet atyjának szelleme. Spiró György a Shakespeare szerepösszevonásai című könyvében (Budapest, 2011) idézi azt a legendát, amely szerint a Szellemet maga Shakespeare játszotta. Később Spiró a drámát elemző fejezetben igen meggyőző érvekkel áll ki a Claudius‒Szellem szerepösszevonás mellett. Ennek ellenére akárhogy kutatok emlékezetemben, mindössze egy előadásra emlékszem, ahol ugyancsak ez volt a szereposztás: Czukor Balázs két évvel ezelőtti, szombathelyi Hamlet-áítiratában osztotta Mertz Tiborra e két szerepet. Hegedűs D. Géza élveteg, nagyon egyszerű lelkű Claudiust játszik: kell neki a hatalom, mert az biztosan valami jó, ezért tett meg mindent a múltban, és tesz meg most is, amennyire ez tehetségéből telik. Mert ilyen egyszerű ez: ha hatalma van az embernek, jókat lehet enni, inni, és egyáltalán, jól lehet élni – az óriási-ormótlan boroskelyhek, a mindvégig kéjjel szívott szivar, a peckes járás mind a vétekszintű életélvezet-vágyra utalnak. De e mögött a már-már hedonista élvetegség mögött nincs semmiféle ideológia, netán utalás fívére uralkodásra alkalmatlanságára, vagy érzelmi felindultságra, szerelmi vágyra Gertrud iránt. A színészkirály megjelenéséig, vagyis az Egérfogó-jelenetig nem is érti igazán, mi baja van vele Hamletnek, egyszerűen annak látja, akinek mi is látnánk, ha nem láttuk- hallottuk volna a Szellem-jelenetet: beképzelt, durcás, valamért folyton fájdalmasan sértődött, kamaszokról szóló tankönyvbe illően mindenkit és mindent gyűlölő, hisztis, neveletlen fiatalembernek. 

Hajduk Károly Színészkirálya telitalálat mind a rendezői ötlet, mind a színészi kivitelezés szintjén: az egyszemélyesre zsugorított „független társulat” színre lépése itt és most önmagában is erős üzenet, s ehhez az ötlethez igazán ínyenceknek való, nagyon finom „hab a tortán”, hogy éppen a Vígszínház ’fogadja be’ ezt a Színészkirályt. De mi ez ahhoz képest, amikor szavalni kezd! Soha nem hittem volna, hogy Shakespeare ilyen elemi erővel tud megszólalni, pontosabban hozzánk szólni – József Attila soraival: „...nem oly becses az irhám, hogy érett fővel szótlanul kibírnám, hogy nem vagyok szabad.” Az első döbbenetet követően, az egyre feszültebbé váló csendből elemi erővel robban ki a nyíltszíni taps, s válik a Vígszínház nézőtere egy igazi, közösségi pillanat bűvöletében a szabadságkövetelés és a diktatúraellenesség mámorító hangulatú agorájává. Mert Eszenyi tudja, hogy a klasszikus művek attól azok, amik, hogy minden korban más és más arcukat tudják megmutatni az arra fogékony, érzékeny, értő elemzőjüknek. Ettől a pillanattól kezdve a Hamlet minden további pillanatát átitatja a mi kérdéseinkre válaszoló értelmezés. Nagyon nagy dolog, hogy Eszenyi rendezésében kortársunkká válik Hamlet és Claudius, Gertrud és Polonius, Ophélia és Laertes, önkéntelenül is megfeleltetjük történetüket és őket magukat is jelenünk történeteivel és közéleti szereplőivel. Ezzel a szavalattal egyértelműen velünk élő történetté avatta Eszenyi a Hamletet. 

Polonius hálás szerep, Fesztbaum Béla fölényes biztonsággal, tűpontos dikcióval és gesztusokkal hozza a mindenkori Hatalom hű kiszolgálóját, akinek életét teljesen kitölti az állandó alattvalói meghunyászkodás. 

Rosencrantz és Guildenstern (Csapó Attila és Zoltán Áron) két test, egy magatartás, mintha csak egy Polonius-képző közszolgálati egyetem falai közül érkeznének a történetbe. Összjátékuk, a kérdés nélküli alázat és hatalom-kiszolgálás olajozottan működtetett szereposztásának érzékletes megjelenítése igazi színészi bravúr.

Amilyen kidolgozottak Eszenyi férfi-értelmezései, annyira fájón elnagyoltak, elrajzoltak, hogy ne mondjam, elhanyagoltak az előadás nőalakjai. Egészen bizonyos, hogy nem színészi deficit az oka annak, hogy Gertrud (Börcsök Enikő) nem találja a kulcsot a nőiségét végre megélni tudó nő, a kamaszfiáért aggódó anya és a kétségbeesett, elárult, kijátszott és csalódott feleség amúgy nem túl bonyolult szerepéhez. Második felvonásbeli hálószoba-jelenete, a Hamlettel való veszekedéssel és fürdőzéssel a mélypont, mert egyetlen érzelme sem hiteles, minden szavát és gesztusát elárasztják és tönkreteszik a külsődleges, bombasztikus víz-hatáselemek. Kár ezért az alakításért, mert a vívásjelenetben Börcsök azért csak megmutatja, milyen nagy színésznő, aki, ha végigelemzett alakot formálhat meg – ha csak egyetlen jelenet erejéig is –, ragyogó alakítást tud nyújtani.

Még nála is sokkal rosszabbul jár az Ophéliát játszó egyetemi hallgató (Kaposváron), Réti Nóra. Ő szép. 

Zoltán Áron, ifj. Vidnyánszky Attila és Csapó Attila (fotó: Toldy Gábor)

A sírásót, vagy akár mindkét sírásót nőre osztani nem új ötlet – milyen remek volt az Örkény Színházban a Pogány Judit‒Gálffi László kettős! –, a színlapot tanulmányozva tehát legalább ekkora élményre vártam a Kútvölgyi Erzsébet‒Venczel Vera párostól. Csalódás lett ebből is, mert ugyanaz az elemzéshiány köszön vissza, mint a többi nőalak megformálása esetében: kötelező szövegfelmondás; az amúgy teljesen feleslegesen hatalmasra növesztett gumi koponyákkal való üres, figyelemelterelő dobálózás, gurigázás nem telik meg tartalommal. Rossz, nagyon rossz helyzet ez két ekkora színésznőnek. Gilicze Márta pedig mint mindent lezáró, a – fenyegető? megnyugtató? – jövőt felrajzoló Fortinbras teljes féreértés, mintha csupán kötelezően odabiggyesztett befejezés, ’vörös farok’ lenne. Sokat sejtető gesztus lehetne persze, hogy egy női Fortinbras hozza el az új rendet e szörnyű Dániába. Csakhogy ennek az egyébként érdekes értelmezésnek nincs előzménye az előadásban, s így persze a jobb sorsra érdemes színésznőnek nincs is honnan elrugaszkodnia, hogy jelentéssel töltse meg azt a néhány fontos mondatot, amellyel Shakespeare színpadra küldi. A Király Dániel alakította Horatio érzékeny rezonőr, figyel és segíteni kész társ Hamlet mellett – kidolgozott, pontosan átgondolt alakítás. Borsi-Balogh Máté (Marcellus) és Szántó Balázs (Bernardo) egyetemi hallgatók (SZFE) kis szerepükben jók (nem utolsósorban pedig az alkalmi és sajnálatosan hamar elfeledett zenekar tagjaiként jól is zenélnek). 

Karsai György