Beszélgetés Hobóval 2017-ben

1989-ban írt, Hobo sapiens című könyvében felidézi kisebb-nagyobb ütközéseit, átvitt és nagyon is valóságos értelemben vett, fizikai összecsapásait a Kádár-rendszer hivatalnokaival és rendőreivel. Művészként valahol a tűrt és a tiltott kategória határán létezett. Édesapja, az egykori partizánparancsnok, ugyanennek a rendszernek volt fontos embere, miniszterhelyettes, országgyűlési képviselő, vezérigazgató, akivel korán szembefordult, majd tizennyolc évesen végleg elszakadt tőle. Mára kicsit változott a helyzet. Hobo 1995-ben megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend kiskeresztjét, 2004-ben a tisztikeresztjét, 2011-ben a Kossuth-díjat, 2015-ben az Artisjus Életműdíjat, nemkülönben Piliscsaba díszpolgára. 2013 óta a Nemzeti Színház tagja, rendes fizetésért, az öltözőjében beszélgetünk. Úgy látom, a helyzettel ellentétben, ő nemigen változott. És közben elkészített negyvenegynéhány lemezt. A legújabb albumán Bob Dylan dalait énekli. És megjelent Hobo ludens című kétkötetes könyve, összes el nem veszett írásával. A könyvbemutatón, 2017. október 3-án, amikor a Dylan-dalok is elhangzottak a Nemzeti színpadán, a jelen lévő Bródy János is kapott egy példányt, Zoránt is várja egy. Megható, szép pillanat volt. 

(fotó: Rózsa Erika)

Amikor 1980-ban vagy 81-ben a kispesti egészségügyi szakközépiskolában Péter Zsuzsa nevű tanítványom megkérdezte tőlem, hogy „Tanár úr, jön Hobóra?”, és elmentem, nem gondoltam volna, hogy itt fogunk találkozni – igaz, sok minden mást sem, ami aztán megtörtént. Tudom, sokat beszéltél és írtál róla, de induljunk innen: te mit képzeltél akkoriban a jövődről? 

Semmit. Harminchárom évesen, 1978-ban a saját örömömre kezdtem zenélni; sosem gondoltam, hogy zenész vagy előadóművész leszek. Amatőrként, mániákusan, de magyarul játszottam Doors-, Rolling Stones-számokat, néger bluesokat. Mást csináltam, mint amit szoktak és máshogy. Eszembe se jutott, hogy sikerem lesz – semmit se gondoltam a jövőről. Filmekben szerepeltem, írtam novellákat, amik meg is jelentek komoly irodalmi lapokban, többen azt várták, hogy író leszek, de ezzel sem törődtem különösebben, bár az írás érdekelt. Elég nehéz előéletem volt. Csak úgy léteztem. Tanítottam egy csepeli gimnáziumban, ezt komolyan vettem, ez volt az első, ami a kosárlabdázás után jól ment. Egyetemet végeztem, történelem-népművelés szakon, 1977-ben kaptam diplomát. Nem volt egyszerű, 68-ban kirúgtak, mert Szalkai Sándor filmrendező szakos hallgató és Balázs-Piri Krisztina, az Eötvös klub akkori vezetője fasiszta izgatásért feljelentett, ugyanis az Eötvös Klubban Doleviczényi Miklóssal, a Kex későbbi orgonistájával előadtunk egy számot, aminek én írtam a szövegét. A Lakájdalnak konkrét címzettje volt, a Népszabadság egyik újságírója, aki mocsadék cikket eszkábált arról, milyen emberek hallgatták a klubban az Omegát. Neki szólt: „Biztonságban vagy, / A szád tehát nagy, / Príma lakáj vagy.” 

Az ember harmincévesen már szokta tudni, mit akar…

Ez nekem addigra sem sikerült. A Lakájdal után írtam és fordítottam szövegeket a P. Mobilnak, a Kexnek, a Syriusnak, a P. Mobilba beugrottam a beteg Vikidál Gyula helyére énekelni, aztán bekerültem a műsorukba, majd én lettem az előzenekaruk énekese. Ott éltem a rock and roll világában, vagy inkább a világának a peremén. Aztán 1978-ban egy Lajos utcai kocsmában megalakítottuk a Hobo Blues Bandet, aminek a nevét John Lee Hooker Hobo Bluesa után választottuk – és engem is Hobónak hívtak a kosárlabdacsapatban. A dobos, Szakács László Sashalmon lakott, az ő pincéjében gyakoroltunk szénkupacok és krumplis zsákok között. 1978 augusztusában léptünk fel először, a Lőrinci Ifjúsági Parkban, most is a P. Mobil előzenekaraként, vagy ezerkétszáz fiatal előtt. Rolling Stones-számokat játszottunk és a Riders on the Stormt, a Vándor az útont a Doorstól, mindegyiket az én magyar szövegemmel. Elindultunk. De akkor sem lett volna baj, ha a blueséneklés nem jön be, szerettem tanítani. Tudtam, színész sosem lennék, hiába biztattak. Nem tudok szerepet játszani, mindig ugyanaz vagyok. Több színházi felkérés közül sajnos kettőt nem utasítottam vissza, meg is buktam mind a kétszer. 

Azt mondtad egy interjúban Jász Attilának, aki Tatán kérdezett nosztalgikusan arról, hogyan vertek meg ott a rendőrök 1979-ben, hogy a verés közben tudatosult benned, milyen fontos számodra az együttes: „…a zenekart féltettem, nem a szabadságomat” – a csapatot a betiltástól kellett félteni. 

A semmiből törtünk elő és órák alatt az élre ugrottunk, ami a figyelmet illeti. Kultikus számokat játszottunk, Szimpátia az ördöggel, Adj menedéket, Dobókocka, Éjféli csavargó, Vándor az úton, Spion, amik nekem sokat jelentettek, és a közönség is ráérzett erre a zenére. Amikor elfogytak a kultikus dalok, elkezdtem saját számokat írni. Nehéz sorsú, sehová nem tartozó kamaszok, csövesek, egyetemisták, parasztgyerekek és melósok hallgattak minket, bárkinek játszottunk, aki eljött. Nem vettünk célba semmilyen generációt vagy társadalmi réteget, csak nyomtuk, ami jött. A Szimpátia miatt Módos Péter, az Egymillió fontos hangjegy teljhatalmú főszerkesztője a '79-es Kisstadionbeli koncert után szintén lefasisztázott, amiből szélsőséges jelenetek következtek és sietve távoznia kellett. 1980-ban már tizenegy megyéből voltunk kitiltva. Angi János debreceni történész napra pontosan tudja a Hajdú-Bihar megyei száműzetésünk kezdő és végső dátumát. A politikai rendőrség a koncert utáni hétfőn kiszállt az úgynevezett Sanzonbizottság irodájába, ahol Szenteczky Andrásné titkárasszony bemutatta nekik az engedélyezett szövegek angol eredetijét. Mivel ezek főleg Rolling Stones-számok voltak, az egyik főhadnagy dührohamot kapott, mondván, hogy ezek a dalok a kapitalizmust bírálják és a feljelentők mit szórakoznak velük.

 A Nyugat már akkor is hanyatlott. Nyilván nagy hatásúak voltak az olyan saját szövegek, mint a Közép-európai hobo blues No. 2.: „Viharban születtem, / világ végén alszom, / Ne bántsatok engem, / Mert én nem haragszom.” Vagy az Édes otthon: „Anyám a konyhában gyászolta magát, / A kocsmába küldött, hozzam el apát…” Mindkettő szerepel a legelső lemezeteken, az 1980-as Közép-európai hobo blueson. 

Az első lemezek összes dalát hosszú ideje játszottuk már a bulikon, így tudtuk, hogy jól fogják őket fogadni. Persze azt nem, hogy ennyire. Bár a lemezmegjelenés akkoriban nagyon fontos volt, engem nem nagyon érdekelt és ma sem izgat. Élőben szeretek játszani. Az a legfontosabb. A szövegek zene nélkül persze nem érték volna el azt a hatást, amit így. Szerencsére Póka Egon ontotta a jobbnál jobb dallamokat, amik – ennyi idő után elmondható – túlélték az eltelt negyven évet. Nem volt ezekben semmilyen előre kitalált szándék, csak jöttek maguktól. Itt éltünk és így. Erről szóltak.

Azt mondtad, elég nehéz előéleted volt, pedig az édesapád miatt igazán kikövezett úton indulhattál volna el. Erről a Hobo sapiensben nemigen beszéltél, hisz édesapád még élt. 

Nem várták a jöttömet, édesanyám még a háború alatt lett terhes. Születésem Budapest felszabadításának napjára, február 13-ra esett, mondtam is régebben, hogy egyidős vagyok a szabadsággal. Az apámmal való kapcsolat hét-nyolc éves koromtól kezdve nem működött. Azt várva nőttem fel, hogy végre leléphessek. Pesten kezdtem el a vegyipari szakközépiskolát, de az otthoni helyzet miatt Veszprémben fejeztem be, és érettségi napján végleg eltűntem otthonról. Mindenfelé laktam, albérletekben, kollégiumban, az egyik nagynénémnél, egy általános iskolai barátomnál... Kályha nem volt a szobában, a nagymamája meleg téglákkal fűtötte az ágyat. És közben vegyésztechnikusként dolgoztam az Egyesült Izzóban.

Most miért kell ezen nevetni?

A lámpakémiai üzemosztályra kerültem, remek életünk volt. Egyszer például meglátogatott minket maga Hruscsov elvtárs is. Két nappal előtte ellepték a gyárat a nyomingerek és az aknakeresők. Mivel az összes udvar tele volt fémhulladékkal, a kereső folyton sípolt és a pasik megőrültek. Aznap hajnalban az összes gépet átállították semleges gázokról levegőbefúvásra, nehogy hangrobbanás történjen a Nagy Vezér jelenlétében. Így az összes gép huszonnégy órán keresztül selejtet gyártott, akkori pénzen számítva is többmilliós veszteséget okozva. De ez nem számított, mivel nem durrogtatott senki, és hatalmas ivászattal ünnepelték meg a sikert. Maga Brutyó János elvtárs dicsérte meg a főnökséget, a gyárigazgató, a párttitkár valamint a személyzeti osztályvezető, Pinczésné is kitüntetést kapott. A Szocialista Munka Hősei lettek. Innen jelentkeztem az egyetemre, okiratot hamisítva, mert a papíromra azt írtam, hogy az apám segédmunkás, pedig akkor még nagyfőnök volt valahol. Aztán egyetem helyett Mezőtúron találtam magam a gépkocsizó lövészezredben.

Sorsfordító pillanat, amikor az őrtoronyban a rádióból meghallod a Rolling Stonestól a Kis vörös kakast.

64 novemberében. Ma is megvan az őrtorony, pár éve jártam arra, megnéztem. 

Az édesapáddal később normalizálódott a viszonyotok?

1992-ben végleg kiátkozott, még a temetéséről is kitiltott. 

Nem is voltál ott?

De. A kisebbik öcsémtől apám azt kérte, ha meghal, a sírja felett egy színész szavaljon József Attila-verseket. Elmentem és elmondtam néhányat. Ez 2000-ben volt. 

Mi történt '92-ben? Egy évvel korábban Jávorszky Béla Szilárd még arról írt a Playboyban megjelent kiváló interjúja elején, hogy az édesapád megbékélt a foglalkozásoddal.   

Nem emlékszem, hogy Jávorszky Béla mit írt, csak arra, hogy az interjút inkább én csináltam magammal. 

Van ilyen… Mostanra mennyire halványult el, hogy enyhén szólva nem volt harmonikus a kapcsolatotok?

Ha az embert kiskorában verik, azt nem nagyon lehet feldolgozni, bármeddig él is. Tök jól vagyok és boldogan élek, de az emlékek bennem vannak. Nyilván meghatározták a fejlődésemet, a személyiségemet. A legnagyobb problémát az jelentette, sőt jelenti ma is, hogy aki jó volt hozzám, azt azonnal és fenntartás nélkül elfogadtam, ennek következtében aki akart, úgy vert át, mint a szart. Mindenkinek bedőltem. Több mint fél évszázadon át kihasználtak. Tulajdonképp vannak, akik ma is ezt teszik.

„…hisz mint a kutya hinnél / abban, ki bízna benned” – írja József Attila. 

Hát igen. Olykor ma is megeszem a „szalámit”, hogy egy a rock and roll-szlengben használatos kifejezéssel éljek.

Édesapád lelkes vadász volt, sőt vadászkalandjait Szuhai István álnéven még meg is írta. Gondolom, ez ott van a pályád egyik csúcsát jelentő 1984-es Vadászat és a későbbi Vadaskert mögött.

Már kisgyerekként utáltam a vadászatot. Távcsöves puskával lőttek az etetőhöz csalogatott vadakra.

Az édesanyáddal milyen volt a viszonyotok?

Imádtam és ő is szeretett. Sok szomorúságot okoztam neki a lázadásommal. A gyerekei miatt sokáig tűrte a nehezen elviselhető alávetettséget, aztán elege lett és elvált apámtól.

És a két testvéreddel milyen?

Józsival, nagyobbik öcsémmel napi kapcsolatban vagyok.

A Hobo sapiensben megemlítesz egy gyerekkori élményt: a Csinn-Bumm Cirkusz előadásán csak te sírtál együtt Szamócával, a bohóccal… 

Így volt. Ma is nagyon könnyen meghatódom. 

Ezt én kóros érzékenységnek mondanám. Úgy látom, nem tiltakozol.

Nem én! Az együttérzés ma sem hiányzik belőlem. Mikor gyerekkoromban a pártvezetés balatonlellei üdülőjében nyaraltunk, a kiszolgáló személyzet gyerekei egy kis nyári plusz kereset miatt segítettek szüleiknek takarítani. Beálltam közéjük, mert sajnáltam őket és ezzel porrá zúztam az apámat. A miniszterhelyettes elvtárs fia a cselédek gyerekeivel együtt takarít! Sosem értettem, hogy nekünk, állítólagos kommunistáknak, miért vannak szolgáink, cselédeink. A szüleimtől úgy tanultam, hogy ilyen csak a kizsákmányoló kapitalista rendszerben van. Ebből kiindulva ma is úgy gondolom, hogy én elsősorban az egyszerű embereknek játszom. Ha valamit elértem életemben, akkor az az – és elég sokat dolgoztam rajta –, hogy ne legyek budapesti értelmiségi. Ez sikerült. 

Szerintem elsősorban az említett kóros érzékenységnek köszönheted, hogy eljutottál Adyhoz, József Attilához, Pilinszkyhez. 

A kommunista felső tízezerből, ahonnan én jöttem, senki nem tévedt erre az útra. Onnan utat, hitet találni nem volt egyszerű. Nem véletlenül keveredtem kisebb politikai balhékba. Először 1963-ban jelentettek fel, még Veszprémben… Már a hosszú hajam miatt is folyton bajok adódtak. Az ötvenes évek végén a Szabad Európán hallgattam Chuck Berryt, felhangosítottam, kihallatszott az utcára. Apám elvert, Földes elvtárs fia ne hallgasson Szabad Európát. Az utcán nőttem fel, voltak olyan haverjaim, akiknek az apja megjárta a háborút. Rubarics Laci édesapjának eltalálták a nyakát, Potyondi édesapja géppuskásként szolgált és beleőszült abba, hogy hány orosz katonát lőtt le. Sok mindenről hallottam tőlük. Egyszer megkérdeztem otthon, mi történt a katyńi erdőkben, ahol 1940 tavaszán a szovjetek több mint huszonegyezer lengyelt lőttek agyon. Ezzel is kihúztam a gyufát, mert kételkedni mertem a Szovjetunió tisztességében. 1956-ban, tizenegy évesen elvittek egy kelet-németországi táborba, nehogy disszidáljak. Kopaszra nyírtak, az se volt akármi! Fél évig dekkoltam Rostock mellett egy Usedom nevű szigeten, egy csomó intézeti magyar gyerekkel. Általános iskolai oktatás volt, az orosz mellett németet is tanítottak. Meg kezet mosni, fésülködni, felkelni, ezekre emlékszem. 

Ezek fontos dolgok. Mi vitt az irodalom felé?

Az első vers, ami még gyerekként igazán megfogott, A haláltánc-ballada, Faludy György Francois Villon modorában írt verse volt: „A földbe térünk mindahányan, / s az évek szállnak, mint a percek, / véred kiontott harmatával / irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!” Tizenkét éves koromban kaptam meg a stencilezett kötetet Verbőczy Nándor barátomtól. A legjobb barátom hatéves koromtól haláláig Nándi volt. Ő ősi arisztokrata család leszármazottja volt, én pedig a legújabb arisztokráciáé. Hatalmas könyvtáruk volt, sok tőle kapott könyvet olvastam, így találtam rá a versekre. Az iskolában másfajta költeményeket tanítottak. A hatvanas években láttam az Egyetemi Színpadon Latinovits Zoltán, Mensáros László estjeit, hallottam Sebőéket, megismerkedtem Eörsi Istvánnal, Ascher Tamással, a hetvenes-nyolcvanas években sokat jártam a kaposvári színházba. Egyetemista koromban botlottam bele József Attila Tanítások című versébe, ami az istenkeresésemet is befolyásolta. Már működött a Hobo Blues Band, amikor megismertem a Nagyon fájt. „…énnekem / pénzt hoz fájdalmas énekem / s hozzám szegődik a gyalázat.” Úgy éreztem, hogy ez én vagyok. Ez a vers döntötte el, hogy megcsinálom az első József Attila-estet. Ahogy a zenében, az irodalomban is rátaláltam a mestereimre.

Tényleg nem lehetett könnyű megtalálni az utadat.

De az általános iskolától kezdve a kissvábhegyi úti bandáig, a vegyipari technikumtól a kosárlabdacsapatokig, a különböző kémiai üzemektől, a katonaságtól a Szabó Ervin Könyvtárig mindenhol olyan emberek vettek körül, akik utálták az úgynevezett szocializmust, így nem volt nehéz másfajta világnézetet, gondolkodásmódot tanulnom, mint amit otthon és az iskolában sulykoltak. Egyedül az ELTE bölcsészkarán találkoztam hithű balosokkal, akik már az első héten rástartoltak a különböző KISZ-funkciókra, hogy ötödév után bennmaradhassanak a dialektikus materializmus tanszéken. Ezek mellett Bereményi Gézával, Spiró Gyurival, Bódy Gáborral, Dobay Péterrel, Radnóti Sándorral jártam egy évfolyamra. Szerepeltem néhány Balázs Béla stúdiós kísérleti filmben, és kialakult a legendám is, a felső tízezerből szökött Hobóé. Aztán '68-ban – más okok mellett – életem első szerzeménye, a már említett Lakájdal miatt kikerültem az egyetemről és az akkor már pezsgő beatzenei élet közepébe csöppentem, nevezetesen a Kex együttes körébe. Bódyt, Szentjóby Tamást egy pécsi közös filmezés után én vittem közéjük. Lassacskán megismerkedtem a demokratikus ellenzékkel, bár Rajk Lacival már '66-ban együtt kosárlabdáztam, a könyvtár pedig megtűrt ellenzékiek lerakodóhelye volt. Én sokáig csak tagadtam mindent, csupán azt tudtam, mi nem akarok lenni. Nem akarok a Földes elvtárs fia lenni. Végül „Hobo” lettem. A hazugságokat elutasítani nem volt nehéz, annyira egyértelműek voltak. Mindezek mellett láttam, hogy apám hogyan juttatja kiváló állásokba a rokonait, akik nem igazán értettek semmihez. Az egyik nagybátyám a harmincas évek végén parkett-táncos volt egy csak gazdagok által látogatható kávéházban, ahol éltes hölgyeknek szerzett örömet, majd később a rendőrtiszti akadémián marxizmus-leninizmust tanított. Apám másokat is elhelyezett pártvonalon, vagy szakszervezeti főnökként. Hatalmas gőg sugárzott belőlük, emiatt már tízévesen utáltam őket, amit azonnal megéreztek. A személyes konfliktusok tovább erősítették bennem a szembenállást. Azt azonban máig sem értem, hogyan volt bátorságom az érettségi napján, 1963 júniusában apám elé állni és végleg szakítani vele. 

A Halj meg és nagy leszel című előadásban – Nemzeti Színház (fotó: Eöri Szabó Zsolt)

Otthon voltak könyveitek? Egyáltalán: hol laktatok? Mert nem egészen mindegy, hol az az utca, amelyikben utcagyerek valaki…

Hatéves koromig Újpesten éltünk, aztán nyolc éven át a Kissvábhegyen, egy villában. Onnan átmentünk a budagyöngyei Varázs utcába, ahol Biszku Béla, Marosán György, Galambos és Pőcze elvtárs is lakott. 1961-ban a rózsadombi Apostol utcába költöztünk, én 1963-ban innen léptem le végleg. Csak sokára lett saját lakásom, a váláskor elvesztettem ezt is. 1995 karácsonya óta Piliscsabán élek boldog családi életet.

És mit kaptál, tanultál a mestereidtől, aminek ma is hasznát veszed?

Ha az ember csak továbbadja azt, amit kapott, már megtette a kötelességét. Nekem szerencsém volt, még a magamét is hozzátehettem. A legfontosabb azonban az a felismerés, amit Jordán Tamásnak és Vidnyánszky Attilának köszönhetek, hogy amit csinálunk, az fontosabb nálunk. Az alázat a legfontosabb, ez hozhatja meg a hitelességet.

Olyan sok pénzt egyébként nem hozhatott fájdalmas éneked. 

Nem, és többször ki is raboltak, egyszer az utcán is. 

Most jó anyagi helyzetben vagy? A „meggazdagodás” szót nem merném használni…

Ahhoz képest, amilyenben a hetvenes-nyolcvanas években voltam, igen. Például van állandó fizetésem…

A Pilinszky-lemez a te ötleted volt?

Természetesen. 2009-ben jelent meg a Circus Hungaricus. A végén van egy ars poetica-szerű szám, a Kisember. Ő az, aki a hátsó sorban ül a cirkuszban, akinek nincs gazdag rokona, s akinek, ha elköszön, csak a bohóc felel: „Szerencse fel!” Egyszer belehallgattam a lemezbe és megdöbbentem: én, aki annyi szeretetet kapok az emberektől, akik eltartanak, akiknek köszönhetem, hogy szabad maradhattam, csak ennyit tudok nekik mondani, hogy „Szerencse fel!”? Totál kiborultam, nem először és tartok tőle, nem utoljára. 

Úgy érezted, úgy érzed olykor, kevés, amit csinálsz?

Pontosan. Pocsékul voltam akkor is, és újra elővettem a Pilinszky-kötetet. Az Apokrif nagyon megrázott. „Látja Isten, hogy állok a napon. / Látja árnyam kövön és kerítésen. / Lélegzet nélkül hagyja állani / árnyékomat a levegőtlen présben.” 

Pillanatnyilag utolsó lemezed hőse Csokonai Vitéz Mihály, de már felénekelted a Bob Dylan-albumot.

Szerencsére mindkettőhöz sok segítséget kaptam. Mick Jagger, aki nem buta gyerek, mondta még a hatvanas években, hogy nem ártana, ha az embert időnként seggbe rúgná valaki, de nincs, aki megtegye. Én megkeresem azokat az embereket, akiket megkérhetek, hogy figyeljenek a munkámra és szóljanak, ha valamit rosszul csinálok. Nem dőlök be magamnak. Sokan kritika nélkül elfogadják, amit csinálok, de ami másoknak tetszik, az nekem sokszor még kevés. Csokonainál Szirtes Edina Mókus mint zeneszerző csépelte a fejemet. Most Bob Dylannál Kiss Zoli. Nem volt egyszerű. A szöveg és a zene közötti vékony résbe kell belecsúszni, az egyik a hasadat és a térdedet horzsolja le, a másik a hátadat és közben alig kapsz levegőt. 

Jó szemléletes kis kép…

A legelső önálló estem anyagát Eörsi István műveiből állítottam össze 1983-ban, Ascher Tamás rendezte a Szkénében. A zenét Márta Pista írta. Az utolsó előadás hatalmas siker volt, aztán bejött Ascher és az asszisztense, majd egy számtanfüzetből kitépett kockás lapokról huszonnégy oldalnyi megjegyzést olvasott fel, hogy mi volt rossz. De ez így van rendben. Nem kell kímélni. A produkció a lényeg. Amit csinálok, mindig fontosabbnak tartottam magamnál, ezért is tudtam túlélni a nehéz időket, ezért nem adtam fel, ezért nem kerültem válságba. És tudás és alázat révén lehet csak ott lenni a zene és a szöveg mögött. Ez más, mint amikor valaki csak arra figyel, hogy szépen énekeljen. Nem tudok énekelni, sose tudtam, de ki tudom magam fejezni, megpróbálok közvetíteni, átadni valamit. 

A kóros érzékenység – de mondhatunk kóros túlérzékenységet is – mellett nagyon sok erő is van benned. Ez át tud csapni agresszivitásba?

Ha megtámadnak, akkor igen. Az egyik legszörnyűbb, amikor megérzed a saját erődet. Nem támadtam meg soha senkit, de ha engem megtámadtak valóságosan vagy képletesen, volt, hogy visszaütöttem. Fogtak rám pisztolyt is, az akkori lakásunkhoz közel, a Batthyány utca és a Fő utca sarkán, '93-ban. Dunaújvárosba mentem József Attila-estet tartani, nem én vezettem. A sofőrbe belekötött egy pénzszállító kisbusz vezetője, ki is szálltak hárman, kiszálltunk mi is. A kisbuszból előjöttek még ketten, az egyiküknél pisztoly volt, amit felém tartott. Mondtam, az a helyzet, hogy hétfőn bemegyek a munkahelyedre és kirúgatlak, utána pedig a szart is kiverem belőled, és visszaültem.

Így hirtelen ennyit a nagy költő kapcsán.

Persze nem mentem be a munkahelyére. Rossz passzban voltam épp, akkor váltam el másodszor, a zenekarban is gondok támadtak. Úgy döntöttem, ha a saját szülővárosomban le akartak lőni, akkor elmegyek innen. Valaki ajánlott egy telket Piliscsabán, elvitt megnézni, olyan dumája volt, hogy a Margit hídnál látatlanban megvettem. 

Ma is érnek támadások a sajtóban. 

Tíz éve még komoly indulatokat keltettek bennem, ma már nem érdekelnek. Tudom, kik fogják a tollat és azt is, hogy kik diktálnak. Bár olykor be kell szólni, azt nem tudják kezelni. Ha szemtől szembe megérzik az erőt, végük van… A sok sunyi újseggírót, netpatkányt, álneves kommentelőt már évek óta nem olvasom, érdemi kritika meg nincs.

Nem akarok kitérni a támadásokra. Támadnak azért, mert elfogadtad a Kossuth-díjat az Orbán-kormánytól, sőt elfogadtad a Nemzeti Kulturális Alap tizenkét milliós támogatását egy nagy projektre, mert Vidnyánszky Attila Nemzeti Színházában vagy tag – kérdeztek ezekről eleget. Nem mindig értek veled egyet, nem mindig örülök annak, amit mondasz egy interjúban, de úgy gondolom, tényleg nem változtál. Majd akkor kezdek aggódni, ha Wass Albertet énekelsz.

Az előző kormánytól is elfogadtam volna a Kossuth-díjat, Hiller István terjesztett fel a 2005-ös József Attila-év után, amikor száznegyvenhét előadóestet tartottam tíz hónap alatt. Ám Medgyessy Péter kihúzott. Ennek viszont örülök, mert róla tudjuk, amit tudunk. Most is kívül vagyok mindenen, ahogy közvetlenül a rendszerváltás után is kívül voltam. Voltak nagy kihívások. Sok-sok milliót ajánlottak annak idején, hogy egyik vagy másik párt választási kampányában felhasználhassák a dalaimat, a személyemet, még a Fidesz országgyűlési képviselője is lehettem volna 1990-ben. Soha nem tartoztam sehova, aminek posztumusz lesz majd eredménye: „Halj meg és nagy leszel!” Majd ha vége lesz mindennek, számtalan barát jelenik meg a temetőben, akikkel sosem találkoztam. Cseh Tamással is ez történt. 

Ő ma már – 2014 óta – program, kilenc alprogrammal, a program elindulását Balog Zoltán és L. Simon László jelentette be. 2013 óta szobra is van. Látod, ezt sem gondoltam volna… De ezt csak úgy mondom, bánatosan. 

A gyűlöletkampány távol tart a napi politikától. Mindegyik kormány csinált jót is meg rosszat is, hogy melyiket mennyire, az nem az én dolgom és nem is akarok vele foglalkozni. 

Nem olvasnád a híreket, nem néznél tévét?

Azt, ami itt folyik, nem lehet nem látni. Ám akárhová nézek, akármilyen számomra szimpatikus ügyben folyik tiltakozás, azonnal olyan politikusok és közéleti figurák jelennek meg, akik előttem teljesen hiteltelenek, sőt gyakran nevetségesek. Azt a szolgálatot, amit a magaménak érzek, nem tudja egyik oldal sem kisajátítani és nem is adom oda egyetlen oldalnak, egyetlen kormánynak sem. Még mindig százharminc alkalommal lépek fel évente, a közönséget nem tudták elvenni.

Attól nem félsz, hogy a Másik Magyarország című számod megint aktuális lesz? „Ki állította meg az órát? Nehéz idők jönnek, / Másik Magyarország, / Félek tőled.” Az órát nem is megállították: visszaforgatták.

Ezen még nem gondolkodtam. De ha a Nem lehet két hazád aktuális lett, ezzel is megtörténhet. 

Az erő ott van abban is, hogy idén nyáron a Művészetek Völgyében Taliándörögdön tíz nap alatt tíz fellépésed volt. 

Huszonnégy. Tíz különböző műsor este, azaz hét előadóest és három koncert, köztük először a Bob Dylan-összeállítás. Délutánonként négy fontos interjú, tíz hobológiai előadás. A hobológia igen komoly tudomány, Mózsi Ferenc költő találta ki Amerikában a „First Hungarian Hobological Society”-t, majd hazatelepítette, és létrejött a Magyar Hobológiai Társaság. Ahogy Marx nem volt marxista, én sem vagyok hobológus, ám én vagyok a hobológia állatorvosi lova. Ez folyt Taliándörögdön, a Hobo-udvarban. 

A Nemzetiben nem feltétlenül a legsajátabb közönséged néz meg.

Ide is sokan eljönnek a hobósok közül és olyanok is, akik sosem jártak még koncertemen, nem ismerik a lemezeimet. 

És megvan még a régi közönséged?

Meg tudtam tartani, igen. Május elsején a Tabánban harmincezren voltak, gyerekek és idősebbek is. De tudom, a rock and roll-kultúra megszűnt, betöltötte a szerepét. Idejétmúlt figura vagyok én is, aki már nem része a mai zenei világnak. Nekem változatlanul a rock and roll, a blues az etalon. A Kex, a Syrius, Cseh Tomi, Radics Béla, a Stones, a Doors, Dylan, Clapton, Muddy Waters, Tom Waits.

Honnan van ennyi erőd?

A család, az emberek. És súlyzózom.

Ne má’! Súlyzózás! Ennyi lenne?

Sose ittam, sose cigarettáztam, a kábítószert kipróbáltam ugyan, de ez egész rövid ideig tartott. És huszonnégy éve élek boldog házasságban, két gyerekünk van, Angéla és Borbála. 

Szeretik azt a zenét, amit csinálsz?

Igen, de ha otthon vagyok, nem hallgathatják.

Egyik legrokonszenvesebb tulajdonságod az állandó irónia és önirónia, ami a honlapodra írt beszámolóidban is ott van. Például a taliándörögdi napokról ezt írtad: „Esténként előadtam művészetemet, mert az nekem van.” 

Gyerekként is állandóan a marháskodáson járt az eszem. Sosem tudtam teljesen komolyan venni magam. Nem tudom, ezt honnan örököltem. Nem építem a saját múzeumom sem, azt se tudom, hogy melyik szám melyik lemezen van. Mindig előre megyek. 

Állandó szereplőid, alakmásaid a bohóc, a csavargó, a ripacs, állandó helyszíneid a cirkusz, az út, az országút. Ezek honnan vannak? Mi köt hozzájuk ma is?

A Csinn-Bumm cirkusz, Jack London, Villon, Kerouac, az Easy Rider, Svejk, Fellini minden filmje, köztük az Amarcord, a véremben és a lelkemben van. Ezerszer újranézem, újraolvasom, hallgatom őket. 

Gondolsz a halálra?

Bármikor jöhet. Többet kaptam az emberektől, az élettől, mint amennyit reméltem, talán többet is, mint amennyi járt volna. Amit el akartam végezni, annak nagy részét elvégeztem. Megjelent a Hobo ludens című ezernégyszáz oldalas könyvem, minden írásom benne van, ami nem veszett el. Jön a Bob Dylan-lemez, meg az egy szál gitáros album és Az utcazenész című monodráma, ami a magyar zene utolsó fél évszázadáról szól. És meg akarom írni, hogy miért maradtam itt. 

Képes vagy olykor pihenni, kikapcsolódni?

Idén már sokadszor voltam Mártival Korfun, onnan egyenesen a müncheni Rolling Stones-koncertre mentünk. 

Akarsz velük, a Stones tagjaival találkozni?

Azt sem tudják, ki vagyok. De végigjártam egy utat, amin ők indítottak el. És még néhány kilométer hátra is van. 

Az interjút készítette: D. Magyari Imre