avagy a Marton-ügy kultúrpolitológiai megközelítése
Hogy mi a színikritika, a színikritikus feladata, hatásköre, összetett kérdés. (Időről időre felvetődik, most éppen a színházi berkekben kipattant szexuális zaklatás-ügyek kapcsán, a kritika társadalmi, morális felelősségének problémáját feszegetve.) Megválaszolásában nem elhanyagolható szempont például, hogy milyen típusú orgánumban jelenik meg a bírálat, tehát milyen befogadói közegnek szól, és még számos aspektus sorolható, ám írásom valódi tárgya most nem ez. Annyi bizonyosnak tetszik, hogy a kritikusi tevékenység középpontjában az éppen tárgyául választott műnek kell állnia, természetesen azt tágabb kontextusban is vizsgálva, elhelyezve például a színházi műhely, az alkotók pályáján, nem szólva a társadalmi összefüggésekről – utóbbiak vizsgálata az esztétikai elemzés szerves része. Lényegét tekintve a kritika közvetítő a mű és a befogadó között, jó esetben látens diskurzust inspirál, s nem utolsósorban a jövő legfontosabb színháztörténeti forrása. Azt ugyanis csak a kritika tudja megfogalmazni és ezáltal rögzíteni, hozzáférhetővé tenni későbbi korok számára, hogy az előadás mit jelentett az adott pillanatban, az adott társadalmi közegben, mi volt a helyi s az abszolút értéke. Mindehhez a legkevésbé sem szükséges megismernie a kritikusnak a konkrét mű születésének folyamatát, a belső viszonyokat; nem a színházi munkát kell elemeznie – miként azt Sárosdi Lilla elvárja tőle a szinhaz.net körkérdésére adott válasza szerint1 –, csakis a végeredményt. (Az efféle bennfentes jól értesültség negatívan befolyásolhatja a kritikus nyitottságát, érzékenységét a látottakra – markánsan megmutatkozott ez annak idején például az Arany János Színház Ács János rendezte Lear király előadásának kritikáit összevetve.)2
Nem kétséges, hogy a színikritikussá váláshoz nélkülözhetetlen a belelátás, a belátás; annak megtapasztalása, milyen körülmények között, milyen metódussal dolgoznak az alkotók – a színikritikus-képzésnek nézetem szerint elengedhetetlen eleme kellene legyen legalább egy próbafolyamat végigkísérése, végigélése –, de ez szigorúan a tanulás időszaka. A belülről megismert alkotófolyamat eredményéről lehet ugyan írni, de az nem kritika lesz. Más belülről bírálni-értelmezni-elemezni, mint az előadás létrehozóit mégoly jól ismerő kívülállóként. Amit a szinhaz.net körkérdésére válaszolva Sárosdi Lilla számon kér a színikritikán, nevezetesen hogy az „magától értetődőnek veszi a színpadi erőszakot, és egyáltalán nem foglalkozik az addig elvezető úttal. Nem elemzi a színházi munkát, a belső viszonyokat, a fizikalitás határait, egyáltalán nem beszél a színház morális oldaláról”, ez mind nem ennek a műfajnak a feladata nézetem szerint, inkább a magam kreálta diszciplína, a kultúrpolitológia területe volna, aminek a művészetkritikához csak áttételesen, sokkal inkább a társadalomkritikához van köze. Igazán eredményesen persze nyilván a színházat jól ismerő kritikusok művelhetnék ezt, de akkor sem összemosható a művészetkritika műfajával, funkcióival.
Hogy miért Sárosdi Lilla a szinhaz.net körkérdésének egyik megszólítottja, az a magyarországi szexuális abúzus-ügyek kipattanása óta nem kétséges. Felvetése azonban inkább a tényfeltáró újságírást hiányolja a színikritikusok ténykedéséből, erre utal az általa a Facebookon 2017 októberében nyilvánosságra hozott, Marton László rendezőt, a Vígszínház volt igazgatóját egy 23 éve történt szexuális zaklatással vádló közleménye kapcsán a 168 órában megjelent interjú is, melyben elmondja: „A Weinstein-botrány kirobbanása után épp egy színházi újságíróval beszélgettem, amikor ő felhozta Andrij Zsoldak, ukrán rendező kolozsvári esetét, amikor is a rendező megütött egy színészt. Akkor mondtam ki először magamnak és az újságíró előtt, hogy mi az, amiből elegem van, amiből ki akarok lépni, hogy milyen régóta hallok innen-onnan történeteket visszaélésekről, megalázásokról. Felvetettem, mi lenne, ha megírná az esetemet, mire lefagyott, és közölte, hogy ehhez nem egy kritikus, hanem egy tényfeltáró újságíró kell.”3
A feladatot nem vállaló kollégának úgy hiszem, igaza volt – ezt támasztja alá az atlatszo.hu weboldalon megjelent médiaelemzés,4 amelyből az derül ki, milyen kevéssé körültekintően kezelte az online média ezt a színházi abúzus-ügyet, jóllehet egy sajtóorgánumot – szemben a közösségi médiában közzétett személyes posztokkal – éppen az újságírás szakmai, etikai normáinak szigorú szem előtt tartása kellene hogy jellemezzen elsődlegesen. E normák betartása rendkívül idő- és energiaigényes, ilyen jellegű tényfeltáró munkához egy színikritikus jobbára nem rendelkezik a megfelelő anyagi, egzisztenciális, infrastrukturális háttérrel, szabad kapacitással. A Revizor online más apropóból, de ugyancsak Sárosdi Lillával készült interjújában a kérdező, Proics Lilla így jellemzi a kritikusok helyzetét: a „kollégák többsége munka mellett igyekszik lépést tartani a színházzal – mondhatni legtöbbünknek ez a hobbija”.5 A számonkérés tárgya itt is a színikritikusok társadalmi felelőssége, ám itt konkrétan a Színikritikusok Díja a kiindulópont, s odaítélésének módját vitatja a kérdezett, meglehetősen keményen: „készséggel elhiszem, hogy a bemutatók bizonyos hányadát tudjátok csak megnézni, pláne ebben a helyzetben, amit elmondtál. De ha jól értem, akkor ti egy olyan rendszert működtettek, ami valamiért nem tisztességes. […] Ez így komolytalan. […] Ezt a két dolgot összevetni cinikus nemtörődömség. […] ez a díj-rendszer […] közönyös és felelőtlen”… (Kiemelések Sz. K. Á.) Súlyos szavak.
A szisztéma egyébként az előző évihez képest semmit nem változott, amikor ugyanebben az orgánumban Sárosdi Lilla még így válaszolt a díjátadó előtt Stuber Andrea kérdésére: „Ami a kritikusdíjat illeti, a várományosának lenni örömteli dolog, akármi lesz is a végeredmény.”6 Akkor, 2016-ban egyéni teljesítményéért volt jelölt, Erzsi nővérként A harag napja című előadásban nyújtott alakításáért a legjobb női főszereplő díjára – az előadás társadalomkritikai, közéleti jellegéhez akkor sem fért kétség (az alak ihletője a fekete ruhás nővér, Sándor Mária volt); – a díj végül Tenki Rékáé lett.
A 2017-es jelölést a különdíjra a Sajátszínház programsorozat alkotóinak és résztvevőinek egyikeként kapta, a díjat viszont a Hallgatni akartam című Márai-estért egy másik alkotóközösség, melynek tagjai Hegedűs D. Géza, B. Török Fruzsina és Marton László. Az imént idézett „ezt a két dolgot összevetni cinikus nemtörődömség” kitétel tehát a Trafóban egyszer látható volt Sajátszínház-program s a Vígszínházban repertoáron lévő Márai-est összehasonlítását nehezményezi, így folytatva az érvelést: „egyszerűen arról van szó, hogy valami szokásrend szerint sokan elmentek egyik helyre, ezzel szemben egy másikra nem, és akkor úgy tesztek, mintha szakmai díjat működtetnétek, de valójában a színházak PR-tevékenységét értékelitek, semmint a valós szakmai munkát.” Eltekintve most attól, hogy ezzel a sommás kijelentéssel Sárosdi Lilla gyakorlatilag megkérdőjelezi minden más alkotó munkájának „valós szakmai”-ságát, a markánsan megnyilvánuló indulat figyelmen kívül hagyni látszik azt az egyszerű tényt, hogy az egyik előadás egyetlen egyszer volt látható, ilyenformán aki aznap este nem ért rá (előfordulhat ez sokféle okból bárkivel), az lemaradt róla, míg a másik produkció – függetlenül a PR-tevékenységtől – többször elérhető volt. A probléma tehát adott esetben nem a kritikusok hozzáállásában vagy a marketing különbözőségében van, hanem a láthatás lehetőségében.
A kritikusdíjak odaítélésének metódusát illető számos problémafelvetés egyébként nem alaptalan és sok vonatkozásban természetesen megfontolandó – emlékeim szerint majd’ húsz éve folyamatosan, minden évben felvetődtek az ezzel kapcsolatos aggályok a céhen belül is, például a vidéki színházak esélyegyelőségét tekintve, és a megoldásra is voltak-vannak kísérletek, kritikusok és színháziak együttműködésével. Magam az Oscar-díj, illetve egy közelebbi, színházi példát hozva, a romániai UNITER-díj átadására hajazó több jelöltes szisztémával soha nem értettem egyet – első felbukkanásakor ötletként le is szavazta a céh tagsága még a 2000-es évek elején –, éppen azért, amit Sárosdi Lilla a 2017-es díjátadó után a Revizor online-nak mondott: „úgy ülünk ott a gálán, mintha egy versenyen vennénk részt”.7 (Az átadási „ceremónia” módját illetően annak idején Schilling Árpád is kioktatta a céhet, igaz, nem nyilvánosan, csak e-mailben, jóllehet akkor még teljesen más volt a gyakorlat.)
Nem vitatva Sárosdi Lilla társadalmi elkötelezettségéből fakadó felháborodásának őszinteségét, amikor nehezményezi, hogy nem állt ott a színpadon a különdíj átadásakor „mindhárom produkció képviselője: Hegedűs D. Géza a Vígszínházból, Szalai Kriszta független színésznő, és Lakatos Gina Siklósbodonyból, Orgon Ilonka pedig Szomolyáról”8, a kritikusdíjjal kapcsolatos radikális hangnemváltás az előző évi megnyilatkozáshoz képest legalábbis elgondolkodtató.
A 168 óra már említett, a szexuális zaklatás-üggyel foglalkozó interjújában arra a kérdésre, hogy „Mennyire volt spontán, vagy éppen előre felépített, ahogyan megosztotta az ügyet a nyilvánossággal?”, Sárosdi Lilla így válaszolt: „Amikor pár hónappal ezelőtt megláttam Marton Lászlót az utcán, ugyanolyan erővel tört fel bennem a harag és a fájdalom, mint amikor kiszálltam a kocsijából 23 évvel ezelőtt.”9 Ám követte ezt egy kevésbé véletlenszerű találkozás is Martonnal 2017. szeptember 21-én, a magyar dráma napján a Budapest Bábszínházban, a Színházi Kritikusok Díjainak átadásán, ahol történetesen nemcsak a legjobb zenés előadás díját vehette át Marton László A Pál utcai fiúk rendezéséért, de mint már az előbbiekben jeleztem, a különdíjat kapott Márai-est alkotói között is ott volt a neve, Sárosdi Lilláé pedig az ugyancsak különdíjra jelölt Sajátszínház alkotói között.
A színésznőt szeptember végén, nem sokkal a díjátadó után a Revizor online képviseletében megszólító Proics Lilla érezhetően letaglózva fogadta Sárosdi Lilla felháborodott kirohanását, nemigen tudott mit kezdeni vele (feltehetően nem értette az indulatot) – az abúzus-ügy csak úgy két hét múlva hozatott nyilvánosságra, az interjú pedig november 21-én, amikorra teljesen más lett az akusztikája.
Nem vitatva a társadalom értékrendjének formálásában a kritika, e járulékos műfaj (önmagában, művészet nélkül ugye a művészetkritika létezhetetlen) felbecsülhetetlen szerepét – s különösen a színikritikáét, amelynek tárgya a maga teljes valójában megszűnik az utolsó előadással akkor is, ha annak emlékét videó-, tévé- stb. felvétel őrzi, ezek alapján ugyanis a későbbiekben nem újraértelmezhető, újraértékelhető a produktum, mint egy irodalmi vagy képzőművészeti alkotás esetében –, mégsem szeretném, hogy a kritika akár csak „némi hatalommal” is rendelkezzék (ahogyan azt a szinhaz.net körkérdésének felvezetése állítja), pláne hogy „szankcionálja” (vajon mivel, hogyan?) a mégoly elfogadhatatlant. Igen, mutassa fel a jót, hívja fel a figyelmet a rosszra, az elfogadhatatlanra, ám magam nem szeretnék semmiféle nyomást „helyezni a rendezőkre, tanárokra, igazgatókra, rektorokra a fejlődés érdekében”, ahogyan azt Sárosdi Lilla – nézetem szerint némi szerepzavarba kerülve immár – elvárásként megfogalmazza.10 Színikritikusként semmiképp. De a kultúrpolitológiai aspektus sem ezt a célt szolgálja, inkább a kérdésfelvetések árnyalását segítheti elő, hogy ne A salemi boszorkányok mintájára ítélkezzünk.
Szűcs Katalin Ágnes
1 Zaklat-e a kritika?, http://szinhaz.net/2017/12/06/zaklat-e-a-kritika/
2 Bővebben erről lásd: Szűcs Katalin Ágnes: Rendszerváltás a színházban, Balassi Kiadó, 2017, 103. o.
3 Cseri Péter: Sárosdi Lilla: egy ideje arról álmodom, mennyit szenvedhet most Marton, http://168ora.hu/itthon/sarosdi-lilla-egy-ideje-arrol-almodom-mennyit-szenvedhet-most-marton-12290
4 Mérték Médiaombudsman – A Marton-ügy az online médiában https://mertek.atlatszo.hu/mertek-mediaombudsman-a-marton-ugy-az-online-mediaban/
5 Utánlövés, http://www.revizoronline.com/hu/cikk/6887/beszelgetes-sarosdi-lillaval/
6 Folyamatos jelen, http://www.revizoronline.com/hu/cikk/6255/beszelgetes-sarosdi-lillaval/
7 U.o.
8 Utánlövés, http://www.revizoronline.com/hu/cikk/6887/beszelgetes-sarosdi-lillaval/
9 http://168ora.hu/itthon/sarosdi-lilla-egy-ideje-arrol-almodom-mennyit-szenvedhet-most-marton-12290
10 Zaklat-e a kritika?, http://szinhaz.net/2017/12/06/zaklat-e-a-kritika/
