Nem vagyok benne biztos, hogy megszületik az Ascher Tamás Háromszéken című Pintér Béla-opus, ha egy „kritika” nem „leplezi le” A bajnokot, nem „fejti meg”, hogy kiről szól a darab, amely egyébként nem kulcsdráma, értelmezése szempontjából semmi jelentősége nincs bármely szereplő megfeleltethetőségének a valósággal. Nem ismervén a Kósa Lajosról terjengő pletykákat, magam például sose jöttem volna rá az efféle összehasonlítás lehetőségére a leleplező cikk nélkül, amely egyébként az új, látszólag valóban kulcsdráma ötletének is forrása. Abban fogalmaztatott meg ugyanis, hogy volna mit kipellengérezni a színház jelenlegi direktora, Máté Gábor magánéletéből is. Győzött a virtus, Pintér Béla ezt is megírta, s a Katona bemutatta. A létrejött, meglehetősen önreflektív, önironikus  előadás erősen megosztó, korholják és becsülik,  kedvelik – gondolkodni mindenképp érdemes róla, az inspirációt ehhez D. Magyar Imre írása adja. 

A vallomásos, bevállalós előadás egyik szereplője, Szirtes Ági részese volt annak idején a Katona újságszínházi sorozatának, amely az Amerikából másfél évtizedes emigráció után hazatért Halász Péter ötletéből, az ő rendezésében valósult meg a Kamrában, sokban hozzájárulva a társulat szemléleti frissességének megőrzéséhez. Az előadások dokumentációja immár közkinccsé lett, az Artpoolban hozzáférhető, kutatható – miként arról Józsa Ágnes beszámol.

Földes László, Hobo is lázadóként élte meg a ’60-as, ’70-es éveket, ám ő nem az országot, csupán az apai házat hagyta el – mint a vele készült interjúból kiderül, belső késztetésből.

Soós Imre azon nem kevesek közé tartozott, akiknek óriási lehetőséget jelentettek a felszabadulás utáni évek a társadalmi felemelkedésre, tehetségük beteljesítésére. Személyes tragédiájának okai máig vitatottak, olyannyira, hogy a róla szóló kulcsregényt, a Részeg józanok címűt megjelenése után ötven évvel a szerző, Müller Péter átírta – erre az új verzióra reflektál e számunkban Balogh Géza.    

Két tánclegenda, két mozdulatművész szinte egyszerre ment el, hosszú, gazdag pályafutást, rengeteg tanítványt hátrahagyva – Brandeisz Elzát és E. Kovács Évát Lenkei Júlia búcsúztatja. (Ez úton is köszönet a MOHA MOZDULATMŰVÉSZETI GYŰJTEMÉNY-nek s az Orkesztika Alapítványnak valamint a gyűjteményt gondozó Fenyves Márknak a fotókért.) 

Fergeteges tánccal ér véget Heltai Jenő Naftalin című vígjátéka a Komáromi Jókai Színház Hargitai Iván rendezte előadásában, de a mozgásnak addig is jelentős szerepe van az egyébként prózai produkcióban. 

A Heltai-kortárs, tragikus sorsú Rejtő Jenő maga is elsősorban humorban „utazott” – Kern András tolmácsolásában most hangoskönyvként jelent meg a Piszkos Fred, a kapitány és a Három testőr Afrikában. A humor Kern pályáján alapvetően meghatározó. Az egyik legnagyobb drámai szerepe Shakespeare Harmadik Richárdja volt a Vígszínházban – a művet e helyt Almási Miklós elemzi. 

Hogy mennyiben víg játék a Makrancos Kata, amit legutóbb a Győri Nemzeti Színház mutatott be, a tekintetben az előadásról író Stuber  Andreának is vannak kétségei, nem kétséges viszont, hogy ez a Shakespeare-mű is a hatalomról szól, ám egészen más társadalmi vetületben, mint a III. Richárd – itt a férfi-nő kapcsolat a hatalmi játszmák terepe. 

Különböző interpretációk esetében természetes, hogy ugyanazt a művet előadva máshová kerülnek a hangsúlyok. Előfordul azonban, hogy ugyanannak az előadásnak a hangsúlyai változnak, mégpedig nem a produkción belül, hanem a befogadó közegben. V. Gilbert Edit szerint ez történt a Rendezéssel, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház bemutatójával Pécsett, a színházi zaklatás-ügyek felszínre kerülését követően.

Az ilyen jelenségek kultúrpolitológiai vizsgálata sem hiábavaló talán.

szűcs katalin ágnes