A halhatatlanságra vágyó királyfi – Vaskakas Bábszínház

A népmesékben csodálatos dolgok történnek, király lehet a senkifiából, a legnagyobb ínség is boldogsággá válhat, ám minden mese úgy végződik, hogy „Éltek, amíg meg nem haltak”. A népmesék – bármerre is kacskaringózzanak a fantázia és a remény világában – mindent tudnak az életről és annak szükségszerű végéről is. A halhatatlanságra vágyó királyfi eredeti székely meséje ellenben híján van ennek a bölcsességnek, a királyfi végül halhatatlan lesz, örökké él. Szálinger Balázs átiratában és a Vaskakas Bábszínház színrevitelében azonban az élet és a halál is visszakapja a természettől, vagy ki tudja, kitől ráruházott hatalmát. 

Ez az előadás az óvodás és kisiskolás korosztályt célozza meg az élet és a halál témájával, ami elsőre akár aránytévesztésnek is tűnhetne, hiszen a halálról felnőttként sem tudunk szinte semmit. Mondhatnánk erre persze, hogy a gyerekek a nagyszülők elvesztése kapcsán éppen ebben a korban kerülnek először szembe a halál jelenségével, ám ez ekkor még sokkal inkább csak egy hiány: volt valaki, akit szerettem, és most már nincsen. Mi lett vele, és ki fog nekem meggyes piskótát sütni? A halhatatlanságra vágyó királyfi győri meséje ennél sokkal mélyebbre lát: ha mindenki meghal, akkor én is meghalok. Márpedig a saját halál egy gyermek számára éppen annyira felfoghatatlan, mint egy felnőtt számára. Szálinger Balázs meséje azonban nem a saját halálról, hanem a saját életről szól. Márpedig arról a gyerekeknek is van tapasztalatuk. Az előadás végére még az is kiderülhet, hogy akár több is, mint nekünk. 

Az idősödő, de még ereje teljében lévő király fia előtt biztos jövő és egy életre szóló pálya áll: megnősülni, családot alapítani, majd apját követve a trónon az országa ügyes-bajos dolgait intézni. A melankóliára hajló királyfinak már az élettel is van némi gondja, ami hellyel-közzel untatja, ám a legnagyobb problémája a halál. Nem akar meghalni, ezért elindul, hogy megkeresse a halhatatlanságot, amit végül meg is talál. A boldogsága azonban alig pár pillanatig (hónapig) tart, ami az életben ezer év. Ezután hiába szeretné viszontlátni apját, szeretteit, korábbi életének híre-porát sem találja. Sem a halhatatlansággal, sem az életével nem tud mit kezdeni, végül egy költői képben távozik az utóbbiból. 

Az eredeti mesében a királyfi végül az élet és a halhatatlanság királynéjához jut el, a halál pedig egy személytelen és kellemetlen figura csupán, akit végül kisöprűznek a halhatatlanság birodalmából. Szálinger Balázs átiratában a halál egy kedves, idős nő, aki a halhatatlanság szívbéli rokona. A halál elkerülhetetlensége itt nem pimasz akaratosság, hanem bölcsesség –  Kocsis Rozi játékában megértő és szeretetteljes bölcsesség. Mellette Valentyik Anna mint halhatatlanság egy életvidám, reményteli, kissé hóbortos alak. Kettejük vitája életről és halálról, amely végigkíséri a történetet, így nem a rossz és a jó párbaja, és nem is elvi kérdés, inkább az időskori bölcsesség és a fiatalkori temperamentum családias csetepatéja, még ha a tét a lehető legkomolyabb is. Az általam látott előadáson Kocsis Rozi be volt rekedve, ami egy-egy énekes résznél jól hallható volt, ám ez nem vett el a meséből. Ahogy egy kritikuskolléga az előadás után megfogalmazta: „A halál nem kell, hogy tökéletes legyen”. 

Középen: Horváth Márk (fotó: Orosz Sándor)

Cziegler Balázs porondszerű, rozsdásodó díszlete nem csupán hegyekként, völgyekként és királyi palotaként funkcionál jól, de elhasználtsága érzékletesen utal az egyre gyarapodó múltra, köralakja pedig a végtelen időre. Ez tehát nem a csiricsáré tündérmesék világa, s jelentésesen illeszkednek hozzá Szűcs Edit helyenként szürreális, föld- és égszínű jelmezei és maszkjai, amelyek a mesealakokat (a királyfi, a halhatatlanság és a halál kivételével) eleven bábokká teszik. Horváth Márk királyfiként ebben az egyszerre látomásszerű, mégis valóságos világban utazik körbe-körbe egészen addig, amíg a voltaképpen lehetetlen, a mesében azonban mégis lehetséges széléhez nem ér. 

Szálinger Balázs meséjének Markó Róbert rendezésében pontosan megfogalmazható tanulsága is van, amit az előadásban ki is mondanak. A lényege valahogy így hangzik: nem az számít, hogy halhatatlanok legyünk, hanem hogy tartalmasan éljünk. Ez a tételmondat mégsem teszi az előadást didaktikussá, már csak azért sem, mert a halál szájából hangzik el, talán ha kétszer, minden hangsúlyképző színpadi csinnadratta nélkül. A Vaskakas Bábszínház előadása nem sulykolja, hanem víztiszta színészi játékkal, finom metaforákkal, énekkel és zenével egyszerűen megmutatja, hogy nem a megkerülhetetlen halállal vagy a halhatatlansággal van dolgunk, hanem az élettel. 

Török Ákos