Beszélgetés Nagy Orsolya író-dramaturggal, a Vaskakas Bábszínház tagjával

Feuer Yvett Bohócok a láthatáron nevű művészegyüttesének új produkciója, az Én, te, mi interaktív színházi tárlatvezetés. Az alkotók által összegyűjtött párkapcsolati élethelyzeteket a színészek improvizáció-ja alapján Nagy Orsolya író-dramaturg öntötte formába. 

(fotó: Takács Renáta)

Ez volt az első találkozásom a Bohócok a láthatáron csoporttal. Engem ajánlottak nekik, így keveredtem a látókörükbe. Az Én, te, mi című előadásnak volt egy előzménye, a Kapizsgálók. Az is a párkapcsolatokról szóló részvételi színház volt. Ott a nézők két pár kapcsolatának a különböző stációit követhették végig. Az Én, te, miben az az újdonság, hogy nem két, hanem sok-sok pár sokféle kapcsolatáról szól.

Hozzátartozik a történethez, hogy még a próbafolyamat elején részt vettünk egy improvizációs tréningen Elek Ányossal. Ő mutatott nekünk stratégiákat arra, hogyan is tudunk bizonyos helyzeteket kibontani. Sok párkapcsolati helyzetet választottunk, s abból kezdtünk improvizálni. Ebből újabb és újabb helyzetek születtek, nőttek ki. Ezek mind olyan problémákat feszegetnek, amelyek valósak, sok kapcsolatban jelen vannak. 

Csak valós helyzetekből indultak ki, vagy hozzátettek irodalmi alapú válogatásokat is?

A való életből indultunk ki. Alapvetően az volt a cél, hogy olyan helyzeteket tárjunk a nézők elé, amilyeneet ők is átélhetnek, vagy volt már részük ilyenekben. A részvételi színháznak az adja az értelmét, hogy mint néző, én is be tudok kapcsolódni. 

Dramaturgként itt nem hagyományos irodalmi, drámai alapú szöveggel dolgozik. Ez milyen feladatot jelent?

Nagyon izgalmas, nagyon „dramaturgos” feladat ez. Amellett, hogy az írásában is részt vehetek, nagyon izgalmas szerkesztési folyamat is. A dokumentumszínház is azért dramaturgos, mert ahhoz is a klasszikus dramaturg képességekre van szükség. Kedvelem ezt a fajta munkát. Egy ilyen próbafolyamat során az egész alkotói csapat sokkal szervesebben dolgozik együtt. Itt mindenki bele tudja pakolni a saját élményeit a darabba, amit aztán közösen alakítunk. Nagyon izgalmas az is, amikor a helyzeteket megpróbáljuk részvételi színházi formába önteni. Lehet, hogy találunk egy nagyon izgalmas helyzetet, viszont nem nagyon találunk hozzá formát. Akkor sajnos, ezektől el kell búcsúzni. Nyilván célunk minden helyzetet magas színházi minőségben előadni, de közben az is nagyon fontos szempont, hogy az egész részvételi élmény is legyen.

Hogyan választotta a dramaturg hivatását?

Amikor elhatároztam, hogy dramaturg leszek, még fogalmam sem volt arról, hogy ez a szó mit is jelent valójában. Úgy kezdődött, hogy elmentem az Örkény Színházba, s megnéztem a Mácsai Pál által rendezett Sirályt, aztán láttam Ascher Tamás Nő a múltból című előadását. Ennek a két élménynek a hatására döntöttem úgy, hogy színházzal szeretnék foglalkozni. Elkezdtem nézegetni a színlapot, hogy mi is lehetnék, amikor észrevettem: van olyan, hogy dramaturg. Azt tudtam addig is, hogy valamennyire az irodalom vagy a humán tárgyak felé szeretnék orientálódni. De akkor jött villámcsapásként a felismerés, hogy lehet így is színházzal foglalkozni.

Soha nem volt ambíciója színpadra lépni?

Nem. Én nagyon megbízható háttérmunkás vagyok. A szereplés soha nem foglalkoztatott. Most nem mondtam igazat, mert amikor először elolvastam Az öreg kisasszony autós meséit, Mosonyi Alíz mesekönyvét, akkor arra gondoltam, hogy nagyon el tudnám játszani ezt a szerepet. Pár héttel később felhívott Varsányi Péter rendező, hogy szeretné megcsinálni színházban, és mondta, hogy Takács Katira gondolt. Akkor én ezt örömmel fogadtam. A darab a Budaörsi Latinovits Színház sikeres előadása lett.

A sokféle színházi foglalkozás közül miért pont ezt választotta?

Nagyon érdekelt az, hogyan lehet a színpadi szöveget működtetni. Mennyiféleképpen lehet működésbe hozni ugyanazon szöveget, s ugyanannak mennyiféle különböző és érdekes olvasata van. Az is nagyon tetszett benne, hogy van ennek a munkának egy nagyon magányos része, amikor én vagyok és a szöveg meg esetleg a rendező. Aztán ez változik, s akkor egyszer csak élni kezd, és azt már nem én csinálom vele, hanem csodálatos emberek.  Nagyon tetszett ez a kettősség benne. Azóta már tudom, hogy a dramaturg feladata egyáltalán nem merül ki a szöveg vizsgálatában, meghúzásában és átírásában, hanem nagyon fontos felelőssége van az előadás ritmusának a meghatározásában, s abban, hogy mi is legyen ott a színpadon.

Hogyan sikerült a választott foglalkozást elsajátítani?

Amikor megtudtam, hogy a dramaturg szövegekkel foglalkozik, arra gondoltam: ez szuper lesz. Amikor leérettségiztem, épp indult dramaturg szak. Úgy döntöttem, hogy megpróbálom. Nem kecsegtettek sok jóval, mondták, hogy tapasztaltabbakat vesznek föl, olyanokat, akiknek már van egy diplomájuk. De gondoltam, lesz, ami lesz, megpróbálom, és sikerült. Felvettek.

Azt adta az egyetem, amit várt tőle?

Az egyetem arra mindenképpen jó volt, hogy meggyőződtem róla, ez egy jóval komplexebb dolog, és sokkal többféle irányba lehet innen indulni, mint gondoltam. Az osztályfőnökeim Radnai Annamária és Forgács András voltak. Annamária fordító-dramaturg, András író-dramaturg. Nagyon különböző habitusú emberek, akiktől nagyon sokat kaptunk. Az egyetemen sok szempontot megmutattak nekünk abból, hogy milyen is lehet egy színház, egy színházi működés. A bábszínház megismerését is az egyetemnek köszönhettem. Gimesi Dórát kaptuk meg tanárnak. Ő a Budapest Bábszínház dramaturgja, s bizonyította, hogy a bábszínház izgalmas művészi forma, amely nem korosztály, hanem műfaj. Ez engem megragadott. Osztályfőnökeink fontosnak tartották, hogy bizonyos képzési idő után kerüljünk el szakmai gyakorlatra. Másodéves voltam, amikor Radnai Annamária beajánlott Gothár Péterhez, aki egy vizsgát rendezett az akkori bábosztálynak. Ez volt a Karnyóné. Akkor megismertem a műfajt, nagyon jóba lettem az osztállyal, és ők hívtak, bíztattak, hogy menjek bábdramaturgnak. 

Mennyiben különbözik ez a nem bábos dramaturgiától?

Különbözik már csak abból fakadóan is, hogy itt, bár jelen van egy színész, de kiegészül egy bábbal. Lehet ez egy tárgy is, de azt át kell lényegíteni. Itt az a kérdés, hogy ki az, aki mozgatja a bábot, s mi is az, amit mozgat. Mi az ő viszonyuk. Ezt például mindig fontos szem előtt tartani, amikor bábelőadást készítünk, s azt is, hogy a bábnak nagyon sok formája lehet. Lehet kesztyűs, marionett, pálcás és sokféle, és a különböző technikák különböző mennyiségű és típusú szöveget bírnak el. Például egy kesztyűs bábelőadás kevés szöveget szeret. Itt sokkal meghatározottabb az előadás ritmusa. Egy bunrakunál lehetünk szövegben bőbeszédűbbek, de ott is észben kell tartani, hogy ennek a bábnak milyen a tudása, milyen gesztusokra képes. A bábelőadásnál nem kell mindig a szöveget előtérbe helyezni, hagyatkoznunk kell a forma erejére is.

Az egyetem után is a bábhoz kötődött?

Igen. Az első munkám a kecskeméti Ciróka Bábszínházban volt. Hoffer Károly itt rendezte Muszorgszkij darabját, az Egy kiállítás képeit. Egy kötött zenére kreáltunk történetet. Nonverbális előadásról volt szó. Itt tanultam meg, hogy el lehet engedni a szöveget, s hagyatkozhatunk a hangok varázsára. Ez a mű etűdös szerkesztésű, és mi elrugaszkodtunk az eredeti zenei mesétől, s megpróbáltunk egy univerzálisabb történetet a nézők elé tárni. Abból a szempontból is érdekes munka volt, hogy egy másfél perces kis zenei etűdbe nem mindig fért bele annyi bábmozgatás meg történet, amit mi szerettünk volna. Meg kellett tanulnunk, ki kellett kísérleteznünk. 

Több bábszínháznál dolgozott, s mindegyik bábműfaj is más-más karakterű előadást hoz létre. 

Nem a színház hoz létre különböző karakterű előadásokat, hanem a rendező. Mindegyik rendezőnek más az erőssége és más-más technikával szeret dolgozni. Az évad összeállításánál pedig sokféle szempontot kell figyelembe venni. Legyen fiatalabbaknak szóló előadás, s aztán legyen kesztyűs bábos is, mert az már rég volt. Most a Vaskakas Bábszínházban dolgozom, először szembesülök azzal, hogy hány és hány szempontot kell figyelembe venni. 

Milyen szempontokat kell figyelembe venni?

Bár ez igaz a Budapest Bábszínházra is, de a vidékiekre mindenképp, hogy mindenféle kell. A legtöbb vidéki színházban bérletrendszer működik, és nyilván azok a legjobb előadások, amelyek minden közönségréteghez szólnak. A legmeghatározóbb az életkori kérdés, az, hogy hány éveseknek szóljon, mi és hogyan. Talán a hogyan kérdés a legmeghatározóbb. Lehet beszélni a válásról, a halálról, csak nem mindegy, hogy milyen eszközöket használunk ehhez. Nyilván vannak a húzócímek, amikre bejön a közönség. 

Megváltozott a képi kultúra,  a mesék ritmusa, mert más a vizuális környezet?

Minden felgyorsult, sokkal dinamikusabb lett. A bábszínház amellett, hogy próbál ehhez igazodni, igyekszik a saját értékeit is megtartani. A bábszínház soha nem tud olyan gyors lenni, mint egy animációs film, egy rajzfilm. Éppen ezért is gondolom azt, hogy a színháznak a saját útját a saját formáján belül kell megtalálnia, s azokat a kapcsolódásokat a gyerekekhez, amiket csak a színház tud,  a film nem.

Bábra szakosodott. Akkor most bábdramaturg?

Az időm nagy részében igen. Azért is izgalmas a bábdramaturg lét, mert a legtöbb mese nincs színpadi formába öntve. Ezt nekem kell megtennem. Nagyon sokszor írok szövegkönyvet. Ez számomra örömteli kiteljesedéssé vált. Most már ráállt az agyam erre. Tulajdonképpen minden egyes próbafolyamat egy újabb és újabb kihívás, mert vagy a technika más, vagy mást akar kihozni egy ismert műből a rendező. Élvezem a bábdramaturgságot, de megtörténik – ahogy az Én, te, mi esetében is –, hogy kirándulok. Furcsa is volt felnőtteknek színházat csinálni, mert ez teljesen más gondolkodásmódot kíván. 

Vannak olyan művek, amelyeket szeretne színpadra vinni?

Több ilyen is van. Azt tudom tenni, hogy ajánlgatom igazgatónak, rendezőnek. Ha tetszik nekik, és adottak a körülmények, akkor megvalósul. Ha nem, akkor is fejben tartják. Van egy-kettő olyan, amit nagyon szeretnék megcsinálni, és most már odáig is elvadultam, hogy akár szívesen meg is rendezném őket . 

Olyan erős a szándéka, hogy a rendezést is megtanulná?

Igen, de nem biztos, hogy beülnék még egyszer az iskolapadba. Elég sok rendezővel dolgoztam, és láttam különböző működési formákat. Ebből próbálom a fejemben összerakni, mi az, ami működőképes, és mi az, amit mindenképpen meg kell csinálni. Az a jó a Vaskakasban, hogy adnak erre lehetőséget, mert nagyon figyelnek az emberre. Ott mindig azt érzem, akár dramaturgként, akár társulati tagként, hogy bármilyen kételyem van, mindig van alaki, akivel lehet beszélni erről. Megnyugtató érzés, s alapja a közös munkának. Mindenki nagyon hisz abban, amit csinálunk. 

Az interjút készítette: Józsa Ágnes