Messze túlmutat az ingatlanmaffián Spiró György Széljegy című drámája. A kezet ökölbe szorító, gyomrot görcsbe rándító arcátlansággal szembeni tehetetlenség alapélmény a mai magyar társadalmi, politikai közegben. Az előadás első tíz perce után nagyjából tudható, hogy mi fog történni – a félelmetes az, ahogyan átlátszósága, beláthatósága ellenére minden meg is történik, pont mint a politikában, s a jóhiszeműség, a másfajta értékrend gyakorlatilag fegyvertelen.

Ehhez képest az Osborne nevével fémjelzett dühös fiatalok nemzedékének életérzése  az ötvenes évek Angliájában általánosabb, megfoghatatlanabb. A „dühöngés” gyökere végső soron mégis közös, jól mutatja ezt, hogy Osborne Dühöngő ifjúság című drámáját ma is játsszák Dublinban és Budapesten is. A ma már nincsenek „jó ügyek” kitétel nyilván mást jelentett a magyarországi bemutató idején, 1960-ban, mint napjainkban a Belvárosi Színházban, de a mű időtállóságát s a benne megfogalmazott problémakomplexum egyetemességét jelzi, hogy ma is megszólít, megérint. 

Brecht – megtapasztalván mind a kapitalizmus, mind az államszocializmus rendszerét – elég autentikus szerzőnek tűnik (mi pedig itt Közép-Kelet-Európában lassacskán egyre autentikusabb nézőknek) a humánum lehetőségeit, perspektíváit tekintve a kapitalizmus keretei között – A szecsuáni jólélek Bodó Viktor rendezte heidelbergi előadása is ezt látszik igazolni. 

Zsótér Sándor szombathelyi rendezése, a Bunbury című Oscar Wilde-darab Elfriede Jelinek-féle átiratának színrevitele is mutat némi brechties eltartást a „sokszor kifelé forduló játékmód” révén – ahogyan kritikájában Turbuly Lilla fogalmaz –, az a kitétel pedig, miszerint az előadás „annak a nézőnek is jól működik, aki elsősorban szórakozni ül be a színházba, de az sem fog csalódni benne, aki egy »zsótéros« előadásra készül”, a legendás kaposvári színház metódusára emlékeztet, amikor vígjátékot, operettet ilyenfajta igényességgel, kettősséggel játszottak. 

Ilyesmi lehet többek közt az Agatha Christie-krimik sikerének titka is, ez a fajta összetettség. Ahogyan a Győri Nemzeti Színházban bemutatott A vád tanúja című előadás kapcsán Török Ákos fogalmaz: „Az izgalmas és fordulatos történet mögött ott van a jog lehetőségeinek és igazságosságának kérdése, valamint az idegenből érkezettekkel szembeni előítéleteink tükre is. Persze csak úgy csendesen”.

Az előadás egyik főszereplője, Csankó Zoltán is megszólal Balogh Gyula Jordán-sztori című kötetében, melyet a szombathelyi színházigazgatói pályázat történései inspiráltak.  A másik, e számunkban recenzeált kötet, a TOMkönyv Végvári Tamás emlékét idézi. Egységes „monológokká” – ahogy a recenzens, Varga Kinga fogalmaz – az Örkény színházi volt kolléga, Bíró Kriszta formálta az emlékezők szövegeit, aki  e közös múlt színhelyén az Ibusár után újabb monodrámával, a Pionírszív című Kapitáňova-átirattal állt elő. A mű, csakúgy, mint Örkény István Macskajátéka, az államszocializmus éveiben játszódik, bár később kezdődik – a ’70-es, ’80-as években –, s átnyúlik a rendszerváltozás utáni időkbe. Különös asszociációs összjátéka a sorsnak s e számnak, hogy az Örkény színházi Macskajátékban Csermlényi Viktor operaénekes szerepét Végvári Tamás halála után Jordán Tamás vette át. A Szabó K. István rendezte debreceni előadásról Stuber Andrea kritikája olvasható e számunkban. 

A  Magyar Királyi Operaházban 100 éve volt A kékszakállú herceg vára ősbemutatója – a mű színre kerülésének történetét Balogh Géza írása tárja fel e helyt –, a Kékszakállút ugyanez intézményben napjainkban éneklő-megformáló Cser Krisztiánnal Józsa Ágnes készített interjút.

Hogy a zenei vagy bármely tehetség hogyan kibontakoztatható, mekkora s minemű a szülők felelőssége ebben s gyermekük sorsában, pályaválasztásában, erről szól többek közt a pécsi Escargo Hajója társulatának Tenyészdúc című előadása. 

Hogyan „faragható” felnőtté az ember – Pinocchio klasszikus történetét ezúttal a milánói Piccolo Teatro előadásában láthatta a MITEM (Madách Nemzetközi Színházi Találkozó) közönsége.

Idegen nyelvű, ámde honi játszók voltak a magyarországi nemzetiségi színjátszás  Jelen/Lét Fesztiváljának résztvevői.

És mert itt a nyár, Szakonyi Károlynak a Petőfi Irodalmi Múzeum Balatoni nyár című kiállítását megnyitó beszédét közöljük, mely – mint több mű is ebben a számban – az ’50-es, ’60-as, ’70-es éveket idézi. 

Szűcs Katalin Ágnes