Egy-egy vidéki színházban jobbára több mint tíz bemutató születik évadonként Magyarországon. Kritikusként ezek mindegyikét látni gyakorlatilag lehetetlen, és nemcsak a főhivatású színikritikuslét létezhetetlensége okán. Egy társulat művészi állapota ugyanakkor aligha megítélhető egyetlen előadás alapján. Fontos tehát, hogy – ha a körülmények, a csillagok állása s a színházak lehetővé teszik – több előadás alapján alkosson képet a kritikus egy színház munkájáról, miként azt e számunkban Urbán Balázs teszi a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházban látott produkciókról írva. Ezek egyike a John Kander‒Fred Ebb‒Bob Fosse triász szerzette világhírű musical, a Chicago, melyet az Átrium Színház is bemutatott a múlt évad végén, Alföldi Róbert rendezésében. John Kander és Fred Ebb jegyzi a Kabarécímű musicalt is, melyet legutóbb, ugyancsak az évad végén a Miskolci Nemzeti Színház mutatott be Mohácsi János rendezésében. Mindkettő olyan mű, amely lehetőséget ad a színre vivők számára, hogy a zenés műfaj szabta keretek között se csak a látszat szintjén feszegessenek társadalmi kérdéseket. Hogy ez megtörténik-e, annak érzékelése majd rögzítése a kritikus dolga. Mohácsi és Alföldi korábbi munkáinak ismeretében nemigen lehetett kétséges, hogy nem „zenéset”, hanem színházat rendeznek.

Mohácsi egyik leghíresebb, „iskolateremtő” munkája épp a zenés műfajhoz kötődik: a Csárdáskirálynőlegendás kaposvári előadásában megjelent az ősbemutató idejének, a Kálmán-operett világának történelmi háttere, az I. világháborús  miliő. 

Ebbe a közegbe helyezte a román rendező, Viktor Ioan Frunza a maga Hamletjét egy másik Csiky Gergely Színházban, a temesváriban. Darvay Nagy Adrienn merész képzettársítással jut el e Hamlet-előadás budapesti vendégjátékának felidézésétől a „Czárdásfürstin” keletkezéstörténetéig, illetve történelmi hátterének feltérképezéséig. A korabeli osztrák sajtóból vett idézetek  mindenesetre arra utalnak, hogy az ősbemutató kritikusai pontosan értették, mit látnak, ám nem örültek a tükörképnek.

Az csak a véletlenek összjátéka, hogy épp egy évvel ezelőtt, a 2017/07‒08-as számunkban közöltünk egy másik tanulmányt a Csárdáskirálynőről, mely a különböző szövegváltozatokat, dramaturgiai változtatásokat vizsgálta. Többek közt azt a változatot, amelyet Garas Dezső vitt színre a Margitszigeti Szabadtéri Színpad 1985-ös bemutatóján, Cecíliaként Törőcsik Marival.

A nyári színházak történetében volt egy rövid életű, már-már elfeledett intermezzo, a Tatai Ünnepi Játékok a következő világháborút megelőző években. Lenkei Júlia tanulmánya a „magyar Salzburgról” további érdekes adalékokkal szolgál a korabeli kultúrpolitika, kritika és közgondolkodás működéséről, állapotáról.

A Bécsi Ünnepi Játékok fiatalabb ugyan a salzburginál, ám nem kisebb jelentőségű. Színházi Fesztiválján idén – Fried Ilona és Kálmán Béla beszámolója szerint – a világot foglalkoztató olyan égető problémák is megjelentek, mint a menekültügy. 

Az Armel Opera Festival a legfiatalabb az említett rendezvények sorában, mindössze tíz éves, ám szakmai rangja máris igen jelentős, miként az Fittler Katalin írásából is kitűnik. 

A finanszírozás kevéssé elhanyagolható eleme ezeknek a művészeti eseményeknek, s nem kis szerepe van, volt bennük a magánmecenatúrának (bár a Tatai Ünnepi Játékok története arra is ékes bizonyság, kultúrpolitikai és személyes érdekek  miként tudnak bármit felülírni) – a képzőművészet terén a műgyűjtő az egyik legfőbb mecénás. Ilyen a Kaliforniában élő Grüner György, akinek 1945 után született „innovatív” alkotásokból álló gyűjteménye a Vasarely Múzeumban látható.

Minden művészek közül tán a színész a legkiszolgáltatottabb, lévén az alkotás folyamata csapatjáték, az eredménye pedig természetéből adódóan múlandó. Papp János ennek ellenére nem mást, csakis magát hibáztatja, amiért – mint a vele készített interjúban mondja – színészi pályája nem úgy alakult, ahogy elképzelte. De keserűség ugyanúgy nincs benne, mint a későbbi nemzedékhez tartozó,  fiatalabb pályatársban, Murányi Tündében, aki úgy fogalmaz: „Gyönyörű, gazdag dolog az élet maga” – portréját e számunkban Cseh Andrea Izabella vázolja fel. 

Kerekes Gábor lebegő városaiban – installációiról Józsa Ágnes írt – tán mindenki számára gyönyörű lehet majd az élet.

SZŰCS KATALIN ÁGNES