Tatai Ünnepi Játékok – 1933–1936

Egy kutatás útvesztőiben

Az Országos Széchényi Könyvtár kézirattárában, Németh Antal hagyatékában található egy verselemzés, melynek tárgya Babits Danaidákcímű költeménye. Szépen végigmegy versszakonként, és elsősorban a képiségre s a mozgásra koncentrálva – mozgáson nemcsak a szereplők mozgását értve, hanem a szöveg hullámzását, ritmikáját is – elemzi végig a verset, az olvasót többes szám első személyben mintegy a szereplők közé emelve.¹Mivel nekem Mórickaként mindenről a mozgásművészet jut az eszembe, rögtön felvillant bennem, hogy Dienes Valéria, aki orkesztikájába bevezette a verstáncolást, s nemcsak unokatestvére és jó barátja volt Babitsnak, de nem egy művének avatott színpadi interpretátora is, egy írásában felvázolja a verstáncolás esztétikai alapjait, és Babits verseinek különleges mozdulatszuggesztióiról beszél. „Babits nagyon tudott olyan verseket írni, amelyek a táncolóban mozdulatproblémákat keltettek. Az így keletkező mozdulatművekben mindig igyekeztünk a mű eszméleti eredetijét öntudatosítani, amelyből a formákra boruló alapszínek táplálkoznak és a formák kezelését állandóan irányítják. […] Babits versei tele vannak mozdulatszuggesztiókkal. Időformáik a zene szilárd kereteivel versenyeznek, és mozdulatproblémáik a gondolatjárás messze tájaira irányítják a táncos szimbolikai készségét.”²Németh Antal elemzése annyira a mozgást szuggerálja az olvasó számára, hogy felmerült bennem: nem lehetséges-e, hogy ezzel az elemzéssel esetleg baráti segítséget nyújtott egy koreográfia megszületéséhez? Némethnek sokrétű kapcsolatai voltak mozdulatművészekkel és a mozdulatművészettel, természetes módon kínálkozott a feltételezés: mozdulatművész keze alá dolgozott.

Sietek leszögezni: bármilyen tetszetős volt, a feltételezést nem sikerült hitelt érdemlően igazolni. Pedig az első néhány lépés bátorítónak tűnt. Igen, Dienes Valériának volt Danaidák-mozdulatinterpretációja, mégpedig orkesztikai iskolájának legelső nyilvános bemutatkozásán, 1917-ben, de ez nehezen születhetett Németh Antal elemzése nyomán, hiszen ő akkor még kiskamasz volt. Viszont a tudósnő egy 1928-ban Babitshoz írt levelében így tudósítja a költőt: „szeretnék egy mozdulatművészeti Babits-filmet csinálni, szeretnék erről beszélni veletek, mert a filmeseim nagyon lelkesednek a Danaidákért, és a fejük nagy tisztelője Mihálynak, könyv nélkül tudja a verseit.”³Azt tudjuk, hogy Dienes Valéria kapcsolatban volt Németh Antallal, ezekben az időkben éppen Színészeti lexikonának szerzőjeként, nem lehet teljesen kizárni, hogy ha a Danaidák-projekt ekkoriban felmerült, kaphatott segítséget Némethtől. Viszont sem ebből az időből származó Danaidák-koreográfiáról, sem mozdulatművészeti Babits-filmről nem tudunk. Az ötletet tehát félretettem.

Ezután megpróbáltam utánanézni, milyenDanaidák-táncmű születhetett még. Volt ilyen nem is egy, de Németh Antal korához és személyéhez egyik sem volt kapcsolható. Azaz… több forrás beszámol egy Danaidákcímű balettről (esetleg operáról), amelynek legalábbis a nyitányát 1933-ban Tatán előadták volna. Így jutottam el Esterházy Ferenc gróf-mecénás-zeneszerző személyéhez és a tatai ünnepi játékok történetéhez. Eleinte ez az irány is biztatónak tűnt: volt ugyanis egy Fóthy János nevű irodalmár, a Nyugatnak is szerzője⁴egyébként, aki többször megnyilvánult a sajtóban a tatai ünnepi játékokkal kapcsolatban, ugyanakkor ő volt Esterházy Ferenc egyetlen Pesten bemutatott operájának a szövegírója. És mit ad Isten: levelezőpartnere Babitsnak is, Németh Antalnak is. Csak sajnos sem a Danaidák, sem Tata nem fordul elő a hozzáférhető levelezésben, és annak sincs semmi nyoma, hogy Németh valaha valamilyen módon Esterházyval kapcsolatba kerülhetett volna. Hagyatékának egyik tétele gondosan megőrzött meghívógyűjteménye⁵, ám Tatára szóló meghívó egy szál sincs közöttük. Ha esetleg még előkerül bármilyen jel, ami akár egyik, akár másik feltételezést igazolná, nagyon fogok örvendeni, de egyelőre ezt a hipotézist is elvetettem.

Annál érdekesebbnek tűnt Esterházy Ferenc és a tatai ünnepi játékok kérdése. Azt nem lehet állítani, hogy az utókor teljesen megfeledkezett volna róluk. Az interneten csinos kis cikket olvashatunk a grófról és a birtokán megszervezett operaelőadásokról.⁶A közelmúltban pedig nagyobb lélegzetű tanulmány is született a tatai eseménysorozatról,⁷bemutatva a mecénás gróf személyét s a tatai zeneünnepek műsorát és színháztechnikai újdonságait, mégpedig egy helyi lap, a Dunántúlhasábjain megjelent visszatekintő tudósítás alapján.⁸A korabeli tudósítás szerzője dr. Kóla Margit volt, akit a folyóirat írónak nevez és a 8 órai újság munkatársaként mutatja be. Dr. Kóla Margitnak lehetett köze a zeneművészethez, mert 1933-ban a „Magyar Országos Tudósító” című kézirat a Filharmónia Baráti Körének alapítói között sorolja fel,⁹1945-ben nekrológban emlékezett meg a Képes világcímű kiadványban Bartókról,¹⁰és 1956-ban az ő sajtó alá rendezésében és jegyzeteivel jelentek meg Hector Berlioz emlékiratai.¹¹’36-ban az elragadtatott kortárs szemével mesél a tatai szabadtéri játékok négy éven át tartó sikersorozatáról. Tudósítása adatokban gazdag és informatív, hangneme azonban a kor sajtóstílusának és az átélt élmény feltehető nagyszerűségének megfelelően igen elfogult. Ennek az elfogultságnak az ellenpontjával találkozunk a Magyar SzínháztörténetIII. kötetének opera-fejezetében, ahol a tudós szerző a „vidéki zeneparádék” egyikeként említi a tatai fesztivált, amelyen „a fővárosból érkező hatezres nézősereget kétes akusztikus élményben” részesítették.¹²

Úgy tűnik, komolyan ma leginkább a helytörténészek veszik ezt az eseménysorozatot, Tata város turistacsalogatói szívesen emlékeznek meg róla a kastélypark és a vár bemutatása alkalmából. De hogy az előadások tekintetében kinek volt igaza? Az áradozó korabeli sajtónak vagy a szkeptikus visszaemlékezőnek, aki talán a kortárs elragadtatás fokából és helyéből mindjárt levonta az ellenkező értelmű következtetést? És egyáltalán, mi volt ez a „magyar Salzburg” névre igényt tartó, azt egyesek szerint kiérdemlő fesztivál, és ki volt ez az ember, „az utolsó főúri zeneszerző”, akinek nevéhez kapcsolódik a tatai ünnepi játékok emlékezete?

Az alapító Esterházy Ferenc

Az Esterházyak szerepe a magyar zene- és színháztörténetben ismert. A grófi ághoz, közelebbről a híres úrlovas, a „Fényes” herceg névrokona, Esterházy Miklós József nevéhez nemcsak a lótenyésztés felfuttatása és a lóversenyek beindítása, hanem egy tatai színház építtetése is kötődik, mégpedig nem kisebb tervezők, mint a neves bécsi színházépítő Fellner–Helmer páros által.¹³(Figyelem! Ferdinand Fellner nem azonos a tatai kastélyt, kiskastélyt, sörházat, pezsgőgyárat és számos más épületet építő, Tata városképét alapvetően meghatározó barokk építésszel, Fellner Jakabbal!) Az 1889. október 4-én megnyílt színházat 1913-ban lebontották, Gustav Klimt egy elveszett, csak egy fekete-fehér fotográfián megmaradt festményéről alkothatunk képet róla, amelynek nemrég a színeit is sikerült rekonstruálni, s amelyet 2013-ban Tatán is bemutattak.¹⁴

Ennek a Miklós Józsefnek, count Nikinek volt unokaöccse az 1896-ban született Esterházy Mária Ferenc Miklós. Talányos figura – mecénás és jótékonykodó, hol kizárólag a főúri világ, hol lakóhelye és általában a közjó számára adakozó nagyúr, dúsgazdag nábobként viselkedő arisztokrata, hol magát a szegény polgárként kizárólag a művészetének élő, azt szolgáló szürke eminenciások közé soroló kisember. 1918-ban az olasz fronton súlyos fejlövést kapott, amelyből szerencsésen felépült, de később sokan ennek tulajdonítják – kérdés, mennyire jogosan – különcségeit, és – talán valóban jogosan – egy ide visszavezethető szövődménynek 1939-ben bekövetkezett korai halálát. Nagy feltűnést keltő tette volt a raddautzi ménes visszavásárlása,¹⁵amit a korabeli sajtó hazafias tettként ünnepelt,¹⁶a családi gazdálkodás szempontjából azonban lépése elhamarkodottnak bizonyult. Ezzel a tettével 1923-ban már másodszor került a lapok címoldalára, korábban, 1921 októberében, a budaörsi csata után kastélyában menedéket adott a menekülő királyi párnak. Emiatt őrizetbe is került, de végül szabadon bocsátották. E két dolog mindenesetre indokolttá tette, hogy a fiatal gróf gondnokság alá vétessék. Apja halála után ő lett a tatai hitbizomány ura, a sajtóban is ez lett örökös epitethon ornansa, ám kisvártatva megfosztották birtokai kezelésének jogától, és rongyos napi tízmillió koronával kellett úri passziói számára beérnie. Gondnokság alá vételének híre eleinte csúf pletykaként terjedt, amit a sajtó buzgón igyekezett cáfolni. „Csak a pletyka helyezte gondnokság alá Esterházy Ferenc grófot” – kürtölte világgá a Magyarország1925-ben,¹⁷ám ’26-ban már hosszú hónapokon át közvetített „szappanoperából” értesülhetett az olvasóközönség, hogy a hír nemcsak igaz, de a dolog kifejezetten kedvére való az ifjú hitbizományosnak. Miután Sigray Antalnak – aki a család kérésére 1924 és 26 között kezelte a 26 000 holdas birtok ügyeit, s akinek sikerült a hitbizományi terhektől megszabadítani az uradalmat – lejárt a megbízatása, Esterházy Ferenc pedig „másfél év alatt megszokta a gondtalan életet és nem szívesen vette volna ismét magára a nagy birtok kezelésének terhét”, a család kölcsönös megelégedésre úgy döntött, hogy a birtok kormányzását ismét gondnokra bízza, mégpedig nem másra, mint Zichy Mária Henriette grófnőre, Ferenc nejére, aki már korábban is „igen nagy hozzáértést mutatott a gazdálkodáshoz”. Ezért „Esterházy Ferenc maga kérelmezte gondnokság alá való helyezését, és a győri törvényszék most hozta meg döntését, miután az árvaszék is beleegyezett a dologba Esterházy Ferenc egyetlen kisfiának nevében. […] Esterházy Ferenc gróf pedig így mentesül a hitbizomány vezetésével járó súlyos gondok alól és nyugodtan élhet ezután nagyúri kedvteléseinek.”¹⁸

201935. Ferenc ugyanis magas szintű zenei tanulmányokat folytatott. Miközben az Esterházyak minden valamirevaló zenei lexikonban szerepelnek, ugyanaz a Szabolcsi Bence–Tóth Aladár-félezenei lexikon, amely első kiadásában, a Győző Andor-félében (1930) nem szerepelteti Ferencet, ennek későbbi, továbbfejlesztett-modernizált változatában már feltünteti, sőt Szabolcsi írja a róla szóló szócikket: egyrészt „műkedvelő zeneszerző”-nek nevezi, de közli, hogy „Bécsben (Loewénél) végezte tanulmányait”, továbbá azt is, hogy „1933 a New York-i College of Music zenedoktora”, s néhány művét is feltünteti.19Ugyanígy járt el az Életrajzi lexikonis. Karmesterként Esterházy gyakori vendég volt Európa különböző operaházaiban, zenei szervezői, menedzseri megbízása is volt. Egy Az Estben megjelent interjúban 1932-ben megemlíti: „Arról van szó, hogy korrepetitor vagy karmester leszek valamelyik külföldi operánál. Most a bécsi Konzerthaus igazgatója vagyok.”201935. március 13-án pedig a következőt adta hírül a Budapesti Hírlap: „Bécsből jelentik: Esterházy Ferenc grófot, az ismert nevű magyar zeneszerzőt kitüntető megbízatás érte. Ausztriában rábízták a zenét és a művészetet illető összes adminisztratív kérdés intézését és az intézmények fölötti legfelsőbb felügyeletet. Az osztrák zene- és színpadábrázoló művészet vezetője lett Esterházy Ferenc gróf. Német címe: Bundesleiter für Musik und Darstellende Kunst.” „– Nem akartam hivatalt vállalni” – mondta az őt két hónappal később meglátogató újságírónak Wieden egy kis szállodájában, egy zongorával, egy ággyal és egy sokgombos telefonnal berendezett lakásában, mely egyben az irodája is volt. „– Művészi dolgokban még távolról sem szabad a bürokrácia útjára lépni. Hivatal, hatáskör – ez mind olyan dolog, aminek korlátai vannak, és én sem lefelé, sem fölfelé nem akarok korlátozást. Nincs hivatalom, nincs hatásköröm, és mégis Ausztria zenei életében döntő szavam van.” A beszélgetés idején éppen a zenei kamaráról készülő törvényjavaslattal foglalatoskodott, és a riporter arról is beszámolt: „Esterházy gróf szanálási akciót tervez a színházak érdekében. Ellene van annak, hogy Bécsben bezárt színházak legyenek. Kultúradót tervez, minden mozijegyre és minden sportjegyre egy garas adót. Most csinálják a statisztikát hozzá. Ez az ő gondolata, az ő kedvenc terve.”21

A Pesti Naplóa kinevezés másnapján beszámolt róla, hogy ez éppen azon a napon történt, amelynek estéjén a Zeneakadémia nagytermében a Budapesti Hangversenyzenekar bemutatta Esterházy legújabb zenekari művét, ötletes, elegáns, művészien egyszerű eszközökkel élő, ugyanakkor humorral teli, szellemes „Scherzo”-ját, melyet a közönség – hírét véve a kinevezésnek is – lelkes ünnepléssel fogadott. Ugyanezen év május 8-án pedig a Budapesti Hírlapmár arról adott hírt, hogy „egy nagy amerikai színházi trust Bécsben levő képviselője meghívta Esterházy Ferenc grófot, hogy menjen Amerikába mint a trust művészi tanácsadója. Nagyszabású tervről van szó, amely főleg operai előadásokat foglalna magában New York, Chicago és Philadelphia nagy operáiban.” Nem tudunk róla, hogy ezt a megbízást elfogadta volna. De azt, hogy nemzetközileg jegyzett zenei szervező volt, elfogadhatjuk, ezeket a pozíciókat nem osztogatták pusztán származási alapon, masszív üzleti hátterük volt, s talán a New York-i doktorátust sem adták ingyen. Hogy zeneszerzőnek milyen volt hatodik Ferenc, az már vethet fel kétségeket, mivel a kortárs közönség az arisztokrata alkotóknak sok mindent megbocsátott. Pont az érdeklődésünket felpiszkáló költemény szerzője mond szigorú ítéletet – persze az irodalommal kapcsolatban – a főúri alkotókról, az irodalomban szerinte példátlanul felülemelkedő és elhatalmasodó nagyúri dilettánsokról, akik az igazi művésznek (nála: írónak) „bitorolják babérait, s kevesbítik lehetőségét egy oly korban, mely a Szellem embereihez úgyis mostoha” – főleg mivel automatikusan a jó irodalomba (művészetbe) sorolódnak s a közönséget félrevezetik, ha a szellem hivatásos őrei „gyáva bizantinizmusból a lángliszt közé korpát engedtek elegyülni”.²² Esterházy Ferenc zeneművei a harmincas években viszonylag gyakran szerepeltek hangversenyek műsorán, a sajtó szívesen tudósított készülő műveiről. 1932-ben kérdezte meg tőle Az Estriportere: „Minek tulajdonítja gróf úr, hogy hazájában most került első ízben bemutatásra kompozíciója? – Annyira el vagyok merülve a zenében, hogy a saját dolgaimmal nem érek rá foglalkozni. Ez a Capriccio a tizedik nagy munkám. Főként zenekarra és orgonára komponálok. Legjobbnak tartott műveim az »Aranykard« című szimfonikus fantázia, a zenekarra írt »Panaszdalok« és a »Danaida-nyitány«.”²³ Írt preludiumot és fugát vonószenekarra, hárfára és ütőhangszerekre, hangversenyrondót, szimfonikus költeményt, operát Haydn életéről, szimfóniákat, hegedűversenyt, dalokat.²⁴

 

1937-ben az Operaházba is eljutott. Bár a hírek szerint már 1935-től több külföldi operaház is bejelentkezett A szerelmeslevélbemutatására, és a premiert a kritika is általában rokonszenvvel fogadta, itt már megszólalt egy-két szakszerűen bíráló hazai hang is. Kóla Margit persze egekig magasztalta („Gróf Esterházy Ferenc muzsikája szerves egésszé forrt össze a szöveggel. Tiszta ihletből fakadó naturalisztikus muzsika, mely minden helyzetet és hangulatot félreérthetetlenül kifejez. A gazdag partitúra szerkezete is friss invencióval, átfogó tudással és a leggondosabb munkával készült. A borbélyinaska áriája formailag tökéletes, telve gráciával, poézissel, üdeséggel”)²⁵, a Függetlenségkritikusa azonban Esterházy „németesen tömör és nehézkes, új romantikus stílusá”-ról ír, amely „ólomsúllyal húzza le a komikum vidám szárnyalását”. A Népszavabarátságos kritikája szerint a szerző „munkája jóhiszemű, őszintén igénytelen, és nem nyújtózkodik tovább, mint ameddig a takarója ér”, de a jobboldali lapok is olyan kezdő mondatokhoz illesztik elismerő megjegyzéseiket, mint „merész fordulatokat ugyan ne keressünk, de...”, vagy „Nem nyújt ez a zene különös kiemelkedő élményt, de...”²⁶

Esterházy Ferenc a szó szoros értelmében nem volt dilettáns, sőt. Képzett, tanult muzsikus volt. Azt is elfogadhatjuk, hogy a magányos zeneszerző szerény, visszavonult, csak az alkotásra koncentráló életmódja rokonszenves volt számára. „Testestül-lelkestül zenész vagyok, semmi mással nem foglalkozom – nyilatkozta 1932-ben. – Zenei hivatásomat egy évtizedig nem teljesíthettem, mert az ősi birtokokat kellett kezelnem. De amint tudtam, visszatértem a muzsikához. Aki egyszer megkóstolja az opera és a hangversenyterem atmoszféráját, soha nem tud elszakadni attól. A vagyonkezelési gondokat átadtam másoknak. – Túl kevéssé vagyok a mai kornak megfelelő üzleti szellem. Idealista vagyok. A vagyonkezeléssel kapcsolatban kalmárlelkekkel kellene összejönnöm, s én azt nem bírom.”²⁷

Ezenközben azonban arisztokrata mivoltából fakadó kötelességeiről sem feledkezett meg. Noha ’32-ben még úgy nyilatkozott: „Ma a nagybirtok nem hajt hasznot, örülök majd, ha a tantiémekből, a munkámból megélhetek”, vallotta: a régi időkben „az arisztokrácia hivatása olyan tényezőkből állt, amelyek részben az arisztokraták hibájából, részint az idők változásával mosódtak el. Bizonyára nem támadták volna annyit az arisztokráciát, ha nem adott volna okot rᔲ⁸– ő maga gazdasági, kulturális és szociális akcióival is beírta nevét Tata, illetve Tóváros fejlődésének történetébe.

Bár nem volt mindig nyitott és adakozó. 1925-ben a Magyarország kiküldött tudósítója még arról számol be, hogy „a tatai közönség [...] el van keseredve a gróf ellen, mert úgy érzi, hogy szerzett és régóta élvezett jogait vonja el tőle a fiatal gróf azóta, hogy atyja halála után maga kezeli a hatalmas birtokot. A panaszokra főleg az adta a tápot, hogy a tataiak például nem járhatnak be esti sétákra a grófi parkba, ezenkívül nem használhatják a hatalmas tatai halastót fürdésre úgy, mint azelőtt. Valóban, Esterházy Ferenc kissé zárkózottan és magányosan él pompás kastélyában, nem érintkezik a helybeliekkel s nem adja meg azokat a kedvezményeket, amelyeket atyja és annak idején nagybátyja, Miklós gróf a tataiak részére megadott.”²⁹1926-ban azonban a Pesti Hírlapmár afölött örvendezik, hogy „a nemes gróf nem mindennapi szeretettel és áldozatkészséggel adta át a közhasználatnak a természeti kincsekkel olyan bőven megáldott ideális fürdőtelepet”, amely „kristálytiszta 100 méteres, 22 forrásfürdő melletti strandjával, 260 holdas évszázados angol parkjával méltán aspirál világhírre”³⁰, 1929-ben pedig megnyitotta a közönség előtt magát a várat is, amely count Niki halála óta – a Pesti Hírlap szerint – „elvarázsolt kastély módjára szunnyadt”, s ezáltal „felébredt évtizedes álmából”. „A tatai grófi család mai feje, a közügyek és a telivértenyésztés iránt meleg érdeklődést tápláló, demokratikus gondolkozású gróf Esterházy Ferenc törte meg a varázst. A Pesti Hírlap nagyközönségének weekend-kirándulásainkkal kapcsolatban a mai várúr nyitotta fel a hermetikusan elzárt és a múltban a köznapiságtól teljesen elvonatkozott életű várkastély mesehangulatú csodaszép parkjának, valamint a történelmi és műkincsekkel teli termek kapuit. Ezzel a gesztusával a nagy lap nagy nyilvánosságával szemben gyakorolt udvarias előzékenység megnyilatkozásánál sokkal többet tett gróf Esterházy Ferenc. Ebben a gesztusában programot adott a tatai várúr, mert jelezte, hogy – nagy ősének példáját követve – belé akar kapcsolódni a mai mozgalmas magyar életbe. Hogy csakugyan azt akarja, hogy javára kíván lenni hatalmas eszközeivel és átérezve a nobless oblige igazát, a magyar közügyeknek, annak beszédes bizonyítéka az, hogy gróf Esterházy Ferenc a tatai várban megalapította az első magyarországi népies hajtó- és lovagló-iskolát.”³¹

A lovas és kutyás fejlesztések, események, pályadíjkiírások, mezőgazdasági kiállításokon való részvétel, a szeszgyári munkásoknak nagyapja kezdeményezése óta nyugdíj folyósítása, Anna-bálok patronálása, sakk-vándordíj kiírása vagy jótékonysági hangversenyen való dirigálás mellett 1934-ben az erdélyi írók felolvasó körútján fogadta Bánffy Miklóst, Kemény Jánost, Dsida Jenőt, Kós Károlyt és Nyírő Józsefet, sőt vonósnégyesét bocsátotta az ünnepi est rendelkezésére. Ennél azonban még fontosabb, hogy 1930-ban az általa adományozott telken avatták fel az ugyancsak általa adományozott anyagokból felépített új tatai katolikus fiúiskolát, és 1944-ig működött az általa alapított, 1936-ban megnyílt zeneiskola zeneszerzés, orgona, magánének, zongora, hegedű, gordonka tanszakkal.

Ebbe a háttérbe illeszkedett a tatai ünnepi játékok létrehozása.

A „magyar Salzburg” négy éve

Magyarországon a szabadtéri színjátszás éppen ezekben az években kezdett divatba jönni. A Margitszigeten egynémely nyári próbálkozások után 1929-ben Márkus László rendezésében, Jan Cieplinski koreográfiájával Weiner Leó Csongor és Tündéjét mutatták be, amely hamarosan az Opera színpadára került, ’34-ben pedig Tatán kötött ki. Ugyancsak 1929 nyarán nagyszabású előadással a budapesti mozgásművészeti iskolák is bemutatkoztak itt, s az egyik műsorszám szintén Weiner Csongor és Tündéje volt, az iskolák vezetőinek koreográfiájával és növendékeinek előadásában. A margitszigeti víztoronynál épült szabadtéri színpad csak 1938-ban nyílt meg. A szegedi szabadtéri színjátszás ’31-ben indult, Sopronban 1932-ben rendeztek ünnepi játékokat, de ez nem vált hagyománnyá. Minden további szabadtéri próbálkozás a tatainál később, vagy legfeljebb vele egy időben (Pécs) kezdődött. A műfaj még új volt, hagyomány nélküli, a bemutatók kapcsán vita is folyt arról, hogy mi való szabadtérre, mi nem, miben kell a szabadtéri előadásnak különböznie a zárt térbelitől, milyen a szabadtéri stílus stb. Ezeket a nézeteket szerzőik elsősorban a szegedi bemutatók kapcsán fejtették ki, s leginkább A Színpadcímű szegedi folyóiratban, de érintette a témát a Nyugatvagy a Napkelet is. Operát, pláne balettet szabadtéren bemutatni mindenesetre végképp úttörő vállalkozás volt.

Hogy a tatai szabadtér kinek az ötlete volt, nem egyértelmű. Kóla Margit említett beszámolójában azt írja, „1933 telén pattant ki az új gondolat. Esterházy Ferenc gróf régen tervezgette már, hogy a család páratlan romantikájú parkjában, a romok között vagy a tisztásokon opera-előadásokat kellene rendezni.”³²Hamarosan azonban újabb Fellnerek léptek a történetbe. Az Újság1933. május 28-i tudósításában Fellner Pált, a tatatóvárosi kerület országgyűlési képviselőjét nevezi meg a kultúresemény kezdeményezőjeként, akinek azonban testvére, Fellner Alfréd az Operabarátok Egyesületének elnöke volt, s a legtöbb hírforrás őt tartja a tatai játékok életrehívójának. A szándékok mindenesetre örvendetesen találkoztak, s első közös tanácskozásuk után „azonnal kialakult a program: a tatai Esterházy-park faóriásai, ligetei között meg kell keresni azt a keretet, amelyben a budapesti Operaház balettjei és opera-előadásai közül egyiket-másikat el lehetne játszani.”³³Az Operaház eleinte óvatos volt: (a tervvel) „kapcsolatban az Operaház igazgatósága részéről a következőket közölték velünk: – A gondolat valóban felmerült, megvalósítása azonban még egészen bizonytalan. Mindenesetre foglalkozunk a kérdéssel, amelynek megoldása elsősorban az anyagiakon, másrészt a technikai lehetőségeken múlik. Lehet, hogy az Operaház tagjainak szokásos év végi kirándulásával kapcsolatban volna legcélszerűbben nyélbe üthető a dolog: – s ez esetben a szezon befejezése után, valószínűleg június első napjaiban kerülhetne a sor a szabadtéri előadásra. Hogy milyen darabot tűznénk ki a szabadtéri előadásra, az szintén nincs még eldöntve.”³⁴

Hamarosan azonban az Opera is a terv mellé állt, Kóla Margit 1936-os beszámolója szerint: „A további megbeszélésekben már Radnai Miklós, az Operaház nemrég elhunyt igazgatója is részt vett. Radnai Miklós őszinte, nagy örömmel és lelkes gesztussal vállalta a művészi felelősséget: –Odaadom nektek az egész operát, minden emberemet, remek lesz, hiszek benne, csináljátok!”³⁵Az újságíró részletesen beszámol a rendezőbizottság felállásáról, darabok és helyszínek kereséséről. „...nem a szegedi vagy a salzburgi Dóm tér volt a minta, nem szabad ég alatt napvilágnál játszódó, de egyébként díszletezett színházi előadást akartak produkálni. Nem a »Freilichtbühne«, hanem a »Naturbühne« stílusához akartak igazodni.”³⁶Ehhez alkalmazkodva választották ki a műsoron szereplő darabokat is az Operaház repertoárjából: 1933. június 11-én „a »Sylvia« táncjáték első felvonása és a »Csavargó és királylány« dalmű került az első tatai ünnepi előadás színlapjára Esterházy Ferenc gróf »Danaida« nyitánya mellett.”³⁷

Itt lép be a képbe két színháztörténeti szempontból fontos személyiség: a „kifogyhatatlan szcenikusi leleményű”³⁸Tolnay Pál, az Operaház (egyben az állami színházak) főmérnöke és az „ifj.”, de már tekintélyes színházi múltat maga mögött tudó Oláh Gusztáv. Oláh „zseniális fantáziája, páratlan színházi tehetsége” és Tolnay „profundus tudása, biztos technikai talentuma és csalhatatlan szeme” segítségével „megtalálták a sok száz éves hársfák között az elképzelhető legszebb természetes színpadok egyikét: azt a mindenkit lenyűgöző pleinair képet, amelyben életre kelhet az illúzió, a zene mesevilága. Ahol a lenge füvek, sima moha felett sötét, sűrű lombkoronák és óriási fatörzsek között szabadon szaladhat ki a gondolat és a szem a végtelen messzeségbe. Tizian ecsetje, Rembrandt misztikuma, Raffael derűje egyetlen képben!”³⁹Az Újságtudósítója így írta le a helyszínt: „Az Angolkertben van egy ősrégi vadászlak, amely arról nevezetes, hogy I. Ferenc császár 1800-ban itt írta alá a bécsi békét. A vadászlak előtt egy enyhén lankás, smaragdzöld füvű rét terül el, amelynek alsó végén juharfák, gesztenyefák, akácok és platánok hatalmas törzsei alkotnak természetes határt. Az eleven határ előtt a díszlet: négy oszlopon nyugvó királyi palotabejárat. Előtte méteres szürke emelvény. (Kár, hogy nem volt egy méterrel magasabb!) Az emelvény és a vadászlak között padsorok a nézőközönség részére. A padsorok mögött korlát: az állóközönség részére.”⁴⁰Színháztechnikai szempontból valóban újdonságot hozott Tata. Fénykép tanúskodik a fűben zajló jelenetekről. Natúr természetben táncolást addig csak az eredetieskedő mozdulatművészek produkáltak, nehéz is lehetett spiccelni a lenge füvek, sima mohák között, gyanítom, hogy ezeket a megörökített jeleneteket a fotózás céljára állították be – tény mindenesetre, hogy a természeti környezetet felhasználták az előadásban. „Tessék elképzelni az »igazi« bokrok és ősfák közül előszökkenő lenge öltözetű nimfák táncát, akiket fatörzsek mögé rejtőzött faunok lesnek, hogy mikor csapjanak le rájuk. És az egyik faun valóban fauni ügyességgel kúszik fel egy fára vagy két emelet magasságra és onnan olyan bravúrral dobta le magát a fa alatt táncoló nimfák közé, hogy a legtökéletesebb illúziót nyújtotta.”⁴¹Harangozó Gyula faunjától el volt ragadtatva az Újságtudósítója, nemkülönben Bordy Bella, Szalay Karola táncától vagy a Poldini-dalműben Halász Gitta és Laurisin Lajos produkciójától. A tervek szerint Danaidák-előjátékát maga a szerző vezényelte volna, ámde közbeszólt a sors: súlyos infarktusa utáni pihenéséből „a tatatóvárosi parkba mentőkocsi fogja szállítani, hogy, ha betegen is, megjelenhessék a gróf vendégei előtt.”⁴²A Népszavakritikusa pikírten így tudósított: „A gróf beteg, és nem jelenik meg. Hátul a kastélyban nyitott ablaknál hallgat az Esterházy család. Nem ereszkedik a nép közé.” Az előjáték zenéjét azonban ha visszafogottan is, de dicséri: „Vidám, fülbemászó melódiák, rutinos hangszerelés. Ritmussal és melódiával mintha hellyel-közzel találkoztunk volna már Griegnél. A hangszerelést nem szabad bántani. Mesterségbeli, ügyes ember műve.” Az operáról azt mondja: „az előadás és a zenekar egy fokkal rosszabb, mint az Operában szokott lenni”, de Harangozó faunjától ő is el van ragadtatva.⁴³Az előadást Ferencsik János vezényelte, aki ha sok részletre nem is, magára az eseménysorozatra jól emlékezett később: „…Azután ne felejtsük el – ezt már így magamnak mondom, hogy ne felejtsem el –, volt itt egy különleges nyári zenei esemény. Egy volt, minden évben egy, még pedig Tatán. Tata képviselője, Fellner Pali jóbarátom – Fellner Alfréd bátyja –, minden nyáron szabadtéri operaelőadásokkal kedveskedett választókerületének. Hogy mivel még, azt nem tudom, de ezzel a nyári operajátékkal feltétlenül. Az Esterházy kastély parkjában rendezték meg, melynek ura, Esterházy Ferenc gróf, maga is zeneszerző volt. Először csak szerényen, napfénynél tartottuk az előadást – később aztán belelendültünk, és bevetettük a reflektorokat is. Ez a tatai »operafesztivál« minden évben egynapos esemény volt; ezt az egy napot azonban, különös módon, soha nem áztatta el az eső. Ezt az operaelőadást sok éven át megrendezték, s a tatai játékoknak én voltam a házi karmestere.”⁴⁴Az előadást – miként majd az összes többit – közvetítette a rádió,⁴⁵ a közrendű közönségnek az IBUSZ különjáratokat szervezett, a városlakók összefogtak a vendégek kalauzolására. A művészi élményt a publikum számára felülírta a társadalmi esemény, amelyre „a tatai gróf meghívta a kormány tagjait és a miniszterek családját, de eljönnek Tatatóvárosra a külföldi arisztokrácia köréből is sokan”.⁴⁶A toalettekről és a „születési, szellemi és pénzarisztokraták, a művészvilág előkelőségei, az irodalom kiválóságai és elkényeztetett úrasszonyaik” számára „százhúsz pincér, négy főpincér, tizenkét szakács, hat cukrász”⁴⁷közreműködésével rendezett garden partyról szóló beszámolók ismertetésétől ezúttal eltekintünk. Az eseménynek mindenesetre volt akkora jelentősége, hogy az Archives Internationales de la Dansecímű francia szaklap Nemzetközi hírek rovatában egyéb magyarországi események között beszámolt a tatai operaünnepről, ezen belül a Sylviaelőadásáról, nem mulasztva el megemlíteni a különvonatokat és a 4000 nézőt.⁴⁸

1934. június 17-én ismét két egyfelvonásos került színre: megint egy opera, a Bajazzók, és egy balett, Weiner Csongor és Tündéje. „A tavalyi tapasztalatokon okulva gondoskodás történt arról, hogy a szabadtéri nézőtérnek nagyobb lejtése legyen és így lehetővé váljék a hátsóbb sorok közönsége részére is az előadás kifogástalan élvezete” –írta előzetesében a Budapesti Hírlap.⁴⁹

Ez a program is „szerényen, napfénynél” kezdődött, de – ahogy Ferencsik utalt rá – itt már bevetették a reflektorokat is. „A Csongor és Tünde teljes esti sötétségben játszódott – írta Kóla Margit. –[…] Új próbálkozás. Az első magyar reflektoros-tűzijátékos, villanyfényes szabadtéri színházi kísérlet.” Oláh Gusztáv fantáziája és Tolnay Pál kreativitása örömünnepet ült. „Kigyúltak az almafa arany gyümölcsei, sejtelmesen világított az erdő kékeszöld mélye, káprázatos fényben szikrázó vízesés arany-ezüst hídján indult Vörösmarty romantikus magyar mesevilágának szerelmes párja a boldogság országába – lelkesedett a meghatott visszaemlékező. – Függöny helyett néhány pillanatra ráborult az elsötétedett tisztásra az ellángolt tüzek füstje, mint az álomképre az ébredés ködössége.”⁵⁰Ferencsik – aki ezúttal csak a balettet dirigálta, a Bajazzókkarmestere Fleischer Antal volt – arra is jól emlékezett, hogy ezeken az előadásokon egyszer sem esett az eső. Ezt azonban ki kellett drukkolni, mégpedig úgy, hogy az újonnan bevetett reflektorok beüzemelésénél, a világítási próbákon se essen. „Az előadást rendező Operabarátok Egyesülete, élén Fellner Alfréddal és Fellner Pállal, és nem utolsósorban a tatai úr, Esterházy Ferenc gróf azért reszkettek, azért imádkoztak, hogy a próbákon is szép legyen az idő. Nem a színészek játékpróbája miatt kellett ez, hanem a világítási próba miatt, amely rendkívül fontos volt, hiszen ettől függött, hogy a nagy napon mint fog működni az a rettenetes kétséggel felépített világítási berendezés, amely eddig szinte példa nélkül áll az ünnepi játékok rendezési történetében – mesélte az Újságriportere az előadás kulisszatitkairól beszámoló cikkében. – […] Az első próbán Oláh Gusztáv, a minden dicséretet megérdemlő operaházi rendező csak az eget nézte: lesz-e felhő, derült marad e az idő, kisüt-e a holdvilág.” A tudósító csodálatának adott hangot az énekesek teherbírását és fegyelmét tekintve, akik a reggel kilenctől másnap hajnalig tartó próbán helytálltak, és tisztelettel emlékezett meg arról, hogy a gróf maga is részt vett a próbákon, sőt tanácsokat is adott, „amelyeket annál inkább megszívlelt a kitűnő rendezőség, mert érezte, hogy a grófnak igaza van”.⁵¹ A Bajazzókfőszerepeit Dobay Lívia, Halmos János, Dr. Palló Imre, Somló József és Svéd Sándor énekelte, Csongort Brada Rezső, Tündét Szalai Karola, Mirigyet az egyre népszerűbbé váló Harangozó Gyula adta Cieplinski Jan koreográfiájában.

1935-ben az egyesület és Tata együttműködése továbblépett. „1935-ben az Idegenforgalmi Tanács elnöke, Tormay Géza államtitkár felkérte az Egyesületet arra, hogy a tatai szabadtéri előadásokat illessze be a »Júniusi Hetek« előadásainak sorába, hogy az ünnepi hetek alatt fővárosunkban időző külföldiek is részt vehessenek azokon” – írja az Operabarátok Egyesületének kiadványa.⁵² Egyben ez az az év, amelyben, úgy tűnik, az Operaház teljes mellszélességgel vállalja magáénak a tatai eseményeket, amennyiben a Magyar Királyi Operaház 50 éves fennállása alkalmából kiadott, 1935-ös évszámmal megjelent kötet az eddigiek közül kizárólag az ez évivel kapcsolatban utal – a Júniusi Hetek címszó alatt – rájuk: „1935. június 20-án Tannhäuser. A szabadtéri játékok bizottságának rendezésében a tatatóvárosi gróf Esterházy parkban. Németh Mária tiszteleti tag, Max Lorenz kamaraénekes és a Magy. Kir. Operaház együttesének közreműködésével.” A korábbi tatai előadásokat az évkönyv nem szerepelteti, a külső helyszíneken vendégeskedő előadások rovatában sem.⁵³

Ezúttal egyetlen, teljes opera szerepelt a műsoron. Már a márciusi beharangozó felcsigázta a kedélyeket: a Tannhäuser„teljesen újszerű szabadtéri rendezését” ígérték.⁵⁴Dr. Kóla Margit nem csalódott ifj. Oláh Gusztáv és Tolnay Pál zsenijében: „Az előadás minden wagneri elképzelést megvalósított. Pedig majdnem megoldhatatlan feladatok elé állította az Opera művész-személyzetét. Wagner Richard fantáziája azonban a rivalda fényében is olyan erővel idézi a természetet, hogy a tatai szabadszínpad szinte revelációként hatott. Különösen az első felvonás vége, de még inkább a harmadik felvonás. A pompásan színes és látványos vadászati jelenet, Wolfram igazi esti csillaga, Erzsébet imája a sötét kereszt alatt, Vénusz istennő megdöbbentő megjelenése kísérteties szikrák és fények között – és végül a tragédia befejezése: kétszáz fáklyás gyászmenete Erzsébet koporsójával imbolygó, pislogó lángok között, és másik kétszáz fáklyás zarándok az éjszaka sötétjében a liliommal kivirágzott tündöklő pápai bottal...”⁵⁵ Guthy Böske lelkesen tudósította a Színházi Életolvasóit a próbák során előállott technikai nehézségekről és az összes résztvevő fegyelmezettségéről és odaadásáról ezek megoldásában. „Venus megjelenését a III. felvonásban a rendező füstfelhővel kívánta jelezni – sorolta a példákat. – Az utolsó éjjeli próbán kiderült, hogy a füstbomba az Operaház totum factumánál, Vargha Andornál van, aki negyvennyolc órai munka után most először ment haza aludni. Esterházy Ferenc gróf beugrott autójába, ő zavarta föl éjjel Varghát, és tíz perc alatt visszaérkezett a szükséges bombával. Az énekesek, akik az Operaházban sohasem mondanának le a saját öltözőről, Tatán mind egy közös szobában öltöztek.” Erzsébet alakítója az egészségét, sőt egész karrierjét is hajlandó volt kockára tenni a különleges színpadi megoldás kedvéért: „Németh Mária nem kis veszélynek tette ki magát, amikor a harmadik felvonásban percekig a hideg füvön feküdt az oltárkép előtt. Attól féltek, hogy megfázik és veszélyezteti a következő esti bécsi föllépését, amelyet szerződtetési célból a Metropolitan Opera igazgatója is meghallgatott. Amikor Németh Mária eltűnt a színről, a sötét erdőben ügyelő várt rá lila lámpással. A művésznő köpenyt dobott színpadi toalettjére, így utazott el, átöltözés nélkül, hogy idejében Bécsbe juthasson. Az indulásnál tapintatból nem gyújtották be a motort, nehogy megzavarja az opera hangulatát. Az autót a kóristák tolták ki a parkból az országútra.”⁵⁶A legendás szoprán mellett az előadás másik sztárja a pályája csúcsához közeledő népszerű Wagner-énekes, Max Lorenz volt – bár az ő hangját a NapkeletWagnert egyébként sem szabadtérre valónak ítélő kritikusa, Kállay Miklós nem tartotta elég áradónak és hatalmasnak „ekkora méretek zengő betöltésére”.⁵⁷Vénuszt a méltatlanul elfeledett mezzoszoprán, Tutsek Piroska adta, a későbbi operaénekes férfisztárok közül szerepelt az előadásban Koréh Endre, Losonczy György, dr. Palló Imre, Rösler Endre, Székely Mihály. Az estét ezúttal teljes egészében Ferencsik János vezényelte. A résztvevőket a szünetben Hóman miniszter köszöntötte, a közönség társadalmi összetétele és eleganciája csöppet sem maradt el a korábbiaktól.

Fidelio-részlet előadása, Tata tóvárosi Szabadtéri Színpad, 1936. 

A legnagyobb sikert és sajtóvisszhangot, a „magyar Salzburg” cím sűrű emlegetését azonban az 1936-os „Tata-Tóvárosi Szabadtéri Játékok” című esemény hozta meg, amely már nem is egy, hanem két ünnepi estét foglalt magába.

Bár az előjelek nem voltak túl jók. Hogy miről s miként folyt a vita, nem tudjuk, de márciusban Az Esttudósítója az alábbi riporttal érkezett: „Művészeti körökben napok óta az a hír járja, hogy Esterházy Ferenc, a tatai gróf, akinek birtokán, kastélyának parkjában most már minden nyáron ünnepi játékokat rendeznek, elkedvetlenedett, és nem vállalja a júniusban rendezendő játékokon azt a feladatot, amelyet előzőleg a Június Hetek vezetőségével megbeszélt. Néhány nappal ezelőtt adta ki a rendezőbizottság a tatai ünnepi játékok műsortervezetét, amelyben két magyar szerző balettje szerepelt és a Siegfried III. felvonása. Ez a Wagner-rész a két balett után kerülne színre szabadtéri előadásban Esterházy Ferenc vezénylete alatt. Esterházy a tatai várat is rendelkezésre bocsátja, amelynek udvarán ő maga vezényelné a Fideliót. A híresztelések ellenőrzésére felkerestük a Budapesten tartózkodó tatai grófot, és megkérdeztük tőle, igazak-e a róla elterjedt hírek? – Még korainak tartom a nyilatkozatot – válaszolta a gróf. – Az eredeti elgondolás szerint a Siegfried harmadik felvonása világhírű magyarokkal kerülne előadásra német nyelven, Strack, Schorr, Szántó Enid és Némethy Ella felléptével. Természetesen ez csak abban az esetben lesz, ha az úgynevezett »művészi teljesértékűség«-et biztosítva látom. – Nagyon fontosnak tartom az idegenforgalmat, de még fontosabbnak azt, hogy művészeti szempontból is tökéletes legyen az, amit nyújtunk. Addig, amíg nem látom biztosítottnak a tatai ünnepi játékok művészi teljesítőképességét, nem vehetek részt benne. Biztosra veszem, hogy Kleiber Erich, a világhírű karmester is így gondolkodik. – Tulajdonképpen arról van szó, hogy egy nehéz Wagner-részletet játszunk két táncjáték után. Mit fog szólni ehhez a közönség, aki fárad, elbágyad a délutáni műsorban, és amikor arra kerül a sor, hogy a Siegfriedet játsszuk, a fáradság nem engedi életre a művészi élvezetet. Már az is nagy engedmény, amit az ügy érdekében tettem, hogy hajlandó vagyok egy Wagner-operának csak egy felvonását elvezényelni. Ezt azért vállaltam, mert a Siegfried harmadik felvonása egyedülálló a maga nemében, és külön is elő lehet adni olyan okok miatt, amelyeket itt bőven nem fejtegethetek. Sokkal nagyobb vandalizmusnak tartom az ilyesmit, semhogy más körülmények között beleegyeznék. Nem volnék kapható arra sem, hogy Wagnert húzásokkal játsszam el. Ne gondolja senki rólam, hogy én vagyok az, aki Wagner testét vagdosom. Biztosra veszem, hogy a bécsi szigorú akadémikusok fejcsóválva nézik azokat a dolgokat, amelyeken én is megütközöm. Ezzel a szigorú álláspontommal tartozom nem csak magamnak, de a kitűnő zenekarnak és a magyar királyi Operaház hírnevének.”⁵⁸Úgy látszik, a nézeteltéréseket sikerült elsimítani, a műsor változatlan maradt, de a két balett után hosszabb szünetet tartottak: „E szabadtéri előadás két részének különválasztásával a bizottság tompítani kívánta Esterházy Fererc grófnak a műsorszámok különnemű jellegéből adódó művészi aggályait” – írta a Budapesti Hírlap.⁵⁹

A lapok egyhangúan elragadtatással számoltak be a július 11-i előadásról. Oláh Gusztáv fantáziája s ekkor már Szegeden is kipróbált szabadtér-ismerete és Tolnay Pál szcenikusi zsenije fergeteges színházat produkált. Az első szám Nádor Mihály–Faragó Jenő–Tüdős Klára Elssler Fannycímű, ekkoriban Budapesten népszerű balettje volt, amely a híres táncosnő életének néhány epizódját jelenítette meg. „A »színpad« ezúttal minden képzeletet felülmúló módon nagy volt – tudósított a Budapesti Hírlap. – Az előtér kis kerete, amely a zenekar előtt terül el, végtelen messzeségekbe tágult s hol messzi tűz-fények, hol számtalan egyforma zöld gömblampion, hol a fák színes reflektor-világítása foglalta egységbe. A rendezés nem igyekezett rejteni a világítótornyokat. S ez a felfogás nagyon sikerültnek bizonyult. Mintha a tornyokból áradó színes fények festették volna a tatai parkrészlet zöld alapjára a schönbrunni kerti ünnepélyt, ezt a bouclier-i képet, amelyben Elssler Fanny tánca volt a központ. Óriásira fokozódott a siker, amikor messzi távolban Bécs látképe világosodott ki, fényben sugárzott a Stefansdom tornya, s a színes fényekben lobogó bokrok felől számtalan pár keringőzött elő. Tűzijáték rakétái robbantak és égő, színes csillagokkal szórták tele a képet.”⁶⁰A címszereplő Szalay Karola, a nadrágszerepet táncoló Ottrubay Melinda és az Operaház többi balett-sztárja hangos felkiáltásokra és hosszú tapsra késztette a nézőket. A balett-szekció második egyfelvonásosaként ugyanez a táncosgárda Dohnányi Ernő és Galafrés Elza Szent fáklyacímű legendáját mutatta be, amelyet a zeneszerző Ruralia Hungaricaés Szimfonikus percekcímű művére álmodott meg az önállóan alkotó feleség. Ez évek óta sikerdarabja volt az Operaháznak, a már említett francia táncfolyóiratban 1935-ben Lajtha László hosszú cikkben vitte hírét.⁶¹A színpadi csodák itt sem maradtak el. „Égő láp, táncoló lidércek. A Szent fáklyát újabb, meglepő ötletekkel plántálta a tatai parkba ifj. Oláh Gusztáv főrendező. A kísérteties fénnyel kigyúló láp, a lángok között kergetőző zöld lidércfényekkel, a fáklyás-csoportok tánca, az utolsó kép aratóünnepébe fehér méneken berobogó csikósok tömege nemesen színes látványt nyújtott. [...] Az Elssler Fanny első képében még délutáni világítás volt. A Szent fáklya alatt messziről hallatszott a békák zenéje, ami remekül illett a képhez és teljessé tette az illúziót, hogy ingovány fogja körül a színpadot.”⁶²A Pesti Hírlapennek alapján a „reinhardti képzeletű” jelzővel illette Oláh Gusztávot.⁶³Az Elssler Fannyt Kenessey Jenő, a Szent Fáklyát ismét Fleischer Antal vezényelte.⁶⁴

Ezután következett a pihentető szünet, amely azonban csak még inkább felcsigázta az érdeklődést. „Bármilyen szép és hatásos volt ez a két nagyszabású látványosság, bármennyire jóllaktak vele a szemek, lehetetlen volt nem érezni, hogy utánuk annál éhesebb a lélek, valami komoly zenei táplálékra. Épp ezért, igen nagy érdeklődéssel várta a közönség az est különálló eseményét, a Siegfried harmadik felvonásának előadását.”⁶⁵Ekkor lépett a dobogóra gróf Esterházy Ferenc. „A várakozás nem volt hiábavaló – írta a Pesti Hírlap–: értékes, komoly, szép zenei teljesítmény volt ez. Gróf Esterházy Ferenc a nagy bayreuthi hagyományok szellemében tolmácsolta a művet, felépítésében igazi elmélyedéssel, az erős drámai hatások mellett a szélesen hömpölygő wagneri páthosz nemességével, a motívumok szövevényének logikus tisztaságú rajzával és azzal az átszellemült költészettel, amelynek különösen itt, a Siegfried 3-ik felvonásában kell érvényesülnie.”⁶⁶Még a Napkeletszigorú kritikusa is, aki a Siegfried harmadik felvonását szabadtérre abszolút nem valónak tartotta, hajlandó volt ettől és a megterhelő műsorválasztástól eltekinteni: (A képzett zenész és gyakorlott karmester Esterházy) „a wagneri partitúra hősi erejét és zengését nagy lendülettel hozta ki a zenekarból, amely élt a kezében. […] A szinte legyőzhetetlen nehézségeket figyelembe véve, a produkció még így a műsor végére illesztve, a fáradt közönségre is hatást tett, amit a vezénylő karmester fegyelmet tartó biztosságának, az énekesek, Némethy Ella, Szántó Enid, Schorr Frigyes és Strack Tivadar nagyszerű teljesítményének s a tűzvarázs monumentális látványosságának s a végső duó szárnyaló zengésének lehet köszönni.”⁶⁷A Pesti Hírlapbeszámolója jólesően regisztrálta: „Itt is pompásan érvényesültek a „természeti színpad” lehetőségei – a lángoló tűznyelvek gyűrűjében alvó Brünnhilda, a dúslombú fák rejtelmes Niebelung-hangulatának varázsa.”⁶⁸

A második 1936-os tatai esemény színhelye nem a grófi park volt, hanem a vár – „... mintha itt történt volna meg először és egyetlenegyszer Fidelio cselekménye” – jegyezte meg a Budapesti Hírlap.⁶⁹Az előkészületekről így írt a 8 Órai Újság: „Az öreg várudvarban 2200 néző számára van hely, akiket három és félméternyi emelkedésű tribünön helyeznek el. Esterházy Ferenc gróf megadta az engedélyt arra, hogy az évszázados vár köveit helyenkint kibontsák és járatokat építsenek közéjük. Rocco házát és egy lépcsőt viszont hozzáépítenek a romokhoz. Tegnap este érkeztek vissza ifjabb Oláh Gusztáv, Nádasdy Kálmán és Tolnay Pál Tatáról és magukkal hozták az öreg vár falaiból azokat a mintaköveket, amelyekhez teljesen hasonlókat készítenek majd az Operaház műhelyében. Magukkal hoztak mohát a zöld szín  mintájának,lefestették az öreg vár patinájának sötét színét, hogy minden hozzákészített segítődíszlet tökéletesen egységes képet adhasson. Természetes, hogy az előadás után változatlanul visszaállítják az öreg vár képét.”⁷⁰

Áprilisban több lap is közölte, hogy a tatai Fideliodirigálását Ormándy Jenő vállalta el, és a színpadi és zenekari együttes felkészítését Esterházy Ferencre bízta. Mi történt, mi nem, nem tudjuk ma már, tény, hogy az előadás Ferencsik János pályáján jelentett nagy lépést: „Alapvető élmény volt még számomra az ismerkedés Beethoven Fideliójával. Ez a mű az én értékrendemben a legemelkedettebb operák közé tartozik. Korábban sohasem dirigáltam még: először Tatán, a tatai várban vezényelhettem.”⁷¹A sajtó egyöntetű elismeréssel fogadta az ifjú karmester munkáját. „Az előadás zenei vezetője Ferencsik János karmester volt. A tatai teljesítménnyel hatalmasan megnőtt karmesteri tekintélye – írta a Budapesti Hírlap. – A kitűnő akusztika is hozzájárult ahhoz, hogy kristálytisztán építhesse föl a zenei architektúrát. Minden szólam világosan érvényesült, a kétségtelen biztosság érzetét teremtette meg vezényletével mind a színpadon, mind a zenekarban. Semmi karmesteri póz nem befolyásolta működését, minden mozdulata a helyes zenei kifejezést szuggerálta tömören, plasztikusan. Különösen a harmadik Leonóra-nyitány eszményi szépségű előadása után ünnepelték hosszasan.”⁷²Az Újságis úgy érezte, „külön elismeréssel kell megemlékezni Ferencsik Jánosról, aki először vezényelte a vasárnapi szabadtéri előadáson Fideliót. A tehetséges fiatal karmester stílusosan és korát meghaladó lehiggadtsággal szólaltatta meg Beethoven muzsikáját. Minden frázis jól kidolgozott volt, de a zene mégsem vált szétesővé vagy mozaikszerűvé, hanem megtartotta egységes nagyvonalúságát. Ferencsik karmesteri pályafutásának egyik legszebb teljesítménye volt ez az előadás.”⁷³A Budapesti Hírlapaz énekesekről is részletesen megemlékezett. „Leonórának önfeláldozó alakját Báthy Anna töltötte meg nemes lényének lelkességével. Éneke őszinte hangszere volt szívének, és méltó hordozója a beethoveni dallamvezetésnek. Nagyáriája akusztikailag is jeles teljesítmény volt. Rösler Endre Florestanját már Salzburg kényes közönsége is őszinte tapsokkal halmozta el. Érzelmes, kifejező éneke, kitűnő technikája erre a szerepre különösen alkalmassá tették. Kálmán Oszkár rokonszenves, stílusos Roccóját már sokszor dicsértük, de most hallottuk először Réthy Eszter csengő hangú, biztos zeneiségű Marcellináját, a fiatal énekesnő egyik legjobb teljesítményét és Losonczy Györgynek félelmetes, hangban, játékban egyaránt kifejező Pizarróját. Az első felvonásbeli áriáját nagy tetszéssel fogadták. A gyönyörű hangú Székely Mihály, Szügyi Kálmán és a kisebb szerepekben Ney Dávid, továbbá Komáromy Pál mind tehetségük javát adták. A karok is kitűnően hangzottak Roubal Vilmos karigazgató vezetése alatt. A Fidelióval Tata végre megtalálta az odavaló, ideális operát – írta Ybl Ervin.⁷⁴ A helyi folyóirat sajtó-összefoglalója Márai Sándort is idézi, aki „már hetekkel a szabadtéri játékok előtt megírta, hogy ma már ott tartunk, hogy »a külföld pontosan tudja, hol fekszik Tata.«”⁷⁵

Ezzel le is zárult a tatai operafesztivál története, de ezt akkor még nem lehetett tudni. Az Operabarátok brosúrája a bemutatók felsorolása után még hozzáteszi: „A Fidelio-előadás a tatai rendezésben 1937. június 13-án és 16-án a Vajdahunyad-vár udvarában megismétlésre került.” A szöveges összefoglaló azonban már ugyanebben a brosúrában így fogalmaz: „4 éven keresztül rendezte meg a bizottság a tatai előadásokat, amidőn Esterházy Ferenc gróf súlyos megbetegedése miatt, később pedig a külpolitikai viszonyok alakulása folytán, a nagy siker ellenére kénytelen volt a bizottság az előadások folytatásáról lemondani. Egy ízben, 1937-ben fővárosunkban a városligeti Vajdahunyad-vár oldalában rendezett még szabadtéri előadást a Júniusi Hetek bizottsága, de ez a hely nem mutatkozott annyira alkalmasnak, mint a tatai park.”⁷⁶A valóságban 1937-ben nem a bizottság által rendezett újabb szabadtéri operabemutatóról volt szó, ahogy az összefoglaló sejtetni engedi, de még csak nem is egyszerűen az 1936-os tatai előadás megismétléséről, ahogy némileg őszintébben a bemutatók listája fogalmaz: nagyon úgy tűnik, hogy – a szerzői-helyetadói jogok tisztázatlanok lévén – a bizottság simán lenyúlta az egész produkciót. Esterházy összeveszett a Júniusi Hetek szervezőbizottságával, vagy a szervezőbizottság veszett össze ővele, és miközben 1937 februárjában Esterházynak sikeres premierje volt Pesten, amit az Operabarátok nagy csinnadrattával díszelőadássá avattak, a Júniusi Hetek szervezőbizottsága tokkal-vonóval vitte az egész Fideliót. Egyébiránt az előbbi ügyvezető igazgatója és az utóbbi elnöke egy és ugyanazon személy volt: Fellner Alfréd. 

1937. február 9-én a Júniusi Hetek szervezőbizottsága sajtótájékoztatót tartott a tervbe vett programról. A tatai rendezvénnyel kapcsolatban „Fellner Alfréd, a máris világszerte ismert mozgalom agilis ügyvezetője” a következőt nyilatkozta: „Az elmúlt évek tatatóvárosi előadásai teljesen megfeleltek minden várakozásnak, idén azonban, tekintettel arra, hogy Operaházunk júniusi elfoglaltsága folytán nem tudnók új művészi eseménnyel továbbfejleszteni a tatatóvárosi ünnepi játékokat, gróf Esterházy Ferenc helyesebbnek vélte, hogy eltekintsünk a tatatóvárosi helyszíntől, és így a városligeti Vajdahunyad várának udvarán fogják megrendezni a Fidelio szabadtéri előadását, amely kiválóan juttatja majd érvényre Oláh Gusztáv és Nádasdy Kálmán művészi munkáját.”⁷⁷

Kérdés, valóban így volt-e. Esterházy gróf ugyanis – igaz, csaknem három hónappal később – felháborodott cikket jelentetett meg szűkebb pátriája lapjában, a Tatatóvárosi Híradóban. „A cikkben azzal foglalkozik – tudósít a Népszava–, hogy az idei Júniusi Hetek műsoráról miért maradtak el a tatai ünnepi játékok. A cikkben keserűen panaszkodik arról, hogy ő a tatai »Fidelió«-val olyan művészeti csemegét akart létesíteni, amelyet máshol utánozni nem lehet. Meglepetéssel szerzett tudomást arról, hogy a »Fidelió«-t kitűzték városligeti előadásra, noha, amint írja, »Barátságosan figyelmeztettem az Operabarátok elnökét, valamint az Operaház igazgatóját, hogy az én, Tatának és Tóvárosnak szánt ideám ilyetén kisajátítását és profanizálását, ha jogilag nem is támadható, de erkölcsileg mindenesetre személyem ellen irányult támadó cselekedetnek tekintem. Egy idő múltán aztán bizonyos egyéniség azt közölte velem, hogy »már késő, mert műsoron van«. Ez meglepett. Úgy látszik, nem sokat tanultam abban a harminc és egynehány színházban, amelyben hivatásom folytán megfordultam, mert ami az előadások előtt néhány órával fölmerülő programváltozásokat illeti, ezek gondjait ugyancsak jól ismerem, de azt, hogy hónapokkal előbb nem lehet műsort változtatni, azt, bevallom, eddig nem tudtam. Én idejekorán kijelentettem az illetékesek előtt, hogy ezzel az ízléstelenséggel lehetetlenné teszik a »Fidelió«-nak tatai előadását a jövőre nézve, és hogy ezzel a tatai szabadtéri játékok jövőjének sírját ássák meg. Hegy ez most mégis megtörténik, ezért már nem én vagyok hibás. Én magamra nézve most már csak azt a megnyugtató következtetést vonhatom le az egészből, hogy a budapesti zeneéletnek Esterházy Ferencre többé szüksége nem lesz.«”⁷⁸

Ez a cikk persze nagy visszhangot keltett, viszont ezen a ponton Fellner Alfréd válaszcikkében sajátos módon belekeveredett a történetbe A szerelmeslevélbemutatója körüli eseménysorozat (ki adta a rendezői megbízást kinek, ki akart díszelőadást, ki nem stb.), és végletesen összebogozódott az Operaház vezetésének, az Operabarátoknak és a Júniusi Hetek szervezőbizottságának feladata és kompetenciája. Az összebogozódott szálakat Márkus László operaigazgató több napilap főszerkesztőjéhez küldött nyilatkozatában bontotta szét, majd leszögezte: „– Kötelességem azonban kijelenteni, hogy a szabadtéri Fidelio-előadás ügyében álláspontom teljesen azonos Fellner Alfrédéval. Helyesnek és abszolút jogosultnak tartom azt, hogy Tatáról Pestre telepítették át. A több éves tapasztalatok alapján most kialakult az a határozott véleményem, hogy a szabadtéri előadásokat csak akkor ésszerű tartani, ha használható szabadtéri színpad felépül.”⁷⁹Ekkor már szó sem volt az Operaház júniusi elfoglaltságáról mint indokról. Úgy tűnik, Márkus nem volt olyan nagy barátja a tatai szabadtéri játékoknak, mint elődje. Az operabarátok összefoglalójának viszont annyiban igaza volt, hogy Esterházy Ferenc hamarosan megbetegedett, és svédországi, egyébként sikeres agyműtétje után nem sokkal elhunyt. 

Ezzel a magyar Salzburg története is lezárult és többé-kevésbé feledésbe is merült, gazdájának zeneszerzői életművével együtt. (1937-tel egyébként a Júniusi Heteknek is vége szakadt.) A tatai ünnepi játékokhoz vezető Danaidákcímű műről nem tudjuk, hogy amihez nyitányul született, az opera vagy balett lett volna-e – a források így is, úgy is emlegetik –, végső soron azt sem, hogy egyáltalán elkészült-e. A nyomot fogott kutató késői szemlélőként csak azt a bánatos szociologikus megjegyzést teheti, kár, hogy a polgári, illetve művészlét hangoztatása ellenére Esterházy, úgy látszik, mégsem tudott lemondani a grófság külsőséges és életmódbeli rekvizitumairól, ezekkel szívesen élt, tiszteletben tartásukat megkövetelte, így aztán ezek teljesen elborították azokat az értékeket is, melyeket létrehozott. Mindez pedig a tatai eseménysorozat recepcióját is determinálta. A Nyugatpéldául meg se rezzent a tatai ünnepi játékoktól, ami később gyakorlatilag a teljes feledésbe hullt, minden pozitívumával és színháztörténeti hozadékával együtt. Maga a gróf pedig láthatólag nem volt eléggé talentumos, és nem volt olyan átütő személyiség, mint nagy kortársa, Bánffy Miklós, akinek sokféle eredeti tehetsége és szikrázó karaktere sikeresen törte át a nagyúri dilettantizmus ketrecének falait. Egy eseménysorozat külső érdekből történő aláásása, egy értékes kezdeményezés – ki tudja, talán személyes, talán gazdasági, talán politikai okokból való – ellehetetlenítése, egy saját normáihoz ragaszkodó személyiség cserbenhagyása és leírása viszont mintha ismétlődő modellé vált volna a magyar kultúrában.

Nem tudom, Esterházy hagyatékával mi lett, volt-e egyáltalán hagyatéka, a család maradéka külföldre távozott. De a tatai ünnepi játékok csonkán maradt története talán megérdemli, hogy visszakerüljön a magyar színháztörténetbe, és esetleg egy egyetemi diplomamunkát vagy tán doktori dolgozatot is megérne Esterházy Ferenc munkásságának feldolgozása.

LENKEI JÚLIA

JEGYZETEK

¹OSZK KT Fond 63/382

²Dienes Valéria: Gondolatok a zenéről és versről – Bartók és Babits megtáncolása ürügyén, Táncművészeti Értesítő, 1971/3.

³Dienesék levelei Babitshoz, szerk.: Téglás János. 54. sz. Ságvári Endre Nyomdaipari Szakközépiskola kiadása, Budapest, 1982, 99.

⁴Nevét később Horthyliget. A magyar Ördögszigetcímű műve tette ismertté, melyben 1944-es tapasztalatait írta le. Új kiadása: Scolar, 2016

⁵OSZK KT Fond 63/5667

⁶http://caruso.blog.hu/2015/04/28/esterhazy_grof_az_utolso_fouri_zeneszerzo

⁷Kövesdi Mónika: A gróf kertje, a gróf színpada,Komárom-Esztergom Megyei Múzeumok Közleményei 13–14., 13–22.

⁸Vö. Dr. Kóla Margit: A tata-tóvárosi szabadtéri játékok története 1933–1936. Dunántúl,1936/2–3.

⁹https://library.hungaricana.hu/hu/view/MOT_1933_09_3/?pg=54&layout=s

¹⁰https://books.google.hu/books?id=T6glDQAAQBAJ&pg=PA214&lpg=PA214&dq=k%C3%B3la+margit&source=bl&ots=Mp41lQJVyH&sig=s3xqQ9GMz0nrvYk1ZaeXf8j4O3w&hl=hu&sa=X&ved=0ahUKEwi_kpbX1ujUAhUEBMAKHRHRAq04ChDoAQgfMAA#v=onepage&q=k%C3%B3la%20margit&f=false

¹¹I–II. Budapest, Zeneműkiadó.

¹²(http://tbeck.beckground.hu/szinhaz/htm/08.htm)

¹³Vö. http://caruso.blog.hu/2014/12/08/esterhazy_grof_az_utolso_maganszinhaz-epito. Lásd még: Staud Géza: Magyar kastélyszínházakIII. Színháztörténeti Könyvtár 15. Színháztudományi Intézet, Budapest, 1964. https://library.hungaricana.hu/hu/view/SZAK_SZIN_Szk_15/?pg=116&layout=s

¹⁴Lásd: http://magyarno.com/megfejtettek-milyenek-voltak-az-elveszett-tatai-klimt-festmeny-szinei/; https://www.youtube.com/watch?v=iVn0IRpPB6Q

¹⁵Egy a tatai ménes történetét feldolgozó tanulmány meséli el, hogy Miklós József „utód nélkül hunyt el, birtokait unokatestvére, Esterházy Ferenc örökölte. […] Esterházy Ferenc 1897 után nagy valószínűséggel a tata-remeteségi ménes állományának egy jelentős részét átcsoportosította a devecseri ménesbe. […] A tatai lovasélet és a ménes hanyatlása Esterházy Ferenc 1909-ben bekövetkezett halálával tovább folytatódott. A hitbizomány öröklésében Esterházy Ferencet kiskorú fia, Esterházy Ferenc Miklós követte. […] A magasvérű félvér- és angol telivérménest Esterházy Ferenc Miklós 1918-ban feloszlatta. A ménes utolsó példányait 1923-ban értékesítette. […] Miközben az egykor híres ménes megszűnt, Remeteségpuszta egy új ménesnek adott otthont. Az új ménes állománya az 1918-ban feloszlatott lipicai császári és királyi ménes állományából, a piberi állami ménes Shagya populációjából s a 102 egyedből álló világhírű radautzi törzs arabs lovaiból állt. [...] Az új ménessel Ferenc Miklósnak egyrészt az volt a célja, hogy megőrizze az értékes állományt: »Bízott a Habsburg restaurációban és ennek megtörténte után gavalléros gesztussal vissza akarta adni az udvari ménest a volt királyi családnak.« (Világ1925. február 15. 85. ) Másrészt a nemes lovakat továbbtenyésztette, és elegáns kocsi- és hátaslovakat, tenyészméneket és kancákat nevelt ki az állományból.” –in: http://www.tatailovas.hu/system/files/tata_remetesegi_menes_tortenete.pdf

¹⁶„A 30 generáción át tiszta vérben tenyésztett, angol félvérre emlékeztető s mégis tiszta arabs vérű törzsménesnek behozatala nemzeti vagyonunkat kincsként gyarapítja. Hogy a világhírű ménest Esterházy Ferenc gróf megszerezte a magyar lótenyésztés számára, mily értéket jelent, kitűnik abból, hogy az árverésen öt állam kormánya pályázott a ménesre” – írta a Budapesti Hírlap1923. május 1-jén.

¹⁷Magyarország, 1925. febr. 11.

¹⁸Magyarország, 1926. aug. 7.

¹⁹I–III. Budapest, Zeneműkiadó, 1965.

²⁰Az Est, 1932. ápr. 2.

²¹Budapesti Hírlap, 1935. máj. 8.

²²Babits Mihály: Könyvről könyvre, Nyugat, 1933/13–14. 

²³Az Est, 1932. ápr. 12.

²⁴Ezeket az információkat a napilapokból bogarásztuk ki, melyek akkoriban részletesen közölték a rádióban közvetített koncertek programját, Esterházy Ferenc jövendő monográfusa ott (is) tájékozódhat munkásságáról.

²⁵Budapesti Hírlap, 1937. febr. 28.

²⁶Vö. Kritikagyűjtemény a Magyar Állami Operaház Emlékgyűjteményében. Köszönöm Wellmann Nóra és Karczag Márton segítségét.

²⁷ Az Est, 1932. ápr. 2.

²⁸ Uo.

²⁹ Magyarország, 1925. febr. 11.

³⁰ Pesti Hírlap, 1928. jún. 8.

³¹ Pesti Hírlap, 1929. szept. 27.

³² Dunántúl 1936/2. i. m. 4.

³³ Uo. 

³⁴ 8 órai Újság, 1933. máj. 9.

³⁵ Dunántúl i. h.

³⁶ Uo. i. m. 5.

³⁷ Uo.

³⁸ ©Pesti Hírlap, 1936. jún. 13.

³⁹ Vö. Dunántúl i. m. 6.

⁴⁰ Újság, 1933. jún. 13.

⁴¹ Uo.

⁴²Magyarország, 1933. jún. 9.

⁴³Népszava, 1933. jún. 14.

⁴⁴Bónis Ferenc: Tizenhárom találkozás Ferencsik Jánossal. »Határ-idő-napló«. Zeneműkiadó, Budapest, 1984, 52–53. 

⁴⁵Az első részt általában a Budapest II., a másodikat a Budapest I. adón.

⁴⁶Magyarország, 1933. jún. 9.

⁴⁷Újsági. h.

481933. ⁴⁸ október 15. A cikk alatti Dr. R. szignó minden bizonnyal Rabinovszky Máriust fedi.

⁴⁹Budapesti Hírlap, 1934. máj. 20.

⁵⁰Dunántúl, i. m. 10.

⁵¹Újság, 1934. jún. 20.

⁵²Az Operabarátok első évtizede 1933–1943.Kiadja: a Magyar Operabarátok Egyesülete. 21. Magyar Állami Operaház Emlékgyűjteménye.

⁵³Vö. A Magyar Királyi Operaház évkönyve 50 éves fennállása alkalmából. Az Operaház bérlőinek és barátainak. Ötvenegyedik játékév. Kiadja a Magy. Kir. Operaház igazgatósága (1935)

⁵⁴Pesti Hírlap,1935. március 14.

⁵⁵Dunántúl, i. m. 12

⁵⁶Színházi Élet, 1935/25.

⁵⁷Napkelet, 1935. júl. 1.

⁵⁸Az Est, 1936. március 27.

⁵⁹Budapesti Hírlap, 1936. márc. 21.

⁶⁰Budapesti Hírlap, 1936. június 13.

⁶¹Archives Internationales de la Danse, 1935. jan. 15.

⁶²Budapesti Hírlap, 1936. jún. 13.

⁶³Pesti Hírlap, 1936. jún. 13.

⁶⁴Amennyire tájékozódni tudtam, sem Kenessey, sem Fleischer pályájának ismerői nem tartják számon tatai vezénylésüket, pedig utóbbiról monográfia is született, amely minden vendégszereplését számba veszi. (Németh Amadé:Fleischer Antal,Zeneműkiadó, Bp., 1972.) Örvendek, hogy e két kiváló karmester pályaképét kiegészíthettem egy adattal.

⁶⁵Pesti Hírlap, i. h.

⁶⁶Uo.

⁶⁷Napkelet, 1936. júl. 1.

⁶⁸Pesti Hírlap, 1936. jún. 13.

⁶⁹Budapesti Hírlap, 1936. jún. 23.

⁷⁰8 Órai Újság, 1936. máj. 27.

⁷¹Bónis Ferenc: Tizenhárom találkozás Ferencsik Jánossal, I. m.

⁷²Budapesti Hírlap, 1936. június 23. 

⁷³Újság, 1936. június 23.

⁷⁴Budapesti Hírlap, i. h.

⁷⁵Dunántúl, 1936/3. 8.

⁷⁶Az Operabarátok első évtizede 1933–1943, i. h.

⁷⁷Pesti Napló1937. febr. 9.

⁷⁸Népszava1937. jún. 13.

⁷⁹Pesti Hírlap, 1937. júl. 7.