Csehov: Három nővér – Miskolci Nemzeti Színház

Rusznyák Gábor egyszer már megrendezte a Három nővért, tíz évvel ezelőtt Kaposváron. Amire abból az előadásból emlékezni lehet – vagy talán inkább: amire én emlékszem –, az pont az a hangsúlyos, egyéni zárómotívum, amit a mostani, miskolci Három nővérben megismétel a rendező. Bejön az előadás végén a színre egy egyenruhás katonaember négy gyerekkel. Rögtön rájövünk, hogy Prozorov ezredes ő a három lányával és az öccsükkel. Állnak egyvonalban a rivaldánál, és az apa elmondja a Megáll az idő című Gothár-film emblematikus kezdőmondatát: Hát akkor itt fogunk élni.

Mészöly Anna, Czakó Julianna, Fandl Ferenc, Szirbik Bernadett és Görög László (fotó: Éder Vera)

A kaposvári Három nővérben még körvonalazatlannak hatott a rendezői koncepció, amely a jelenlegi miskolci bemutatóból kiolvasható, és annak idején a színészi alakítások sem estek kellő súllyal latba. Nem úgy a mostani előadásban, ahol az izmos miskolci társulat erői állnak az időutazós Csehov-interpretáció szolgálatába. Rusznyák Gábor ugyanis a dráma négy felvonását négy különböző történelmi korszakban helyezi el. Hozzávetőlegesen belőve: a 1980-as években játszódik az első felvonás, és a negyedikre közel száz évet megyünk vissza: a szerző korába érkezünk. A második felvonás a hatvanas-hetvenes évekre látszik esni, a harmadik pedig a harmincas-negyvenesekre. Nagyon valószínű – sőt: biztos –, hogy az alkotók ennél pontosabban is datálták a felvonások jelenidejét, ezt a jelmezeken, a kellékeken, a szöveg többé-kevésbé finom módosításain kívül főként a zenék jelzik. De érjük be nyugodtan a körülbelüliséggel. Egyrészt mert a nézők – az idősebbeket is beleértve – nem feltétlenül tudják például azt, hogy a Speedy Gonzales 1962-es sláger, vagy hogy a Sasson-frizura a hatvanas évek találmánya és így tovább, sorolhatnánk a megadott támpontokat. Ráadásul a konkrét évszámok is ingoványos talajra vihetnek bennünket, hiszen kalkulálnunk kellene a csúszással is. Tudniillik ami Nyugaton megjelent, az Keletre később jutott el, azon belül is: Magyarországra előbb, mint a Szovjetunióba. 

De ne keressünk a kákán csomót. Vagy ha mégis keresünk, akkor fedezzük fel azt a megmosolyogtató szövegrészt a hatvanas-hetvenes években játszódó második felvonásban, amikor a miskolci előadás nagyon is kiváló Andreje, Fandl Ferenc panaszkodik. Eredetileg ugye azon búslakodik Andrej, hogy korábbi tudósi, professzori ambíciói után most avval kell beérnie, hogy titkár az elöljáróságon, ott, ahol Protapopov az elnök, és a legtöbb, amire viheti, hogy talán tag lesz. Minthogy azonban ezúttal a brezsnyevi érában tespedünk – ennek megfelelően Csebutikin nem azt olvassa ki és fel az újságból, hogy Balzac Bergyicsevben nősült, hanem azt, hogy Brezsnyev Kamenszkojéban született –, így Andrej itt azt sérelmezi, hogy ő csak titkár a pártbizottságon, és legfeljebb majd tag lehet. Ami vicces, mert pártbizottságon titkárnak lenni, az igazán csúcskarrier. Még akkor is, ha mondjuk nem első titkár az ember, hanem utolsó. Mindenesetre übereli a bizottsági tagságot. 

Ami az előadásbeli korszakváltásokat illeti, azt csupa kreativitással hozza össze színész, rendező, tervező – főleg az utóbbi: a díszleteket Khell Zsolt eredeti terveinek felhasználásával Debreczeni Borbála készítette, a jelmezeket Tihanyi Ildi. A kezdőképnél az 1980-as éveket megélt néző azonnal veszi a jeleket, a rekvizitumokat: a szovjet címert a falon, a videokazettákat, a lámpatesteket, a tévékészüléket, a nyomógombos fekete telefont, a porcelánfigurákat a vitrinben. Fent a falon, a magasban egy polcon kilenc szamovár sorakozik, amiből rögtön átérezhetjük végtelen unalmát annak a tíz évnek, amelynek során Csebutikin doktor mindig egy-egy szamovárt hozott ajándékba Irinának a névnapjára. 

Máhr Ági Anfiszája indítja az előadást, leül a tévével és velünk szemben a kanapéra, nézi a műsort, idült arccal mosolyog. (Rémlik, hogy a moszkvai olimpia előkészületeit említik a tévében – 1980, adja ki kattogva az agyam az évszámot.) Gáspár Tibor Csebutikin doktorának durván színes öltönye, Andrej nagymintás inge – csupa szomorúan ismerős (más)korabeli külső takarja az ismerősen szomorú belsőket. A jobboldalon egy ajtó olykor magától kinyílogat – kicsit kísérteties ez, mintha a halott papa szelleme járkálna itt. Csak azt nem tudjuk, mit akar. A ház népe szintén kísérteties, amikor mindenki zseblámpával világítja meg a saját arcát ahhoz, hogy elénekeljék együtt a Bohemian rapsodyt. 

Irina névnapja pont úgy sikerül, ahogy szokott. Görög László Versinyinje – akit ezúttal ezredes elvtársnak szólítanak -– kicsit megfáradt férfi már, de azért hamar ráfókuszál Czakó Julianna fancsali kedvű, összehúzott szájú, fekete kabátos Másájára. Szirbik Bernadett világítószőke Olgája ugyancsak felvillanyozódó típus. Amikor Simon Zoltán tömbös, szigorú, félelmetes Szoljonija mellé kerül a kanapéra – amely bútordarab felvonáshossziglan kitakarja a hátul elhelyezett ebédlőasztalt, pedig annál is történik egy s más –, akkor szöget is üt Olgánk fejében, hogy ez egy facér katona, pislog rá kicsit. Tenki Dalma Natasája ezúttal nem zöld, hanem pink övet hord, ami nyilván jobban megfelel a nyolcvanas évek divatjának, és színes tincsek is virítanak a hajában. 

Nóvum, hogy Fedotyik, vagyis a Mészöly Anna szomorú mosolyú Irinájához szépen passzoló Bodoky Márk búgócsiga helyett egy mozgó, zenélő bohócfigurát hoz ajándékba a lánynak. Talán mert a játékipar továbbfejlődött Csehov óta. 

Tenki Dalma, Czakó Julianna, Mészöly Anna és Szirbik Bernadett (fotó: Éder Vera) 

A második felvonásra hatvanas-hetvenes évekbeli fotelok érkeznek a színre, majd Tenki Dalma Natasája jön kontyosan, steppelt pongyolában. A négy hősnő külleme korról korra, felvonásról felvonásra változik, nemcsak az öltözködésüket tekintve, de a hajszínük, a frizurájuk is meg-megújul – pontosabban megrégül. Szép, komoly pluszfeladat lehet ez a színésznőknek, nem elsősorban a szokatlanul sok vetkezés-öltözés-parókázás miatt, hanem mert mindig egy-egy újabb alak felmutatása mellett kell megteremteniük egyfelől a figura folyamatosságát, belső koherenciáját, másfelől a szerep, az alakítás ívét. Tenki Dalma Natasája ezúttal nem franciául, hanem angolul beszél rossz kiejtéssel, a félbemaradt farsangi bulizás pedig némi rock and rollozást is magában foglal. Fandl Ferenc reménye vesztett Andrejének itt még legalább leesik Natasától egy gyors szeretkezés a színfalak mögött, aminek fültanúja a teljes díszes társaság. Görög László Versinyinje a színpad hátsó fertályán vall szerelmet Czakó Julianna Másájának – sajnálhatjuk, hogy erről a nézőtér jobboldalán lemaradunk –, majd a szovjet posta kisebb vagy nagyobb dicsőségére telefonon kap értesítést a felesége öngyilkossági kísérletéről.

Van a színpad elején, a rivaldánál egy négyzetnyi tér. Ide állnak ki néha a színészek, hogy szövegük egy-egy mondatát kiemeljék. Kedves pillanat, amikor Czakó Julianna ott legelöl azt kérdezi: esik a hó, annak mi értelme van? Onnan majdnem ki is láthat a miskolci utcára, ahol épp esik a hó.

A szünet után, a harmadik felvonásra átalakul a díszlet, kívül kerülünk a házon. Jobb oldalon látszik egy része; ablak, amely mögött Natasa áll gyertyával – mintha ő gyújtotta volna fel a várost. Tűz, füst, szaladgálás, hátul keresztülszáguld egy babakocsi – hommage à Potemkin –, majd szellemes módon eredeti funkciójának megfelelően leeresztik a vasfüggönyt. Tenki Dalma veszekedő Natasája könyvkupacokat rugdos szét, Andrej pedig immár cenzor a pártbizottság kulturális osztályán, és büszke rá. Czakó Julianna Másája kiáll a vallónégyzetre, s ott meséli el szerelmi viszonyát Versinyinnel, a nővéreinek és nekünk. Provokál bennünket is: nem helyes, ugye? De milyen könnyű nekünk, akik csak nézzük!

A negyedik felvonásra egy vasútállomás képe bontakozik ki a színpadon. Cári címer, orosz feliratok: jegypénztár, váróterem, kijárat, meghosszabbodott női ruhák. Csomagolás, szállítás – a levegőben pianínó, hárfa, a magasban zenebohócot mozgató gólyalábas figura. Felvillanyozóan pompás jelenet Mása és Versinyin búcsúja: Czakó Julianna valahogy hozzájut a férfi kardjához, s avval üldözi csapkodva a dicstelenül távozó ezredest. Az elejtett kard ott marad a földön, s később Görög László halkan és észrevétlenül visszaoson, hogy megkeresse – végtére is nem hagyhatja el a várost a kincstári fegyvere nélkül. Ahogy a földet pásztázva cirkál a színpad hátsó részében, az felejthetetlen perce az előadásnak. De szép Feczesin Kristóf Tuzenbachjának búcsúja is Mészöly Anna Irinájától.

A felvonás végére minden szereplő civilben bóklászik be a színpadra, ez a meghitt bevonulás előzi meg a cikk elején leírt zárójelenetet. De már ezelőtt is lezajlik egy befejezésszerű akció, amennyiben a zárószöveget elmondó három nővér hirtelen elindulással hátramegy és egymás kezét fogva a sínekre ugrik, a vélhetően közeledő vonat elé. 

Az előadás bármelyik pillanatában felvetődhet a kérdés, hogy mi értelme van ennek a rendezői ötletnek, a felvonásról felvonásra haladó időutazásnak. Pláne visszafelé, vagyis úgy, hogy a közelebbi múltból megyünk a távolabbi felé. Ha fordítva haladnánk, Csehovtól máig, vagy legalábbis a gorbacsovi időkig, akkor egyenes vonalon közlekednénk. Így azonban valamiképpen leírtunk egy kört. A produkció utolsó előtti erős gesztusa, a három kétségbeesett nővér ugrása a sínekre megszakítani látszik a ciklust. Ha ők itt befejezik az életüket, akkor nem juthatunk vissza az első felvonáshoz. Ha végük van, kezdetük sincs. Nincs jövő – talán ezt mondja az előadás. 

Stuber Andrea