Budapest kontra Kolozsvár – a múlt századfordulón

 

A Criticai Lapok 2018/7‒8. számában volt már szó arról, hogy 2003 novemberében a Nyugati pályaudvaron játszott temesvári vendégelőadással emlékeztünk meg az első magyar nyelvű Hamlet akkor 210 . éves évfordulójáról. A megfelelő játszóhely felkutatása különösen nehéz feladat volt, hiszen az 1873-ban épített hajdani temesvári vígadóhoz nagyon hasonló színhelyen túl, olyan, közönséget is befogadni képes helyet kellett találni, ahová valódi Monarchia-korabeli síneket lehetett fektetni, a zúzott kövekről és fekete agyagos földről már ne is beszéljünk. Továbbá, Ophelia fulladásos halálához a „díszletbe” effektíve be kellett vezetni a lezúduló valódi folyóvizet, ami a jelenet után nem kis mennyiségű tócsát hagyott. Az 1873-as év több szempontból is meghatározóvá vált a 130 évvel későbbi Budapest-temesvári Hamlet szempontjából. 

Máskülönben abban az esztendőben lett vállalkozó színigazgatóvá a 29 éves Krecsányi Ignác, akivel tizenöt évvel később köt szerződést Temesvár. Így Krecsányi 1888-tól kezdve valójában a Buda-temesvári (plusz még akkor a pozsonyi) színtársulat direktora lett. Ráadásul – debreceni igazgató korában – 1883-ban ő maga hozta rendbe az elhanyagolt állapotban lévő Budai Színkört.¹ Éspedig Lehmann Mór, a temesvári színházépület függönyének megalkotója, illetve az ugyancsak Fellner és Helmer tervezte, szintén 1875-ben megnyílt budapesti Népszínház díszletfestője segítségével. 1883. június 9-én tárta ki kapuit a rendbe hozott nyári teátrum ünnepélyes, hazafias keretek között, amelyekre Krecsányi örömmel emlékezett vissza: „Kora hajnalban négyöles nemzeti zászlót tűzettem az épület ormára. Hadd lássák messziről, hogy ott mai naptól ismét a magyar Thália ütött tanyát. A függöny pontban hét órakor felgördült. Megjelentek a prológba írt évszázadok, görögtűztől tündököltek a tablók, bevonult a színtársulat, végül beléptem én. A fekete magyar ruha, lakkcsizma és tollas kalpag nem festhetett rajtam nagyon rosszul, mert viharos tapssal fogadtak.”²

 

 

A temesvári Hamlet tapsrendje a budapesti vendégjátékon (fotó: Moldovai Viktor)

 

A csaknem négy hónapos nyáridényben már akkor sikerült a budai közönség közönyét megtörni, és a Színkört telt házakkal működtetni. Mindazonáltal Krecsányi Ignác öt évvel később mindent elölről kezdhetett a később, 1896-tól „Fővárosi Nyári Színház”-ra keresztelt intézményben.(Tudniillik a „Budai Színkör” elnevezést a direktor ki nem állhatta: az új név a társulat épp akkor a Vígszínházhoz szerződő tagjától, Haraszthy Hermin színésznőtől származik.³) A temesvári színigazgató nem véletlenül marad meg végül úgy a történelmi emlékezetben, mint akinek hathatós része volt a jórészt német ajkú Buda magyarosításában.

Hivatalosan 1873-ban született meg Budapest mint Európa egyik legfiatalabb fővárosa. Az 1872. december 22-én szentesített törvénycikk rendelte el az 54 ezer lakosú Buda és a 200 ezer lakosú Pest szabad királyi városok, valamint a 16 ezer lakosú Óbuda és a Margitsziget egyesítését. A folyamat az 1873. november 17-i díszközgyűléssel ért véget. Az egyesítés megnyitotta Budapest világvárossá fejlődésének útját, elősegítette az ipar és a kereskedelem gyors és nagyarányú növekedését, a közintézmények fejlődését. A polgári lakosság 1890-re 492 ezerre emelkedett. (1910-re pedig a népesség eléri a 800 ezret, az elővárosokkal együtt 1,1 milliót.) A kiegyezés idején a házak még jó háromnegyede földszintes, 1914-ben már csupán a lakóépületek fele, míg 35%-a egy-két emeletes, 15%-a három-négy vagy többemeletes.⁴

Másképpen nézve: 1870-ben Pest-Buda még a 17. volt az európai nagyvárosok sorrendjében, 1900-ban Budapest már 8. a ranglistán. A magyar főváros kiépítése szinte az amerikai fejlődéssel összemérhető lázas gyorsaságot feltételez, többé-kevésbé erőltetett felzárkózási kényszert, ami bizonyos megoldásaiban lehet, hogy vitatható eredményekkel is járt,⁵ ugyanakkor egy gyönyörű várost teremtett. Hiszen a hozzánk látogató külföldiek szerint Budapest a világ egyik legszebb városa! A Magyarországra érkező turisták fő úti célja is a modern és gyorsan fejlődő fiatal metropolis. Az idelátogatók száma 1895-ben mintegy százharmincezerre tehető, 1912-re megkétszereződik.⁶

Egy évvel a kiegyezést követően, a Fővárosi Közmunkák Tanácsa jelentésében kifejtette az addigi helyzet javítását szolgáló elképzeléseit: „A város zöme minden összefüggés nélkül szórványosan csak itt-ott mutatja az emelkedésnek némi jelét s nagyrészt elavult házakkal van megrakva. A fejlődésnek csakis azáltal lehet okszerűbb irányt adni, ha a város területének közepén egy szép, tágas s az egész városon keresztbe átvonuló út nyittatik, mely által egyrészt felébresztetik a kedv annak mentén díszesebben építkezni, másrészt ez az út, mintegy határvonalat képezvén, legalább a városnak ezen belül eső részében célszerűbb tömörülést fog előidézni.”⁷

A leendő Nagykörút nyomvonalát a természeti adottságok határozták meg. Az egykor itt folyó Duna-ágnak köszönhetően az útvonalat a mélyebben fekvő területeken vezették végig. A 4141 méter hosszú, Dunától Dunáig tartó „Boulevard” összeköti Pest belterületét az egyesülés után gyorsan integrálódó külterületekkel.⁸ Ám, akárcsak Temesváron, a körút építési tervének vonalában itt is a vasút állott akadályként, mégpedig az 1846-ban befejezett „Pest pályaudvar” felvételi irodája, az ún. indóház az első magyar vasútvonal végpontján. A kialakult helyzetet és szép megoldását a Vasárnapi Újság 1877. október 28-i száma ismertette aznap, amikor megnyílt Az osztrák államvasút-társaság új pályaudvara Budapesten.

 

Bródy Sándor

 

A tudósítás név szerint említett szereplői a következők: Auguste de Serres, az osztrák Államvasút Társaság bécsi központjának francia származású építészeti főigazgatója. Ő tervezte a vasúti hidak nagyobb vasépítményei között 1876–1877 körül például a Temesvár–Orsova vonalat is.⁹ Állítólag Rudolf főherceg titkos köréhez tartozott. A neve 1870-ben más szempontból is felmerült: mégpedig egy franciákból, osztrák tisztekből és újságírókból álló bizottság kapcsán, akik a német-francia háború idején az újságokban és katonai hírszerző szolgálatban Németország ellen tevékenykedtek.¹⁰ Származás szempontjából honfitársa Alexandre Gustave Eiffel, a fémszerkezetek építésére szakosodott francia építőmérnök és gyáriparos, aki Párizs és New-York szimbólumát is megteremtette, az utóbbit mint a Szabadság-szobor fémvázának tervezője és építője. Tervezőirodájának ez a budapesti műve – a régi milánói pályaudvar és a párizsi Bon Marché áruház elbontása után – az európai építészet egyik unikumává vált.¹¹ A személyesen Gustave Eiffel által tervezett vasszerkezetes megoldás a maga korában technikai bravúr. Nagy fesztávú, Polonceau-rendszerű nyeregtető, ahol a háromszög alakú rácsozat, illetve a támasztékok által ívelt keretben világosságot biztosító üvegtető fokozza a kecsesség benyomását.

Az is különleges, hogy a korábbi indóház, illetve pályaudvar az 1873/74-ben megkezdett építés alatt mindvégig üzemelt, fölé építették az újat, aztán amikor 1877-ben kész lett, lebontották a régit. Állítólag az egész Osztrák-Magyar Monarchia legnagyobb vasútállomása lett, és egyben Európa egyik építészeti büszkesége. A „Nyugati” nevet csak 1891-ben kapta, lévén az építtetők „nyugatiak”, és a névadás összefüggött az Osztrák-Magyar Államvaspálya Társaság államosításával is. A MÁV független volt Ausztriától, a vasútvonalak 85%-a a MÁV tulajdonában állott, és Magyarországon a vasútvonalak sűrűsége (százezer főre jutó sínhosszban számolva) Franciaország után következett, megelőzve Ausztriát, sőt ekkor még II. Vilmos Németországának vasúthálózatát is!¹³ 

 

Molnár Ferenc

 

2003-ban az akkor 135 éves MÁV segítségével, a mostanság „Ceglédi várónak” nevezett, kissé különálló műemlék-épületrészben találtuk meg a temesvári Hamlet budapesti helyszínét. Eredetileg ez a harmadosztályú váróterem volt. 

A Nyugatihoz közel van a Vígszínház, amely a „Boulevard” 1896-os elkészültével egy időben nyílt meg. Az első budapesti magánszínház az „Atelier Fellner & Helmer” harmadik megrendelése a magyar fővárosban – a Népszínház (a megnyitása után majd kilencven évvel később felrobbantott Nemzeti) és a Somossy Orfeum után. Amikor elkezdődött az építése, a Lipótváros külvárosnak számított: csupa üres telek, ócskavaskereskedés, rozzant palánk, a Haggenmacher malom füstokádó kéményeivel. Ily módon a pittoreszk eklektikának megfelelő pompás barokk palota kezdetben talán joggal keltett „kicsit nagyralátó, talán arrogáns”¹⁴ érzetet a még sivár környezetben. De hamarosan a Nyugati mellett a Nagykörút e szakaszának másik dísze lesz. 

A „vígszínházi stílust” lényegében a kolozsváriak teremtették meg. A művészeti vezető Ditrói Mórt, akinek a nevéhez Erdély fővárosában is az egyik színházi aranykor fűződik, amott kilenc évvel korábban Bölöny József kérte fel művészeti vezetőnek. Az akkor 26 éves színész hamar önállósította magát, és egészen addig vállalkozó igazgatóként vezette a kolozsvári színházat, amíg az új, izgalmas lehetőségeket kínáló budapesti teátrum ajánlata el nem csábította, és Szamos-parti társulatának többségét át nem hozta az erdélyi vidékről a magyarországi világvárosba. Kolozsvárt ő rendezett először drámaciklusokat: Magyar ciklust, Csiky Gergely-, Jókai Mór-, no meg a hírével Angliába is eljutó Shakespeare-sorozatot. 

1896. május 1-jén a Vígszínház nyitóelőadása, Jókai Mór Barangok, vagy a peoniai vojvoda című vígjátéka nagyot bukott. Három nap múlva azonban hatalmas sikert arat egy francia bohózat, Az államtitkár úr. Ez az ambivalencia jellemzi az ezredfordulós ünnepségeket is az új világvárosban. Az urbanizáció, a technika, kultúra és haladás híres vívmányainak felvonultatása mellett a már-már operettes múltba révedés; a gerjesztetten hazafias, de császárhű, konzervatív világnézet. A Millennium ideológiáját tudniillik a históriai nemzetkoncepció biztosítja, mely szerint a Kárpát-medencében – „a történelem rá a bizonyság” – valójában egyetlen nemzet rendelkezik államalkotó képességgel. Ez pedig a magyar, merthogy kizárólag a magyar nemesség bírja azokat az évszázadok során felhalmozott tapasztalatokat, amelyek szükségesek az állam irányításához. Mindennél hangsúlyosabb a magyar nemesség históriai folytonossága, mely a beállítás szerint Árpádtól Ferenc Józsefig töretlen…¹⁵

 

 

Móricz Zsigmond

 

A kurzust tekintve Fellnerék historizmust idéző színházainak szemmel láthatóan nagyzoló teatralitása groteszk fricskának is tűnhet, amennyiben a társadalmilag megkövetelt képmutatást vesszük alapul. S akkor a Millennium idején a Vígben, ebben a tipikus bulvárszínházban ráadásul ilyen hangok hallatszanak a próbán a kolozsvári rendező szájából: „Vigyázz, fiam! Fals vagy! Szavalsz! Szerepet mondasz!” A Ditrói Mórt idéző Hunyady Sándor író – a kolozsvári-budapesti színésznő, Hunyady Margit és az író Bródy Sándor fia – hozzáteszi: „Ez meglepően új dolog volt akkoriban, hiszen addig nem volt vád, inkább úgy követelték a színésztől, hogy szavaljon és szerepet mondjon.”¹⁶ 

És hamarosan Ditrói itt is „Magyar ciklus”-t rendez: egy évadon keresztül csak magyar írók színműveit mutatják be az első budapesti magánszínházban. És a Lipótvárosban is sikerük van vele. Miközben elkezdik a Molnár Ferenc-premierek hosszú sikersorozatát…

Nemzetközileg is legtöbbet játszott magyar színműírónkat szoros kapcsolat fűzte a Nyugati pályaudvarhoz. Molnár Ferenc apja, aki gyerekeivel ugyan egyáltalán nem törődött, de egyszerre volt nagy praxissal rendelkező magánorvos és a Ganz gyár üzemorvosa, például Gustave Eiffelt is kezelte. A világhíressé váló francia építész tervezőirodája ugyanis a Nyugati-pályaudvaron kívül a Margit-híd építésében is részt vett. Ezért Eiffel gyakran tartózkodott Budapesten, és nem egyszer megfordult Neumann doktornál.¹⁷ 

De apja páciense volt Molnár rajongásig tisztelt és szeretett atyai jó barátja, Bródy Sándor is.¹⁸ 1912. március 28-án, Janovics Jenő igazgató meghívására a Kolozsvári Nemzeti Színház „Magyar Drámatörténeti Ciklusának” huszonnegyedik estéjén Molnár Ferenc vezette be mentora darabját, s előadásába egy aktuális élményét is belefűzte, mely éppen a Nyugati pályaudvarhoz kapcsolódott. Lássuk a szem- és fültanú Janovics doktor visszaemlékezésében:

„A tanítónő előtt Molnár Ferenc tartott bevezető előadást, mely olyan volt, mint egy sistergő tűzijáték. Elragadó humorral, meleg szeretettel és egy pillanatig sem lankadó szellemességgel, sziporkázó ötletekkel, egyre növekvő hatással, a közönség állandó, mély és odaadó érdeklődése mellett ismertette Bródy Sándor színes egyéniségét; befejezésül pedig megindult hangon, szárnyaló szavakkal tett hitvallást arról, hogy ámbátor az írói iskolájuk nem emlegeti szüntelenül a hazát, azért hálásak a Gondviselésnek, hogy magyarnak születtek; amikor munkáikkal megjárják a nagy világvárosok színpadait, magyarok maradnak, és büszkén hirdetik magyar voltukat. Mély hittel hirdette, hogy a művészi alkotásokban minden pótolható, minden múlandó és tiszavirág-életű, csupán az maradandó, amiben a nemzeti lélek lehelete érzik.

Olyan hitvallás volt ez, amelyre Kolozsvár közönsége esküszik, amelyet jólesett Molnár Ferenc ajkáról is hallani. Bevezető előadásának befejező része ez volt:

 »Marad végezetül, ne csodálkozzanak kérem, harminc pár kis csizma. Ennek a történetével kell végeznem ezt a szerény, jelentéktelen és intim kis visszaemlékezést. Mikor Reinhardt előadta A tanítónőt Berlinben a Deutsches Theaterben, akkor Bródy Sándor künn volt, és maga is ott kínlódott a próbákon. Egy szép napon jött tőle Pestre a Vígszínházhoz egy rövid távirat ezzel a szöveggel:

’Küldjetek azonnal harminc pár kis magyar gyerekcsizmát. Bródy’.

Nosza, lett lótás-futás, amíg felhajszoltunk neki harminc kis magyar csizmát. Tudtuk, mihez kell. A tanítónő iskolajelenetében kellett a kis berlini gyermekeknek a magyar csizma. Postára tettük a harminc pár kis magyar csizmát, és én bizony nagyon, de nagyon meg voltam hatva. Bizonyítani is tudom ezt a meghatottságomat, mert akkor azonnal berohantam a lapomhoz, és vezércikket írtam erről a harminc pár kis magyar csizmáról, amely elindult Berlinbe színházat játszatni.

Igen tisztelt hölgyeim és uraim, ha egy kicsit el is érzékenyedtem e könnyed mókák után, önök most itt ülnek, és én most itt állok, és mi diskurálunk egymással, és odakint a nagy, hatalmas külföldön, azon a szigorú, kemény, rideg magyargyűlölő nagy külföldön, magyar darabokat játszanak a színházak. Könnyű ezt most kimondani, könnyű ezt most megérteni, most ez szinte természetes, de – édes Istenem – gondoljunk csak vissza arra az időre, amikor Budapest urai, az arisztokraták éppúgy, mint a finomkodó Lipótváros, úgy beszéltek, hogy: Ne menjünk ma színházba, mert ma magyar darabot adnak! Gondoljunk csak vissza a legutóbb eltelt tíz esztendőre, amely idő alatt itt egy kis gárda, talán éppen Bródy Sándor kis baráti gárdája és talán éppen Bródy Sándor tanítása, ellenőrzése, kemény kritikája és meg nem alkuvó művészi ízlése hatása alatt elindult arra a nagy, keserves külföldre – én tudom, hogy milyen nagy, és milyen keserves – előbb csak egy kis bebocsáttatásért, aztán egy kis elismerésért, aztán egy kis sikert, talán egy kis megbecsülést, aztán egy nagy megbecsülést kérni, majd követelni ennek a mostani magyar irodalomnak. Ne kívánja tőlem senki, hogy elfogulatlan és rideg legyek, ha erről van szó. Ne nevessen ki senki azért, hogy a csontom velejéig és a szívem véréig meghatva kísértem ki harminc pár kis magyar parasztcsizmát a Nyugati pályaudvarra. És lehet másnak megható egy fejedelmi nász, fellázíthatja másnak szívét és agyát egy király harsogó lármájú koronázása – én, igen tisztelt hölgyeim és uraim – nem adtam volna oda ezt a Berlinbe induló harminc pár kis magyar csizmát harminc koronázásért és harminc király esküvőjéért, mert tisztelet, becsület a királyoknak is – az igen szép pálya és igen előkelő állami hivatal –, de ebben a harminc pár kitaposott és rongyos kis magyar csizmában az én királyaim királya: a magyar irodalom indult el hadat viselni nagy Németországba, elindult szerényen, félve, féltve, a mi nagy szeretetünk selyem-papirosába pakolva, a mi nagy és szép küzdelmünknek alázatos szolgálatában – édes jó hölgyeim és uraim, ne nevessenek ki érte, de nekem ez a harminc pár kis csizma egy kis magyar hadsereget jelentett, amely elindult Berlinbe kivágni a hatvágást, és ami ennél sokkal több, kivágni a rezet.

Ki is vágták, hála Istennek. Büszke és boldog vagyok, hogy az idő tájt szerény magam is azon a vidéken hadakoztam egy kis magyar becsületért. És büszkén teszek hitet róla, hogy ami kis tisztességet szereztem, mert én csak az ő kis harminc csizmáját kísértem aggódó gonddal ki a nagyvilágba, de az én egyetlen pár rongyos magyar csizmámat áldotta meg, mikor elindultam vele gyerekfejjel, hétmérföldet lépni, ha a jó Isten is úgy akarja.

Nem veszem tovább is igénybe szíves türelmüket. Illő alázattal elvonulok kedves és szeretett mesterem munkája elől, átadom az ő költészetének a szót. És kérem, ítéljék meg elnézéssel szerény és felületes emlékezéseimet. De arra is kérem önöket, akik itthon az édes földön laknak és uralkodnak a maguk tradícióikkal ékes színpadán: azért mi nem vesszük tele a szájunkat minden áldott nap ott azon a bűnös Budapesten azokkal a jelszavakkal, amiket boldog embereknek, úgy látszik, joguk volt kisajátítani, amiért mi csak vasárnap és akkor is csöndes megilletődéssel mondjuk azt, hogy magyarság és magyar irodalom, azért nekünk is jogunk van ahhoz, hogy besorozzanak bennünket, moderneknek csúfoltakat legalább a közkatonái közé az igazi magyar hadseregnek, mert mi ezért a kicsiny, de büszke rangért legalább úgy megdolgoztunk és megszenvedtünk, mint akárki más, aki hazát reggelizik, és hazát ebédel, azzal a szerény kis különbséggel, hogy míg némely boldogok a magyar szellem hadseregének tisztjeivé születtek, addig mi ennek a hadseregnek közkatonai rangját is bizony a csatatéren szereztük meg. Ezért becsülöm én meg ilyen szokatlan meghatottsággal a Bródy Sándor harminc pár magyar parasztcsizmáját, és ezért gondoltam magamban akkor a Nyugati pályaudvaron hat óra ötven perckor, mikor a berlini gyorssal elindult a postacsomag, hogy sok lármázó ember jár-kel ezen a füstös pályaudvaron, de ha én ebben a pillanatban nem egy könnyekig meghatott szegény civil, hanem magyar nemzeti hadsereg vagyok, Isten bizony fegyverbe állok, és szalutálok ennek a harminc pár kis gyermek-csizmának.«”¹⁹

Másnap a 34 éves Molnár Ferenc immár világsikernek számító Az ördög című darabjának kolozsvári előadása előtt a 33 esztendős Móricz Zsigmond tartott bevezetőt, és egy kissé még keményebben védte meg a modern fiatal írók sokat firtatott „magyarságát”:

„Ezt keresve, ezt a ciklust, amelyben huszonöt estén át a magyar dráma-történelem gyorsan egymásra kötelező fejlődési korszakaiból a legnagyobb sikerű, a legkedvesebb és legfényesebb hatású darabokat hozták ki majdnem teljes számban – mondom, ebből a szempontból ezt a ciklust egy darab sem fejezhette volna be olyan jogosan a maiak közül, mint Molnár Ferencnek Az ördöge. Ez a nagy sikerű darabok sorában a sikernek akkora arányában áll be, amilyenről előtte nem is álmodhatott magyar darab. A nagy művészettel megírt alkotások közül egy olyan művészi stílussal, amely szinte absztrakt eredménye régi művészi munkás törekvéseknek, s a történelmi fejlődés keretébe úgy illeszkedik, mint a modern magyar dráma kifejlődésének történelmi fordulópontja.

Ez az első magyar darab, amely a művészet virágnyelvén úgy van megírva, hogy azt a magyarságon túl élő művelt nagyvilág nemcsak megértette, hanem magáénak is találta. […]

Ha igazi írók műveiben olvas, sohasem csalódik.

Ezért nincs hamisabb vád, mint ha igazi író művére azt mondják, hogy ez nem annak a népnek életéből van véve, amelynek fia az illető író.

Shakespeare római tárgyú színművei mind az Erzsébet-korabeli angol élet belső valőrjeivel vannak megfestve. Nem is lehet másképpen, mert kitalálni egy régi kor életét csak annyit jelent, hogy az író a maga koráét transzponálja a felkutatott és mesterségesen megállapított miliőbe.

És mégis valahányszor az irodalom valamelyes új korszakot ér, s a kifejezés művészetében olyan stílust kezd, amely felületes ránézésre ellenkezőnek látszik a régi írók s a megszokott irodalmi művek hangjával, mindig felhangzik a vád, hogy az új irodalom elnemzetietlenedik. S ez a vád különösen erősen érte éppen Molnár Ferencnek Az ördögét, de nekünk, általában a magyar irodalom fiatal munkásainak sokszor kell hallanunk ezt a szemrehányást, hogy nem törődünk a régi nemzeti ideálokkal, kivetkőzünk az ősi faji jellemvonásokból, és idegen bálványok tiszteletére adjuk magunkat.

Ez a vád ősi eredetű különösen a drámaírókkal szemben, de éppen olyan hamis és jogosulatlan, mint az irodalom egyéb műfajaiban. […]

És érdemes volna mélyen beleereszkedni abba, hogy a most színre kerülő darabnak, Az ördögnek mélyebb nemzeti, erősen magyar színű karakterisztikonjait megvizsgáljuk... A rosszat bizarr és meglepő ötletekkel egy kész, különálló alak, az ördög személyesíti meg. Ez is az ősi mesekincsből került! Goethe Faustja és Madách Ádámja találkozott legutoljára az ördöggel világirodalmi értékű költői víziókban. De milyen más ez a három ördög! A Goethe ördöge német, a Madách s a Molnár ördöge magyar születésűek.

Molnár ördöge éppolyan huszáros bravúrral vág keresztül a darabban elébe kerülő helyzeteken, amilyen pedáns, tudós alapossággal intézi el a dolgait Goethe Mefisztója, s amilyen táblabírós zamatossággal vét el mindent Madách Luciferje... Az ördögre mint a mai fővárosi magyar egy fényes típusára ismerünk. Ez az élet, amely a darabban él, éppen olyan magyar, mint az ördög alakja. A magyar élet levegőjében valahogy magasan nőtt, külsőségekben kozmopolitává fejlődött és mégis magyar világ ez.

És az írásművészet, amely megnyilvánul ebben a műben, szintén a magyar drámaírói művészetnek magas, fölényes és bátor foka, amely a mai fiatalságnak már olyan iskolája lett a technika terén, mint nekünk voltak a régi magyar írók művei a jellemzésre való törekvésben... […]

De hogy is lehetne más, mint magyar az a növény, amelyet egy százados kultiválás után termett meg a mi földünk.

Mint ahogy tősgyökeres magyar ez az egész ciklus és az egész flóra, amelyről a magyar drámairodalom történetének kell számot adni. Pedig hiszen a magvát idegenből hozták, éspedig olyan későn, mikor a nyugati boldog nemzetek már csaknem mind túl voltak a dráma virágzásának legdicsőségesebb korszakán.

De mégis csak a magot kaptuk, Erdély gyökereztette meg, és Erdély adta már mint kész palántát a lágyabb levegőjű nagy magyar Alföldre, hogy ott aztán gyors fejlődéssel dús tenyészésnek induljon...”²⁰

Móricz „magyarságában” nem kételkedhettek a fensőbbséges nemzettudattal bíró erdélyi konzervatívok sem. Mindazonáltal a kioktatás sem maradt el a „Polonius”-i oldalról. Az Ujságban Kovács Dezső nem kevés éllel ezt írta többek közt:

„Molnár Ferencről nem lehet mondani, hogy inter-nacionalista író volna a szónak abban az értelmében, hogy annak a környezetnek, amelyben ez a bámulatosan fogékony idegzetű író felnövekedett, ne vette volna fel minden jellegzetes vonását. Sőt Molnár Ferenc ebből a szempontból is igazi nagyszabású írói egyéniség. Minden gondolatán, ötletén, azokon is, amelyek lelkében önként fakadtak, s azokon is, amelyeket esetleg a Wilde Oscar megbabonázó hatására termelt, egyaránt érzik a környezet hatása s így eredetisége.

Ezt bizonyítgatta terjedelmes és figyelemmel hallgatott, alapos hozzáértésre valló bevezető előadásában Móricz Zsigmond. Csak éppen a végső konklúziójával nem érthetünk egyet. Móricz Zsigmond abból a balhiedelemből indult ki, hogy Kolozsvár közönsége Molnár Ferencet és a »moderneket« hazaárulóknak tartja. Ennek következtében azt bizonyította, amit senki sem von itt kétségbe, hogy Molnár Ferencen is megérzik – mint minden igazi írón – a miliő hatása. Hogy csupán azt adja, amit átél, azt a világot, amelyben élt. S hogy ez a világ egészen magyar, és hogy a »modernek« éppoly magyaros írók, mint bármelyik a régiek közül, akik megszólaltak ebben az egyelőre huszonhat estéből álló ciklusban.

Tudjuk: Móricz Zsigmondnak, mint okos írásaiban sok mindenben, igaza van abban is, hogy Molnár Ferenc igazi budapesti író. Nincs senki, aki ennek a városnak a lelkét jobban tükrözné vissza, hívebben és jellegzetesebben, mint Molnár Ferenc. Ezért igazi író Molnár Ferenc.

Csupán azt nem tudjuk mi még itt a végeken elhinni, hogy aztán éppen ez a Budapest volna valamiképpen a magyar város, a magyar környezet, a magyarság. És ez az író volna a magyarság ultima Thule-ja, aki ennek a lelkét öltötte magára. Mi Molnár Ferencet éppúgy a modern magyar irodalom egyik legjelentékenyebb írójának tartjuk, mint maga Móricz Zsigmond, és éppen úgy gratulálunk neki a dicsőséghez, amelyet a magyar népnek, a magyar irodalomnak világszerte szerzett, mint maga a szeretetre méltó felolvasó. Csupán azt gondoljuk, hogy az a miliő, amelynek lelkét ő magára öltötte, lehetne valamiképpen egy kissé még magyarosabb is. Ez valamiképpen még szebb volna. És akkor aztán Molnár Ferenc is belevinne a világ művészi kincstárába néhány szemernyit abból, amit valaha Arany Jánoséban tartottunk magyar dolognak. És ami még ma is annyira fogva tart bennünket, hogy miatta való elfogultságunkban nem akarjuk, illetőleg akarni akarnók, de nem tudjuk elhinni, hogy éppen a Lipótváros meg a budapesti Városliget volna az a hely, ahonnan a magyar szellemet szítni lehetne.”²¹

Tegyük még hozzá Janovics Jenő megjegyzését, amivel a fenti megszólalást, felfogást mint a kialakult vita legérdekesebbjét bevezeti. Hogy tudniillik „abból Erdély lelke, Erdélynek a magyar hagyományokhoz való féltékeny és hűséges ragaszkodása harsog ki. Erdély sohasem ismerte magyar gondolkozásban, a magyar lélek irányításában Budapest vezéri jogát. Erdély az ősi nyomokra való rendíthetetlen visszaemlékezés magaslatáról nézte a továbbfejlődés útját.”²²

Egyébként Kovács Dezső véleménye mintha rokonságban állana a nagyjából két-három évtizeddel később megnyilatkozó irodalomtörténész, író, kritikus és akadémikus George Călinescuéval, aki a román „nemzeti karakterről” értekezvén, nyilván szintén a „fiatal” magyar fővárosból kiindulva engedi meg magának azt a tendenciózus megjegyzést, hogy az amerikaiakhoz hasonlóan „a magyarság is mint újsütetű nép, nagy kedvvel épít városokat, ahelyett, hogy alkalmazkodna a természethez. Nincsenek is falvaik, csak kisebb, nagyobb városaik.”²³ Igaz, ugyanez az irodalomtörténész a román néplélek szempontjából Ion Luca Caragiale-t a kispadra ülteti, amennyiben a nagyszerű drámaíró a „faj legdélibb határairól származik, mint balkáni trák-görög: magával hozta a túlérzékenységet, a városi tömeg szeretetét, a túlméretezett kritikai gondolkodást, iróniát, a politika iránti érdeklődést, a maximális kultúrszomjat, az emberismeretet, a mozgékony arckifejezést, teatralitást, rétorikát. Ezek az elemek ugyan nem teljesen idegenek a mi lelkületünktől, de csak marginálisan. Caragiale azokat a vonásokat adja hozzá a román nemzeti karakterhez, amelyet még abból az időből szereztünk, amikor Kis-Szkítia és Trákia földjén a görögökkel keveredtünk.”²⁴ – teszi hozzá eszmefuttatásához Călinescu. Talán ezért is lesz majd olyan izgalmas színjátszásunk a románoknak – feltételezem én úgy is, mint egy „fiatal nemzet” sarja a XXI. évszázadból…

A megcsontosodott kirekesztés azonban a történeti Magyarországon sem csupán az irodalmat és a színházat jellemzi ezekben az időkben, és a legkevésbé csak Erdélyben. A lenéző elszigeteltségre törekvő konzervativizmus pedig egy olyan nemzet esetében – lett légyen az bármennyire is patinás –, amelyiknek jószerivel még nyelvrokonai sincsenek, különösen veszélyessé válhat. És válik is hamarosan…

A kolozsvári műítész gondolkodásmódja épp olyan, mint gróf Tisza István politikája. A Molnár Ferencnél csak hat évvel idősebb, tehát ugyanahhoz a nemzedékhez tartozó Janovics Jenő nem lehet könnyű helyzetben. Művészi törekvései korszerűek, ugyanakkor tekintettel kell lennie arra, hogy élete nagy vágya teljesülhetett, amikor Erdély fővárosában, a legrégibb folyamatosan működő magyar hivatásos színház élére állították. És ezt bizony Tisza Istvánnak köszönheti – no meg korrekt magatartásának a korábban Ditrói által elhagyott, majd pedig magas akaratból félreállított Bölöny irányába, aki jó barátságban volt az Ady Endre által mindközönségesen „vad, geszti bolondnak” titulált Tiszával, a földbirtokaik is közel voltak egymáshoz…

Janovics Jenő negyven éves. A Magyar Drámatörténeti Sorozat valójában Molnár Ferenc Az ördögével zárult, azonban másnap, 1912. március 30-án még egy pótelőadás is bekerül a szériába. Mégpedig – a magyar színészet történetét idézendő – Herczeg Ferenc Déryné ifiasszony című darabja. Ám ezzel inkább Janovics Jenő dr. igazgatóságának 10. évfordulóját ünneplik, hiszen 30 évesen lett a szegedi, majd – a Magyar Királyság akkori (és későbbi) miniszterelnökének határozott akaratából – a Kolozsvári Nemzeti Színház direktora. A „házi ünnepség”-nek nevezett jubileumi előadás, utána pedig a fényes bankett társadalmi eseménnyé vált. Erdély és Magyarország aktuális politikai, művelődési, illetve művészeti életének krémje jelent meg személyesen, vagy – más irányú elfoglaltság esetén – fejezte ki elismerését és jókívánságait sürgönyileg. A köszöntőknek vége-hossza nincs. A pompás ünnepségről az Ujságban részletesen beszámolt az imént emlegetett Kovács Dezső…

Darvay Nagy Adrienne

  

(A fejezetek Darvay Nagy Adrienne Harcias készület – a s(z)íneken túl  munkacímű publikálatlan könyvének kéziratából származnak, amely 2014. I. félévében az NKA Szépirodalmi és Ismeretterjesztés Kollégiuma alkotói támogatásában részesült.)

  

Jegyzetek

¹  Koch Lajos: A Budai Nyári Színkör, Színháztörténeti Füzetek 46. szám, Színháztudományi Intézet, Budapest 1966. 9.

²  Krecsányi Ignác: A magyar színészet térfoglalása Budán 1883-ban, Temesvár, 1910. 15.

³  Koch Lajos: i. m. 11. A Budai Szinkört, amely elnevezéssel Krecsányi nem tudott megbékélni, 1896-ban Haraszthy Hermin társulati tag tanácsára változtatta meg Fővárosi Nyári Szinház névre. A szinház névváltozásai 93 éves fennállása alatt: 1843‒1870 Ofner Tagstheater /In der Christinenstadt im v. Horváthschen Garten/; 1870‒1883 Budai Szinkör; 1884‒1888 Fővárosi Szinkör; 1889‒1895 Budai Szinkör; 1896‒1925 Fővárosi Nyári Szinház; 1926‒1936 Budai Szinkör. (lásd Koch 17.) 

⁴  Hanák Péter: A Kert és a Műhely, Gondolat, Budapest, 1988. 28‒29. pp.

⁵  Hanák Péter: i. m. 37.

⁶   John Lukacs: Budapest, 1900 – A város és kultúrája, Európa Könyvkiadó, Budapest 1914. 78.

⁷  Fővárosi Közmunkák Tanácsa – 1870.

⁸  Hanák Péter: i. m. 29.

⁹  Dr. Jancsó Árpád: Temesvártól a Dunáig, Heti Új Szó, http://hetiujszo.hhrf.org/?p=7457

¹⁰  Brigitte Hamann: Rudolf, a trónörökös és a lázadó, Árkádia Könyvkiadó, Budapest, 1990. 388.

¹¹  Rubinszky Mihály: Régi magyar vasútállomások, Corvin Kiadó, Budapest, 1983. 54‒55. pp.

¹²   Carroll L. V. Meeks: THE RAILROAD STATION – An Architectural History, Dover Publications Inc. New York, 1995. 83.

¹³  John Lukács: i. m. 79.

¹⁴  Hunyady Sándor: A Vígszínház negyven éve (1936.) 1.

¹⁵  Takáts József: Modern magyar politikai eszmetörténet, Politikai nyelvek a 19. század elején, Osiris Kiadó, 2007. 5.

¹⁶  Hunyady Sándor: i. m. 5 

¹⁷  Sárközi Mátyás: Színház az egész világ, Osiris-Századvég Kiadó, Budapest, 1995. 7.

¹⁸  Uo. 22.

¹⁹  Janovics Jenő: A Hunyadi-téri színház,  Korunk Baráti Társaság Komp-press Kiadó, Kolozsvár 2001.  184‒186. pp.

²⁰  Janovics Jenő: i. m. 187‒190. pp.

²¹   Janovics Jenő: i. m. 191‒192.

²²  Uo. 191.

²³   George Călinescu: The National Character, in: WHO THE ROMANIANS ARE, Romanian Review 6-7-8/1995.  131.

 ²⁴  Kis Szkítia = Dobrudzsa. Idézet angolul: Uo. 133‒134. pp.