Egy monográfia ürügyén

Megy az egyik budapesti játszóhelyen egy produkció – nem igazán színdarab, talán pódium-előadásnak nevezném, három szépséges színésznő folyamatosan egymásnak adogatva a szót, három valahai színésznő történetét meséli el, azok saját szavaival, dokumentumok részleteivel, esetleg fiktív, képzelt mondatokkal. Olyan színésznők történetét, akik életük egy pontján a külföldre menést választották – innen az alcím: itt nem lehet megmaradni. A három kísérlet alanya három különböző jellem; előzményük, céljuk és kimenetelük is háromféle volt. Az egyik sok kemény munka után diadalút lett, a másik hazatérésbe, szomorú idős korba torkollt, a harmadik ugyanebbe, de külföldön. A Bíró Kriszta által összeállított és részben írt, a Magvető Caféban előadott Teher alatt nő című előadás három hősnője: Bulyovszkyné Szilágyi Lilla, Fedák Sári és Karády Katalin. A három közül ma a legkevésbé ismert Bulyovszky Lilla, akire ha eddig emlékeztünk, ezt Péchy Blanka könyvéből tehettük. Annak a Péchy Blankának a könyvéből, akiről most monográfia jelent meg Böhm Edit tollából.¹ 

Péchy Blanka személyisége sokban közös lehetett hősnőjéével, sorsukban is sok a közös. Van abban valami titokzatos, hogy épp Szilágyi Lilla levelezésére talált rá. Színészi pályájuk íve eltért, de abban egyek voltak, hogy mindketten terheket vettek magukra, céljait egyikük sem adta fel, s amikor akadályhoz értek, vagy erővel leküzdötték, vagy tudatosan változtattak az irányon. Színészként megpróbálták magukat külföldön – Péchy inkább kényszerből, Bulyovszkyné inkább becsvágyból, de azonos céltudatossággal és akarattal. Mindketten komoly erőfeszítéseket tettek jelentős színpadi mestereknél idegen kiejtésük pallérozására. Megdolgozott pénzükkel mindketten alapítványokat tettek értékes célok érdekében. És mindketten beálltak azoknak a színésznőknek a sorába, akik a színészeten kívül az írott nyelvi kifejezésmódban is kipróbálták magukat. Bulyovszkyné darabokat fordított és novellákat írt, norvégiai emlékei ebben az évezredben újra megjelentek.

Péchy Blanka

Péchy Blanka színészi pályája reményteljesen indult. A 17 évesen, 1911-ben megkezdett színiakadémiáról származott bensőséges barátsága Bajor Gizivel. (Egy másik akadémiai barátság majd 30 évvel később gyümölcsözik.) A kor szokása szerint barátnőjéhez hasonlóan nevet kellett változtatnia. A szülőhelyéről választott „Pécsi” – az első plakátok, kritikák és lexikonok még így jegyzik – a sajtóban szándéka ellenére hamarosan „Péchy”-re változott, s a 45 utáni kultúrpolitikai életben aktív szerepet vállaló színésznőt, amint a kötetben olvashatjuk, ízlése s talán büszkesége akadályozta meg a „chy” demonstratív letételétől. A Víg-, majd a Magyar Színházban indult színészi pálya egyik istápolója Jászai Mari volt, aki mellé apródul szegődött, s aki később hőse lett „Péchy Blanka szép könyvének, aki Csillag Terézen kívül egyetlen olyan kollégája volt, akihez haláláig pártfogó jóindulattal viseltetett” – ahogy Bálint Lajos jellemezte viszonyukat. A húszas évek elején férje politikai múltja miatt kezdték mellőzni, később már kapott szerződést vagy szerepeket, de a legfoglalkoztatottabbak közé nem sikerült bekerülnie. A kritikák mindazonáltal végig rokonszenvvel beszélnek róla, kiemelik báját, finomságát, egyszerű közvetlenségét, Kosztolányi örül, hogy láthatja, Schöpflin Magyar Színművészeti Lexikona szerint „nevéhez sok szép siker fűződik, szép beszéde, tiszta, lendületes recitativája [sic!] finomabb hangszerelésű szerepekben értékes alakításokra predesztinálta”. Ez az az évtized, amikor az új műfaj, a szavalóművészet egyik legnevesebb képviselőjévé lép elő, s mivel egyre több az ideje, egyre több műsorban mond verset, önálló esteket is tart. A műfaj első számú alakja, Ascher Oszkár ugyan nem rajong érte – „Már most is, a 20-as évek vége felé éreztem: nem a vers, nem a költő áll premierplanban, hanem ő maga, mintegy jelezve: »ennyire átérzem a verset« – s a közönség elismerően bólint és – tapsol: »nagyon átérezte!« De az, hogy a hallgató részesévé váljék a vers élményének – nem következett be!” – írta önéletrajzában (ebben Radnótiné is vele volt), de Németh Antal Színészeti lexikona „különös nagy érdemeket” tulajdonít neki mint „Ady Endre költészete egyik legnagyobb hatású népszerűsítőjének”, akinek „bensőséges előadóművészete méltónak bizonyult ehhez a nagy feladathoz”. A költők mindenesetre szerették szavalását, szívesen adták neki verseiket, egy-két barátra is szert tett közöttük, és jeles irodalmárok vállalták estjeihez bevezető tartását. 

A húszas évtizedben hanyatló pályája aztán megtermi a döntést: akárcsak későbbi hősnője, külföldön próbálkozik. Az Égi és földi szerelem és A vörös malom bemutatói kapcsán jó barát Molnár Ferenc nevezetes bonmot-ja bátorította: „Nem mindegy neked, hogy milyen nyelven nem játszol?” Sok munkával megtámogatva következik egy reményteljes, eleinte sikereket is hozó évtized, a kortárs kritika és a színháztörténet is Reinhardt színésznőjeként emlegeti. Bálint Lajos gratulál a bécsi sikerhez: „mi azt is élvezhetjük, hogy itt a jó Budapesten hányan kapnak legalábbis kétoldali gutaütést a sikereden…. Viszont azt is meg kell írnom, sokan vannak velünk együtt, akik őszintén örülnek neked és mindannak, aki veled történt. Mondom sokan vannak – egész tömeg – legalább tízen.”

A harmincas évek végén azonban – a gazdasági és a politikai helyzet változásával – már Bécsben sem kap szerepet. Mikor hazatelepül, itthon se, így rászánja magát a Szovjetunióban élő első férjének és hozzá tanulni küldött fiának meglátogatására. Orosztanulással készül, ennek még hasznát veszi később, de a férjet már nem találja, ígéretes filmes és zeneművész karrier elé néző fiával még találkozik, de a hazatérésre nem tudja rábeszélni, s a hamarosan bekövetkező háborúban végleg elveszíti. 

Hazatérvén pedig már érvényben van az első zsidótörvény az ismert, a színészekre nézve e a színészekre nézvea színészekre nézve e lapban a színészekre nézve e lapban  részletesen taglalt következményekkel.

Érdekes módon itt megint beúszik egy pesti színielőadás, melyhez konkrétan még annyira sem kapcsolható a neve, mint a korábban említetthez, témájának mégis érintettje Péchy Blanka. A Stúdió K Színház olyan kérdésekről készített „dokurevüt” Ítél a nép címmel, mint „bűn, vagy túlélési taktika belesimulni az éppen aktuális rendszerbe? Meddig tart kiszolgálni az eszméket, és honnantól épülnek be azok az egyén személyiségébe? Megteheti-e, feladata-e egy korszakos színésznek, hogy politikailag állást foglaljon és elfogadja a felkínált pozíciókat? És vajon mennyiben jellemzi az igazságszolgáltatást a bosszúállás-, és mennyiben a megtörtént események feldolgozásának szándéka?” Ezek a kérdések minden korban feltehetők, ez a produkció pedig Kiss Ferenc élete és pere kapcsán teszi fel őket. 1938-ban őt választották meg a zsidóknak a színházi életből való kiszorítása érdekében felállított színészkamara elnökévé, aki ekkor már koszorús színész, a Nemzeti Színház örökös tagja, a Színiakadémia igazgatója volt, és 100%-ig azonosult a zsidótörvények eszméjével. Ugyanakkor hűséges barátja, közös színiakadémiai éveik idején forró imádója Péchy Blankának, valószínűleg neki köszönhető, hogy Péchy belekerült abba a minimális százalékba, akik zsidó létükre tagjai maradhattak a színészkamarának. Ez persze nem tartott soká: mivel foglalkoztatását nem tudta igazolni, mert persze szerepet nem kapott, 44-ben mégiscsak kirakták. A tagsággal viszont kizárta magát a Goldmark termi fellépésekből, maradt számára a Vajda János Társaság. Meg az írás: ekkoriban jelennek meg első tárcái. Ír a Film Színház Irodalomba, a Világba, az Új Időkbe. Bajor Gizi boldogan tudósítja: „gyönyörűek a cikkeid. Kifogástalan, hibátlan, roppant tehetséges. Itt Földváron óriási sikered volt.” Ezt a tevékenységét a háború után, még újra nekilendülő színészkedése idején is folytatja, van amit közöl, van ami fiókban marad, amit majd csak összegyűjtött cikkeinek harminc év múlva megjelenő kötetében publikál. Ilyen írás például ostromnaplója, amit most már módunk van összevetni jó barátja, Heltai Jenő háborús naplójával. Sok a hasonlóság, sok az átfedés köztük (hiszen hasonló élmények alapján íródtak), egy ponton, Csathó Kálmán meglátogatásával kapcsolatban szépen össze is kapcsolódnak. Emellett szerepet vállal a kultúrpolitikában, 1945-től a Magyar Szovjet Művelődési Társaság tagja, 1947-től színészeti szakosztályának vezetője, elnöki tanácsának tagja, majd két évig kultúrtanácsos Bécsben. A nyelvtudás, a személyes kapcsolatok, a 39-ben elvégzett külügyi szeminárium hasznosítható is meg nem is – kifáradva, kétségbeesetten menekül haza. Ezután jön a nagy könyvek és a beszédművelés kora. De a színészetet sem hagyja abba, folyamatosan kap kisebb-nagyobb szerepeket, rendes tagja a Vígszínháznak (szerződéseit gondosan eltette), e sorok írója nagyon is emlékszik Latinovits és Tomanek legendás Ványa bácsijának „maman”-jára, a vejét imádattal körülvevő, saját fiát egyre korholó Vojnyickajára… A széles közvélemény mindazonáltal máig a szép, jól érthető magyar beszéd apostolaként ismeri Péchy Blankát, e tevékenységének folyományai, a Kazinczy alapítvány, a verseny, a díj, a Beszélni nehéz kötet és -körök stb. ma is léteznek, illetve élnek a köztudatban. A három nagy kötet könyvtárak polcain várja, hogy a szakma vagy a színháztörténet, illetve a szélesebb, történelem iránt érdeklődő olvasó kézbe vegye őket.

Pedig nem akármilyen jelentőségűek ezek a könyvek. Jászai Mari és Magyar Lajos életének bemutatása mélységesen átélt személyes élményből fakad. Bulyovszky Lillához nem fűzte Péchy Blankát ilyen kötöttség, nem is világosít fel, hogy hogyan talált rá erre az anyagra, úgy látszik, senki nem firtatta, hol van azóta is. Ez a három életrajz dokumentumként elsőrendű forrás, másrészt letehetetlen olvasnivaló. Fura a műfajuk ezeknek a könyveknek. A Hűséges hűtlenek előszavában Péchy Blanka eltöpreng a regényes életrajz műfajáról, s arra a következtetésre jut, hogy a dokumentumok meggyőző erejét semmi sem pótolhatja. Így is jár el mindhárom könyvében. Dokumentumait híven közli, jegyzetekkel nem terheli, összekötő szövegeivel alakítja regénnyé – leginkább talán a valóban Regény címet viselő könyvben, ahol még a szereplők nevét is megváltoztatta.

Lényegében ezt a műfajt választotta monográfiája keretéül Böhm Edit is. A kötet higgadtan elmeséli a magánélet és a pálya minden egyes állomását, sok mindent részletesen dokumentálva, kronológiai, illetve tematikus fejezetekre osztva, sok idézettel, elsősorban Péchy Blanka naplószerű feljegyzéseiből, levelekből, egyéb dokumentumokból. A szöveghez illeszkedő naplórészleteket külön keretben közli, sem ezekhez, sem a levélrészletekhez nem fűz külön jegyzeteket, csak annyit közöl, hogy a hagyatéknak ezt a részét a Pécsi Várostörténeti Könyvtár gondozza. Azt is elárulja, hogy a hagyaték másik részét az MTA Kézirattára kezeli, de ezt az anyagot mintha nem használta volna fel. Másrészt viszont egyéb helyeken jócskán közöl pontos jegyzeteket, ez inkább a tudományos monográfia felé billentené a kötetet, ahogy Péchy Blanka színpadi szerepeinek (sajnos évszám és színház megjelölése nélküli, de) igen hasznos felsorolása, nemkülönben filmszerepeinek (itt hiányoltam a rendezőt), versrepertoárjának részletes listája is. Sok eredeti fénykép illusztrálja a szöveget, ezek nagyrészt a Janus Pannonius Múzeum Történeti Osztályának gyűjteményéből valók.

Jó, hogy erről a sokszínű pályáról született monográfia (ha belegondolok, még Bajor Giziről sincs…), ahol felrajzolódik egy autonóm, tehetséges, kreatív asszony alakja (még Radnótiné is irigyelte sokoldalú tehetségét), aki olyan erővel tudta céljait megvalósítani, hogy pályájának utolsó nagy vállalkozása – a „nyelvművelés” energikus művelése – még színészi múltjára is ránehezedett, homályba borítva azt. Lehet, hogy ezt a vállalkozást – amikor normatívba fordul, fogalmazást, stílust, szóhasználatot érint – ma már másképp ítéljük meg, de az érthető beszéd propagálása ma sem volna szükségtelen. Másrészt folytatásképpen érdekes lehetne felvázolni erről a színes életútról valamiféle kapcsolati hálót, s ebből még bizonyos történelmi-társadalmi áramlatok-mozgások is kirajzolódhatnának. S akár a gendertudomány is felfigyelhetne a XX. század mindennapostól eltérő alkotó asszonyai között Péchy Blanka filigrán alakjára. Mindenesetre az, hogy két színielőadás kapcsán is eszünkbe juthat, valahol az általa képviselt magatartás aktualitását mutatja…

*

Függelék

Egy függöny búcsúja²

Szóval itt a vég. Remélhetőleg gyorsan túl leszek rajta. Már így is sok ajándékévet kaptam, és bőven túléltem a gazdámat. Pedig idősebb vagyok nála, még Pécsről származom, a szülői házból, tulajdonképpen magam sem tudom, mikor keletkeztem. Blancsika születésekor már ott voltam, és követtem őt élete sok-sok fordulatán, még Bécsben is vele voltam, sőt a Fifi-féle lakásban is. Bár ott még mind a négyen megvoltunk. Aztán visszaköltözhetett a Falk Miksa utcába, de mikor később kisebbe ment, lekerültem a pincébe. Még ott is jó néhány évig elvoltam, Blancsika halála után is, amíg most teljesen ki nem ürítik a pincét. Dolgozhatnának tapintatosabban, nem kellene széthányni mindent, hogy csak úgy tapossanak rajtunk, szanaszét szóródik minden. De még így, ebben a felfordulásban is látszik, milyen jó társaságban voltam még itt ebben a pincében is, Blancsika kedves régi darabjaival, amiket már nem tudott fent a lakásban tartani. Sokakkal közülük együtt szereplünk azon a leltári listán, amit dr. Melietzer Alánné légóparancsnok és Kovács Antalné házfelügyelőné számára készített Blancsika a Pozsonyi út 1. II. 3. lakásba vitt ingóságairól. Egyszerre imponáló és szomorú lista, praktikus holmik, konyhai eszközök, ágyneműk és bútorok, másrészt egy fényes múlt rekvizitumai, pongyolák, szőnyegek, porcelánok, ezüstkanál és mosófazék, 18 nyaksál, 16 pár színpadi és utcai cipő, villanyfőző, vasaló, 180 könyv, kalapdoboz és szennyeszsák, lábmelegítő és 11 színpadi és utcai táska, 10 főzőedény, 1 sodrófa, 1 rum-, cukor- és citromtartó… 10 pár színpadi és utcai kesztyű és 1 szappantartó… ruhaanyagdarabkák, foltdarabkák és 1 kis gipsz és 1 vas figura… és ott vagyunk mi is felsorolva, négyen függönyök, Jászay [sic] Mari halotti maszkja előtt... Istenem, milyen szívszorító, milyen akkurátus… és milyen halott… Fifinek persze még így is sok volt. Szemétnek, kacatnak, lomnak nevezte Blancsi ott maradt holmiját, pedig tudta, hogy nincs hova vinnie őket, és azt is tudta, hogy a lakást többször kirabolták, és Blancsi után még mások is lakhattak benne, hiszen ő nem ott csinálta végig az ostromot… ezt be is vallotta, sajnálta is Blancsit, hogy ezek után semmije nem maradt, mégis képes volt egy törött tükör miatt rendezni a fesztivált. Meg kell mondjam, nagyon kicsinyesen viselkedett. Persze értem én, sokat láttam, ismerem az embert, az irigységet, a gonoszkodást a szenvedés hozta ki belőle, meg hát őszintén szólva azt hiszem, sose szerette Blancsit, a szavalását kifejezetten utálta, de úgy tűnik, vele magával sem szimpatizált nagyon. Az a lakásügy sem egészen úgy volt, hogy felajánlotta, szabályosan kiutalta Pécsi Blankának azt a szobát a Magyarországi Zsidók Szövetségének Lakáshivatala, azzal a megkötéssel, hogy „a befogadó köteles lakását, annak berendezéseit és felszerelését a szükséghez képest a beutalttal megosztani, illetve szükség esetén a beutalt ingóságai számára lakásában kellő helyet adni”.  Ezt dr. Radnóczi Miklósné 1944. június 7-én aláírta, Blancsi rendes bejelentővel költözött oda, és Fifi sem járt rosszul, mert legalább nem idegent költöztettek oda. Szóval mondom, értem én, ismerem az emberi természetet, ki vagyok én, hogy ítélkezzek, egy koszos rongydarab, amin éppen taposnak. De az azért mégsem volt szép, hogy képes volt összevetni az ő magányát, aki „így lett”, a Blancsiéval, aki „eredettől az”, mármint magányos. Szerencse, hogy ezt a gazdám nem tudta meg. Hogy lehet magányokat összemérni, nem rőf az, bár súlya van, mélysége is. És ha ragaszkodik hozzá, hogy összemérje, akkor tessék minden tényezőt számba venni: Péchy Blanka a felnőtt fiát várta vissza, még sok évig, hiába…

Most pedig rámolnak. Nem úgy, ahogy akkor vizionálta, amikor egy esetleg elpusztult otthonba való visszatérését képzelte el – meg is írta. Hanem végleg. De az élet mérföldkövei, az emléktárgyak létük jelentőségét, sőt magukat a létüket vesztik el gazdájuk halálával. Nem személyes tárgyak többé, most már tényleg csak lomok. Ahogy az egyik kihordó mesélte az odatévedt látogatónak: „Sok... minden... van... lent... jöjjön... velünk... nyugodtan... ládák és... bútorok... A... Péchy... Blanka... hagyatéka... Övé... volt... az... öltözőláda... is... Ez... volt... a... lakásuk... de... kisebb... volt... mint... az... előző... Ide... hoztak... le... mindent... Szétrohadt... Kihordjuk…”

Lenkei Júlia

Jegyzetek

¹ Böhm Edit: Az ismeretlen Péchy Blanka, Pro Pannónia Kiadói Alapítvány, Pécs, 2018 

² Források: Lábass Endre: Vándorparadicsom (A letagadott Budapest) http://mek.oszk.hu/05200/05275/05275.pdf; Péchy Blanka: Csomagolás közben, in: Este a Dunánál, Magvető, 1977. 32‒33. o.; Radnóti Miklósné: Napló 1935-46, Jaffa Kiadó, Budapest, 2014, II. 339‒488.; Péchy Blanka hagyatéka, MTAK Kézirattár. MS 2420/272-311. Életére és működésére vonatkozó dokumentumok 1938‒44.