Új Hungaroton-felvételeken
„A bölcsesség legnagyobb mestere az élet” – tartja Kazinczy, s hasonló sommás megjegyzésként mind nagyobb biztonsággal állíthatjuk, hogy a legjobb zeneirodalom-tankönyvet a hanghordozók jelentik. Mert noha az élőzene varázsa semmivel nem pótolható, a világ hangversenyéletét lehetetlenség naprakészen követni (köztes megoldás a live-felvételek gyakorlata, amikor többnyire valóban időtálló értékű interpretációk örökíttetnek meg időtállóan). És a technika új vívmányai, a tetszőlegesen időzített visszahallgatások lehetősége sem tudja pótolni a kézzelfoghatóan is birtokba vehető zenei élményforrásokat.
Rendkívüli azoknak a programoknak az értéke és jelentősége, amelyek hangversenyeken ritkán (vagy még annál is ritkábban!) elhangzó, méltatlanul elhanyagolt darabokkal ismertetik meg az érdeklődőket. Ehhez a típushoz tartozik Ittzés Gergely perpektivikus vállalkozásának, A fuvolaszonáták nagy könyve címmel hét korongra tervezett sorozatának 3. albuma, amely francia zenét, nevezetesen öt szonátát tartalmaz, Ittzés Gergely és Szilasi Alex előadásában. Devienne, Gaubert, Mouquet, Pierné és Poulenc nevének hallatán (olvasásakor) viszonylag kevés szempár csillan fel korábbi zenei élményekre emlékezve. Aki viszont végighallgatja ezt a korongot (márpedig ezt abbahagyni aligha lehet, inkább az a veszély „fenyegeti” az érdeklődőt, hogy a zenék által fellelkesedve, íratlan „de capo” utasításnak engedelmeskedve újrahallgatja a műsort). Már-már felmerül a gyanú, hogy az interpretáció többet mond, mint amit a szerzők eredetileg elképzeltek – de ilyenkor még a szőrszálhasogatók sem keresnek hangzó összehasonlítási anyagot, hanem megelégednek azzal, hogy elsődlegesen az előadóknak hálásak.
Úgy tartják, „vizuális nép” a francia. Mindenesetre a kotta hangjai mögé láttak a magyar előadók is, és közvetítésükkel olyan eleven-impulzív hangulatok, karakterek jöttek létre, amelyek lekötik a hallgatók fantáziáját is.
(HCD 32775)
Magyar előadóművészek dicséretét zenghetjük akkor is, amikor a francia zene nemzetközi közegben jelenik meg a programban. Ráadásul Rohmann Ditta és Rohmann Imre „családi vállalkozása” nem korlátozódik az együttmuzsikálásra, hanem közösen jegyeznek átiratokat is. Az íves szerkesztésű műsor Bartókkal kezdődik (a szerző által Kerpely Jenőnek készített átiratban) az 1. rapszódiával, s vele zárul, az előadópáros átiratában a közismert Román népi táncok sorozatával, azt megelőzően pedig – az 1. rapszódia átirata megannyi tanulságának felhasználásával – a 2. rapszódiával. Eredetileg gordonka‒zongora együttesére komponált szonáta Debussy remeke, azt követően ugyancsak átiratban hallhatjuk Manuel de Falla Hét spanyol népdalát, valamint Ravel 2. hegedű‒zongora szonátáját. Szinte minden tételnél találni külön értékelnivalót, ami érdekes-figyelemfelkeltő ebben az interpretációban, de a csúcsélmény kétségkívül a Ravel-mű. Aki egyedinek tartja ebben a gordonka hangját, a kísérőszövegben megtalálja ennek okát is: ezt a művet öthúros hangszerén játssza Rohmann Ditta, s ennek fényében érthetőbb, hogy oly sokféle tónusát tudja megszólaltatni a magas regisztereknek. Az alapélmény azonban minden műsorszámnál kettős: egyrészt a hangszerek „szimbiózisa”, s hogy a formailag-dinamikailag megtervezett összjáték soha nem veszít a spontaneitásából.
(HCD 32793)
Minden bizonnyal nagy elismerésre számíthat, főként franciáktól, Baráth Emőke Debussy-dalokat tartalmazó műsora. Ők értékelhetik igazán azt az interpretációt, amely nemcsak a zenei szólamra, hanem a szövegre is vonatkozik. Baráth Emőke ezúttal fényesen bebizonyítja, hogy nem skatulyázható be a barokk-énekesek közé. Ezekben a dalokban módja van megmutatni olyan hangi adottságait és előadói érzékenységeit, amelyekre más stílusú műfaj kevesebb lehetőséget ad. Fényével és erejével egyaránt „vakító” ez a csengő szoprán, és érezhetően mindig tudatosan tervezettek a zenei megoldások, s ezt a tervezést a kiművelt hang birtokában maximálisan tudja realizálni az énekesnő. Virág Emese kíséretének nagy erénye, hogy teret ad az énekszólam agogikus szabadságának. Ettől mutatkozhat meg teljes érzéki szépségében az énekhang, s még a francia szöveget korántsem szóról-szóra értő hallgató és biztosan tájékozódhat az impresszionisztikusan kidolgozott előadás érzelmi töltését illetően. Kiváltképp szépek a kíséret modális harmóniai fordulatait követő, egyetlen hangot érzékenyen árnyaló hangszín-csodák. Nagy kár, hogy még csak internetes hozzáférhetőséggel sincs megkönnyítve az alaposabban érdeklődők szövegértése – ha már a kísérőfüzetbe nem fért terjedelmi okokból nyersfordítás. De éppen az ilyen árnyalt interpretációk esetében tapasztalható meg „a zene nem ismer határokat” igazsága, mert olyan rácsodálkozásokra nyílik alkalma a franciául nem tudónak (is), mint amikor tájképekben (természetfotókban) gyönyörködünk, anélkül, hogy földrajzilag el tudnánk helyezni őket. És azt is szépen példázza a felvétel, hogy a dal, azzal a sajátosságával, hogy rövid időtartam alatt képes komplex élményt adni, kortalanul aktuális műfaj – amennyiben az interpretátor képes a személyes megszólítottság érzetét kelteni a hallgatókban (élőben vagy felvétel közvetítésével).
(HCD 32795)
Fittler Katalin
