Fábián–Benkó: A baranyai gyöngyösbokréta; Kleist: Pentheszileia - k2 Színház

A súlyosan alulfinanszírozott független szféra társulatai láthatóan keresik a megfelelő túlélési stratégiákat. Van, ahol ez fájdalmas módon a működés szüneteltetésével, de legalábbis a bemutatók számának csökkenésével jár. A k2 Színház viszont az ellenkező utat választotta: egyik premier követi a másikat. Hol együtt dolgozik a csapat, hol külön-külön vállalnak munkát az alkotók, szerte az országban, gyakran kőszínházakkal hozva létre koprodukciókat. Az ősszel a Pécsi Nemzeti Színház Fábián Péter A mecseki tigris című darabját tűzte műsorára, Benkó Bence rendezésében, kevéssel később a Vígszínházban Király Dániel rendezte meg a Fábián−Benkó szerzőpáros Kozmikus magány című drámáját. Folytatódott az együttműködés a Miskolci Nemzeti Színházzal is; az Eklektikon 2048 műsorra tűzésével trilógiává álltak össze az elmúlt évek bemutatói. Eközben a MU Színházban és környékén saját produkciók is létrejöttek, így a Fábián Péter rendezte Rinocéroszokkal megszületett a társulat második tantermi előadása is. A teljes színésztrupp pedig két produkcióban látható: A baranyai gyöngyösbokrétában (több vendégszereplővel kiegészülve) és a Pentheszileában.

A baranyai gyöngyösbokréta nem előzmények nélküli bemutató: az utóbbi években a társulat rendszeres fellépője az Ördögkatlan Fesztiválnak, mindig új, alkalmi produkciót létrehozva. Ezek eddig tudtommal csak ott és akkor voltak láthatóak, ám A baranyai gyöngyösbokréta felkerült a MU Színház repertoárjára is. Nem ok nélkül. Noha feltételezhető, hogy ez a sajátos népszínmű némiképp másként hatott az eredeti közegben, s formátuma is igazodik a nyári bemutató kívánalmaihoz, nemcsak, hogy megáll a lábán a fesztiváli környezet nélkül is, de szellemes és tartalmas munka, amely „kicsiben” számos olyan erényt mutat, amely a társulat legsikerültebb előadásait jellemzi. A műfaji meghatározás fontos kiindulópontot jelent. A népszínmű mint olyan persze eleve bonyolultabb jelenség annál, ahogyan a köztudatban él, megvan a maga sajátos története is – ezúttal annyiban fontos, hogy az alkotók a műfaj kliséiből indulnak ki, azokkal játszanak el, azokat fordítják ki. Falusi környezetben játszódik a történet, de e környezetet a díszlet csak jelzésszerűen idézi meg (a padlót szalma fedi, mintha valami népiesch vendéglátóhelyen lennénk). A színészek maguk szolgáltatják a zenét, részben népi hangszereken is játszanak, de a Horváth Szabolcs komponálta muzsika ki-kilép a népies műdalok világából: kiváló bluest is hallhatunk. A népszínművek jellegzetes karaktereit és konfliktusait is fellelhetjük a történetben, ám a cselekmény ideje erősen tematizálja és a megszokottól eltérő irányba fordítja az eseményeket. Merthogy a második világháború, illetve a „fordulat éve” után járunk, nagyjából a rákosista „kommunizmus” kezdőpontján, amikor még létezik a naiv vakhit, de létezik már a túlélésre berendezkedett konformizmus is. Találkozhatunk Don-kanyart megjárt katonával és koncentrációs táborból hazatért zsidó pékkel is. Az elkövetett történelmi bűnök feldolgozásának, de inkább eltussolásának vágya keveredik a mindennapi, tradicionális népszínműves konfliktusokkal: féltékenységgel, szerelmi bosszúval, harácsolással. Mindez eleve ironikus színben láttatja a történteket, de a keserű irónia a cselekmény bonyolításában is megjelenik. Noha a szép új világban már nincsenek cselédek, a valóságban mégis vannak, és továbbra sem kerültek a társadalmi hierarchia csúcsára. Kihasználják, megalázzák őket, néha összefekszenek a gazdával (aki már ifjú komcsi), amiért a gazdasszony szemében válnak ellenséggé. És persze más szempontból közellenség a zsidó, akinek akár vissza is lehetne/kellene adni az ellopott vagyonát. Ezt a fél lábbal még a Horthy-, fél lábbal már a Rákosi-rendszerben álló, képmutató világot eredetien szellemes, a műfaji sztenderdtől a blődlin át a groteszk humorig ívelő, a sajátos szófordulatokat, szójátékokat ökonomikusan alkalmazó dialógusokkal, élesen, de nem szarkasztikusan rajzolja meg a feszes, jó tempójú előadás. Kiemelt szerepet kap Tompa Mihály híres verse, A gólyához: eleinte álságos hivatkozásként, később a naiv illúziók ironikus jelképeként, majd – szinte észrevétlenül tartalommal telítődve, eredeti jelentését visszanyerve – egy sarkából kifordult/kifordított, eredeti értékeit vesztett, azokért kiáltó világ komoly-komor szimbólumaként.

A baranyai gyöngyösbokréta – Boros Anna, Horváth Szabolcs, Piti Emőke és Borsányi Dániel

(fotó: Herbszt-Véner Orsolya)

Az előadás sikerének természetesen fontos összetevője a színészi játék. Mind a k2 tagjai, mind a vendégszereplők perfektül beszélik a Fábián−Benkó-féle színházi nyelvet. Az alakítások pont annyira stilizáltak, hogy érvényre juttassák a szöveg iróniáját és rálátást biztosítsanak arra, hogyan kerülnek idézőjelek közé a népszínművek karaktersablonjai. De senki sem karikíroz látványosan, a figurák még véletlenül sem parodisztikusak, a humorforrást általában nem a látványos reflexió, hanem a szükségesnek látszó reflexió elmaradása jelenti (vagyis az, hogy nemcsak a színész, de az általa játszott figura sem reflektál önnön, már-már abszurdan képmutató cselekedeteire). Borsányi Dániel az új idők szelét remekül megérző, környezetére fokozatosan ránehezedő, gazdálkodóból tanítóvá avanzsált első generációs értelmiségi, Piti Emőke az okkal féltékeny, de folyton zsörtölődő, nehéz természetű fiatalasszony, Boros Anna az új szeleket még kevésbé érző, kitöréssel próbálkozó, de szükségszerűen a rövidebbet húzó cselédlány, Szvetnyik Kata a családot összetartani próbáló anya, Benkó Barnabás a szótlan öreg katona karakterét formálja egyénien, színesen. Kučov Boris ártalmatlan, de többekre potenciálisan veszélyt jelentő zsidó pékje helyenként a bánatos fehérbohócokat juttatja eszünkbe. Domokos Zsolt, illetve Horváth Szabolcs pedig a saját alapkarakterüktől élesen elütő figurákat játszanak, igen meggyőzően: Domokos a méhészeten kívül mással foglalkozni nem hajlandó, az új időket és a családi perpatvart következetesen ignoráló, nyugalmából kizökkenthetetlen apát, Horváth Szabolcs pedig a teszetosza, zavart, önálló cselekvésre képtelennek tűnő „segéderőt”, akiről nem egészen tudni, hogy valóban fogyatékos elméjű-e, vagy zakkantsága csupán sajátos túlélési stratégia.

Az előadás alig egy órája nem ad lehetőséget arra, hogy az alkotók minden szálat egyformán kibontsanak, hogy egyes helyzeteket valóban elmélyítsenek. De lehet, hogy ez nem is baj, hogy az anyag ezt a formátumot kívánja meg, s egy hosszabb produkció több üresjárattal és ritmusvesztéssel járna. S még mindig jobb, ha az előadás végén azért van némi hiányérzetünk, mert szívesen néztük volna még tovább, mintha azért volna, mert túl sokáig néztük…

A baranyai gyöngyösbokréta – Piti Emőke (fotó: Herbszt-Véner Orsolya)

A Pentheszileiát vendégrendező állította színre: a pályáját a Szputnyikban kezdő, a Vígszínházban folytató, az utóbbi két évadban Pesten és vidéken, kőszínházban és a független szférában is működő, műfaji, stiláris és minőségi értelemben is eltérő előadásokat hozó, de mindig markáns hangot megütő Kovács D. Dániel személyében. Kleist drámája a nehezen játszható irodalmi remekmű típusesete. Nem minden irodalmi remekművet kell persze feltétlenül eljátszani, de Kleist drámájának van legalább két olyan sajátja, amiért színrevitele izgalmas kihívást jelenthet akár egészen eltérő érdeklődésű alkotók számára is. Egyfelől a pusztító erejű szerelmi szenvedély egészen ritka megfogalmazása – főként azért, mert ezt a józan ésszel felfoghatatlan érzelmi önkívületet, amelyet a gyűlölendő ellenség iránt érzett irracionális és megfékezhetetlen szerelem érzete vált ki, mindvégig szép komolysággal, iróniától és deheroizálástól mentesen ábrázolja a darab. Másfelől klasszikus szövegektől szokatlanul erőteljesen szól egy ma is igen aktuális témáról, a nemi sztereotípiákról. Az amazonkirálynő semmilyen értelemben nem felel meg a kor és környezet által elvárt társadalmi szerepnek: erős, nem szorul semmilyen támaszra, szükség esetén kegyetlen is. Ha nem lenne (had)ereje, minden bizonnyal őrültnek néznék – így viszont szörnyetegnek tűnik a férfiak szemében. Amit súlyos tette látszólag igazol is…

Pentheszileia – Domokos Zsolt és Piti Emőke (fotó: Dr. Bergh Sándor)

Vagyis a drámából éppúgy születhet olyan előadás, amely az irracionális szerelem pusztító erejét mai formában megérzékíti, mint olyan, amely a nő társadalmi szerepének ellentmondásait kortárs aspektusból bontja ki a történetből. Az ontologikus és a jelen idejű megközelítés ráadásul nem zárja ki egymást. Ám mindehhez sok akadályt kell leküzdeni. Kleist drámája ugyanis erősen statikus, tele leíró jellegű szövegrészekkel (leggyakrabban monologikus áldialógusokkal), a legfontosabb események – a görök drámákhoz híven – a színfalak mögött játszódnak le. És a görög drámák többségétől (de legalábbis a kortárs színpadon gyakran játszott görög drámák többségétől) eltérően alig vannak a szövegben látványos verbális összecsapások, egymásnak feszülések – a feloldhatatlan konfliktus Pentheszilea lelkében keletkezik. Ezt kell színpadilag változatosabbá, dinamikusabbá, hatásosabbá tenni, de úgy, hogy maga a szenvedély ne kérdőjeleződjön meg, ne váljon nevetségessé, s az, amit az előadás a nemi szerepekről elmond, ne programízű, hanem vitára ingerlő, több szempontból értelmezhető legyen.

Kovács D. Dániel rendezése a legtöbb dilemmára talál megoldást. A díszlet alig több egy pódiumszerű színpadnál, a jelmezeket mai lakótelepi fiatalok is viselhetnék. A pódiumon láthatjuk a három szembenálló hadsereget – műanyagból. A mindenképpen szükséges, de igen hosszú expozíciót voltaképpen ez a frappáns ötlet oldja meg: Odüsszeusz nem pusztán elmeséli a korábbi történéseket (ami voltaképpen a teljes kontextus felvázolását jelenti), hanem a katonákkal el is játssza azokat. A műanyagfigurák közt pedig nemcsak az egymásra hasonlító szürke gyalogosokat látjuk, hanem a színpompás tiszteket, így a Marvel-univerzum kultikus figuráit is. Ám ez a diákszínházi szellemesség nem üt vissza, nem teszi komolytalanná mindazt, ami a későbbiekben történik, hanem precízen betölti a funkcióját: leköti és a történetre irányítja a hosszú, epikus szöveg alatt szükségszerűen lankadó befogadói figyelmet. A szárazabb redukcióval is kézenfekvő módon él a rendező: mivel mindössze öt színész játssza az előadást, az összes görög, illetve amazon mellékszereplőt – amolyan egyszemélyes karként – egy-egy színész jeleníti meg. Az amazonokat az egyébként Odüsszeusz szerepét alakító Borsányi Dániel, a görögöket az egyebekben az amazon főpapnőt megformáló Horváth Szabolcs. Így ők szinte folyamatosan és komplementer módon, ellentétes szemszögből kommentálják a történéseket. A kommentárok így óhatatlanul is ironikus színezetet kapnak, mint ahogy irónia jelenik meg az előadás zárlatában is, ahol a történtek elfedésére irányuló törekvés a történelemhamisításra irányuló kaján kortársi utalássá válik. De ez az irónia nem érinti Pentheszilea helyzetének és érzelmeinek ábrázolását. Míg Borsányi Dániel és Horváth Szabolcs enyhén elemelten, egyértelműen mai hangsúlyokkal játsszák a helyzetet racionálisan értelmező, abból hasznot húzni próbáló vezetőket, addig Boros Anna és Domokos Zsolt szép komolysággal hozza a tiszta, hűséges és őszinte barátnő, illetve a nem pusztítóan, de önfeláldozóan szerelmes hérosz figuráját (az már a sors iróniája, hogy a kortársi fénytörésben éppen ezek tűnnek a kevésbé hálás, kevésbé eredetien értelmezhető szerepeknek). A Pentheszileiát játszó Piti Emőke már alkatilag is erősen eltér az amazonkirálynő képzetéhez tapadó sztereotípiáktól. Törékeny jelenség, uniszex öltözetben; fiús kislány, aki ott ragadt a csatatéren. Ám belülről csupa izzás, csipa izgágaság; már az első jelenetben érzékelhető, hogy nem lesz képes kontrollálni cselekedeteit. Nem mindennapi jelenség, szinte érződik rajta a tűz, amely elégeti azt, aki a közvetlen kötelébe kerül. A színészi szuggesztió kezdetben megemeli, igazán erőteljessé teszi a költői szöveget, később azonban az alakítás mind monotonabbá válik. Elsősorban azért, mert az ív hiányzik belőle, pontosabban azt csak a külsőségek, a rendezői ötletek próbálják megrajzolni (jelentéses és kifejező ötlet például, hogy az utolsó jelenetben végre nőies, tűzpiros ruha kerül az amazonkirálynőre). De a normalitáson túli, felfokozott lelkiállapotnak az a hangja, amelyet az alakítás már az első jelenetben megüt, egyszerűen nem fokozható tovább. Így éppen akkor kezd gyengülni, kiürülni az érzelmi dráma, amikor a legerősebbnek kellene lennie.

Pentheszileia – Horváth Szabolcs (fotó: Dr. Bergh Sándor)

És hasonló a helyzet az előadás egészével is. Miközben az okosan megtervezett, jó tempójú játék a színrevitel legtöbb dilemmáját kiiktatja vagy zárójelbe teszi, a megsemmisítő erejű szenvedélyt mégsem tudja elhitető erővel megérzékíteni. Nem teszi ugyan idézőjelek közé, nem ironizálja, de túlságosan is a végletes, már-már beteges lelkiállapothoz kapcsolja azt. Így a történet, a tragédia mégis veszít súlyából: a tettest és az áldozatot távolibbnak, idegenebbnek érezzük, a szenvtelenül kommentelők nézőpontja maibbnak, közelebbinek tűnik.

Igaz, tanulságként akár ezt a keserű tapasztalatot is elvihetjük magunkkal…

Urbán Balázs