Neil Gaiman: Coraline - Budapest Bábszínház

1958. június 30. nevezetes dátum az egyetemes bábtörténetben. Ezen a napon mutatták be egy sziléziai kisvárosban, Będzinben, Jan Dorman¹ rendezésében és tervezésében Kornel Makuszyński² Cérnácska szabócska³ című meséjét, amely először száműzte a színészeket elrejtő paravánt. A játékosok bábokkal és bábok nélkül láthatóvá váltak. Óriási meglepetés volt, amelynek lassan az országhatáron túl is híre ment. Egy lengyel színháztörténész és kritikus a következőket írta: „Dorman teljes jogú színházi nézőnek tekinti a gyereket, akivel szót kell érteni. De nem kész és nyilvánvaló képeket vagy képleteket kínál, amelyek mindenki számára »magától értetődnek«, azonnal és végérvényesen, és amelyek végén ott éktelenkedik a megfellebbezhetetlen tanulság. A megértés nála más tőről fakad. Fel kell ébreszteni a gyermeki képzeletet, aktivizálni kell annak érdekében, hogy elszakadjon a megszokott valóságtól és konvencióktól.”⁴ Dorman, a lengyel bábos fenegyerek sajátos szerepét töltötte be. Szerzői színházat alapított: az asszociációk színházát, kollázs színházat, a konvenciókat elegyítő gyerekjátékok műhelyét. Amikor száműzte a paravánt, a bábművészet még javában az illúzió és a homogén bábjáték bűvöletében élte mindennapjait, nem sejtve, hogy két évtizeddel később világszerte megkezdődik a hagyományos bábjátszás zárt illúzióvilágának teljes szétrombolása.

Napjainkban a bábszínházi paraván – enyhén szólva – történelmi kategória. Egyet jelent a régi idők hagyományaival. Az illúzióval. Ahol paraván van, ott zárt, homogén, régimódi bábszínházat láthatunk. Ott minden egynemű: a díszlet és a báb egyaránt képzőművész alkotása. Bizonyos tradícióknak köszönhetően némi bölcs és elnéző mosollyal fogadjuk, ha szembe találjuk magunkat ennek a divatból kiment formának egy-egy patinás felidézésével, az idősebbeknek és az érzelgősöknek néha még a könnye is kicsordul, aztán napirendre térünk felette. Ahol új bábszínházak épülnek, a tervezőknek eszük ágában sincs helyet biztosítani a paravánnak.

A hetvenes években egyre erősebben előretörő „heterogén” bábszínház, amelyben az élő színész nemcsak partnere a bábnak, de jól látható és egyre nagyobb hangsúllyal jelen levő animátora is, természetesen újabb konfliktusokat teremtett. Ami eleinte az újdonság, a meglepetés és a formabontás erejével hatott, később egyre inkább zavart okozott. Ki az animátor? Teremtő? Magasabb rendű lény, aki ura és parancsolója mindannak, ami a színpadon történik? Milyen a bábszínészek egymáshoz való viszonya? Milyen a színész kapcsolata partnerével, saját bábjával és partnere bábjával? Még számtalan kérdés merült fel az elmúlt évtizedekben, amelyekre nem kerestünk választ.

A japán bunrakuban⁵ három látható bábjátékos mozgat egy közel emberméretű figurát, míg egy negyedik, az énekes (a gidaju) meg egy ötödik, a samiszen nevű, háromhúros, lantszerű hangszer megszólaltatója segíti az események követését. Ez évszázadok során kialakult tradíció, amelyet a keleti ember fenntartások nélkül elfogad. De az európai néző inkább egzotikumot lát benne. Claudel, a japán színház kiváló ismerője és rajongója így ír a húszas években az oszakai bábszínházban tett látogatásáról: „Az élő színészben, bármilyen tehetséges, mindig van valami zavaró, mert a személyével megtestesített képzeletbeli drámába idegen elemet kever, valami aktuálisat és hétköznapit; bárhogy igyekszik, mindig csak álöltözetet viselő ember marad. A bábnak azokban nincs más élete, mint az, amit a drámában betölt. A történet folyamán elevenedik meg, olyan, mint az árnyék, amit feltámasztanak.”⁶

(fotó: Éder Vera)

A majd száz évvel ezelőtt megfogalmazott gondolatokra azt is mondhatnánk, hogy régen aktualitásukat vesztették. De nemcsak az író személye miatt érdemel több tiszteletet ez a vélemény. Hiába tűnt el – már-már véglegesen – a színészt rejtő paraván, a hagyománytisztelők nem akartak lemondani az illúzióról. Valahol a tudatunk alatt még mindig vihart támasztanak a kételyek. Az avantgárd szellemében fogant heterogén bábszínházzal nemcsak az a bökkenő, hogy a báb jelentősége csökken, és be kell érnie az új szellem teremtette számos eszköz egyikének szerepével, de lassan a hetvenes évek „nyitott” bábszínháza is kimeríteni látszik a bábszínész megjelenésével fellépő újdonság erejét.

Amikor Ascher Tamás hosszú habozás után rászánta magát, hogy rendezzen a Budapest Bábszínházban, nemcsak egy gyerekkori emlék – A szőke ciklon⁷ előadása – játszott szerepet döntésében. Elhatározását alighanem az is befolyásolta, hogy 2016-ban meghívott vitatkozóként részt vett a Magyarországi Bábszínházak 13. Kecskeméti Találkozóján.⁸ Itt alkalma volt közelebbről megismerkedni a hazai bábjáték aktuális állapotával és különféle törekvéseivel, elsősorban a nyitott bábszínház néhány kiemelkedő eredményével és vadhajtásával. Szándéka komolyságát mi sem bizonyítja jobban, mint hogy újabb két évnek kellett eltelnie, mire rátalált arra a témára, amelyről azt gondolta, képes kifejezni a műfajról alkotott nézeteit. És ehhez vissza kellett térnie a hagyományos formához: színészeit el kellett rejtenie a paraván mögé.

„Neil Gaiman kortárs Jancsi és Juliska parafrázisként is olvasható regényében Coraline vágyai – és a szerző féktelen fantáziája – egyre bizarrabb helyzetekbe sodorják a főhőst – írja a szórólapon a rendező. – A két világ különös egyformasága, a mellékszereplők groteszksége, a gombszemű másik szülők vonzó félelmetessége mind olyan motívumok, amelyek egy a képzeletünket megmozgató műfaj, a bábszínház után kiáltanak.”

A címszereplő 12 éves kislány (Spiegl Anna), akinek még a nevét sem hajlandó a ház többi lakója tudomásul venni – hiszen olyan név, hogy Coraline nem létezik, legfeljebb Caroline –, egy unalmas vidéki házba költözik Londonból. Szülei éjt nappallá téve dolgoznak; Anya (Pallai Mara) a számítógépnél ül vagy a főnökével telefonál, Apa (Ács Norbert) tárgyalásokra rohan. A gyerekre nem marad idejük. Az elcsépelt családi idill többször visszatér, mígnem főhősünk elindul, hogy felfedezze új otthonát. Előbb egy különös ajtót talál, amely nem vezet sehova, csak egy téglafal zárja el az utat a titokzatos helyiségbe. Aztán megismerkedik Mr. Bobóval (Hannus Zoltán), a mindig mogorva egércirkusz-igazgatóval, majd meglátogatja a szomszédban lakó két kiöregedett színésznőt, Forcible kisasszonyt (Ellinger Edina), az egykori primadonnát, Spink kisasszonyt (Kovács Judit), hajdan minden idők legsikeresebb tragikáját és kitömött kutyáikat, Sparafucilét, Rosencrantzot és Guildensternt. Spink kisasszony nem sokáig kéreti magát, előbb készségesen előadja Ophelia őrülési jelenetét, majd jóval később, már a másik világban, kutyaszínházukban közös erővel a Macbeth boszorkányait idézik fel a látogató tiszteletére. Az ínyenc bennfenteseknek szóló humor felvillantása után kezdetét veszi a horrorisztikus történet. Az ajtó mögött eltűnik a titokzatos téglafal, helyette Coraline-ék lakásának pontos tükörképe jelenik meg, benne Másik Apa és Másik Anya, akik korántsem olyan elfoglaltak és idegesek, mint hasonmásaik. Nem rohannak sehova, minden idejüket imádott kislányuk óhajainak teljesítésével töltik. Itt soha nem esik az eső, nem mirelit ételeket melegítenek kutyafuttában, hanem igazi sült csirkét meg finom süteményt esznek.

Az idilli tükörképről azonban hamarosan kiderül, hogy semmisem olyan, amilyennek látszik. Mindenkinek gomb van a szeme helyén, és Coraline-ra is az a veszély leselkedik, hogy igazi szemét gombra fogják cserélni. A szomszéd lakás környezete fokozatosan lidérces álommá változik. Igaz, hogy Spink kisasszony és Forcible kisasszony megfiatalodik, de Mr. Bobó egerei most már hízott patkányok (Juhász Ibolya, Kovács Katalin, Rusz Judit). És a Macska (Márkus Sándor) ideát beszélni is tud. És itt halottak is vannak, Másik Anya áldozatai, Emily (Pájer Alma Virág), Jimmy (Barna Zsombor) és Bobby (Szolár Tibor). Ők mondják ki a történet tanulságát, vagyis az eszmei mondanivalót: „A világ tele van mézeskalácsházakkal!”

Aztán ahogy egy tisztességes horrorban illik, a végén minden jóra fordul. Azaz majdnem minden. Amikor a nagy leszámolásnál a boszorkánnyá változó Másik Anyának leszakad a keze, a játék végén a félhomályban megjelenik a paravánon az elvesztett végtag. Újabb áldozatok után kutat. A lidérces álom tehát mégsem múlt el nyomtalanul. Fellélegzésről szó sem lehet.

(fotó: Éder Vera)

A Jancsi és Juliskára mégis kevésbé emlékeztet Neil Gaiman regénye. Sokkal inkább az író kedvenc gyerekkori olvasmánya, az Aliz Csodaországban, és még inkább Lewis Carroll másik örökzöldje, az Aliz Tükörországban jut eszünkbe róla még akkor is, ha azóta jóval szilajabb művek korát éljük.

A Coraline nem véletlenül robbant be 2002-es megjelenése után a nemzetközi köztudatba. A magyar könyvkiadás is viszonylag hamar felfedezte, ahogy a filmipar és a sajtó is lecsapott rá: előbb képregény, majd animációs film, musical és videojáték készült belőle.

(fotó: Éder Vera)

Gaiman nagyon jól ír. Nagyszerűen tud légkört és morbid meg groteszk szituációkat teremteni. A sok metamorfózis után most egy pompás bábjáték is született a regényből. Gimesi Dóra lényegre törő, tömör dialógusokká formálta az epikus előzményeket. A szigorú szerkezet alig enged meg fölösleges mondatokat és mellőzhető szituációkat. Ascher Tamás pedig olyan magabiztosan komponálta meg az előadást, mintha évtizedek óta a bábjáték bűvöletében telt volna el az élete. Színészvezetése azonos értékű eddigi pályája legjobb munkáival. A színészek pedig valamennyien élvezettel lubickolnak a kettős szerepekben. Nem mindenkinek adatik meg, hogy egy-egy pompás szerep színét és fonákját külön-külön eljátszhatja. Ebben a darabban pedig a főhősnő kivételével mindegyik karakternek megvan a pokoli változata.

Hoffer Károly mindentudó bábjai egyszerre mulatságosak és félelmetesek. Khell Zsolt szürrealizmust kísértő realisztikus helyszínei ugyan nehezen férnek meg Juhász András számítógépes animációinak fojtogató atmoszférájával, de ez is az egyensúly része, mint minden ebben a fojtogató álomvilágban. Kákonyi Árpád zenéje úgy segíti az előadás légkörének különös libikókáját, hogy háttérbe húzódik, és csak a lényeges fordulópontokon válik nélkülözhetetlenné. Nekem mégis Tadeusz Kantor és Obrazcov jutott eszembe a Coraline előadása után. Kantor azért, mert egyszer azt mondta, hogy a tükrözés, a megfordítottság a költészet titkos törvényeit képes feltárni.⁹ Obrazcov pedig azért, mert az ő eszméje és előadásainak tökéletes technikai színvonala folytatódik ebben a nagyon komolyan vett, „hagyományos” BÁBszínházban. És nemcsak azért, mert Obrazcov és színházának játékosai is mindig szerényen elbújtak a paraván mögé.

Balogh Géza

Jegyzetek

1 Jan Dorman (1912‒1986) lengyel rendező, tervező, színházigazgató. 1938‒39-ben, majd 1944‒45-ben tanulmányokat folytatott a krakkói Képzőművészeti Akadémián. 1945-ben gyermekszínházat alapított a sziléziai Sosnowiecben, amely 1949-től Zagłębiei Gyermekszínház néven működött Będzinben. 1978-ban lemondott a színház vezetéséről, amely 1996 óta Jan Dorman Színház néven működik. (Zagłębie a Sziléziai-medence lengyel elnevezése.)

2 Kornel Makuszyński (1884‒1953) újságíró, humorista, színikritikus, 1915 és 1918 között a kijevi Lengyel Színház igazgatója. Ifjúsági művei és gyermekmeséi máig népszerűek Lengyelországban.

3 Krawiec Niteczka

4 Tadeusz Kudliński (1898‒1990): Egy színházmániás útikalauza (Vademecum teatromana), Varsó, 1976. pp. 300‒301

5 Uemura Bunrakuken kiváló japán bábművész nevéből származó elnevezés, a ningjo-dzsóruri mai, népszerű elnevezése. 1850 körül Oszakában bábszínházat alapított. A bunraku a legismertebb japán tradicionális bábjáték.

6 Idézi A. Mayborn: Japán bábjáték, in: Színészeti lexikon, szerk. Németh Antal, Bp., 1930. p. 358.

7 Rejtő Jenő regényének feldolgozása. Színpadra alkalmazta: Tardos Péter. Bemutató: Állami Bábszínház, 1958. november 14. Ascher a szórólapon írott bevezetőjében hivatkozik rá mint a bábszínház iránti vonzalmának meghatározó élményére.

8 Vö. Balogh Géza: Szelídebb vizeken evezve, Szűcs Katalin Ágnes: Kecskeméti fiesta,, Criticai Lapok, 2016. 13.

9 Vesszenek a művészek! – Kantor kommentárjai, in: Halálszínház, Bp., ‒ Szeged, 1994. pp. 204‒205.