Katona Imre: Madarak - Újszínház , Bubik István Stúdiószínpad

Az Újszínház 2018/19-es évadát beharangozó műsortervben még Arisztophanész madarai címmel szerepelt a tervezett bemutató, de a premier közönsége már Madarak címen láthatta Katona Imre negyvenhat évvel ezelőtt írt, majd 2006-ban felújított – s ma már klasszikus abszurdnak tűnő – drámáját, a szerző rendezésében. Egyet lehet érteni ezzel, hisz Katona műve csak a cselekményi csúcspontokon hozható fedésbe az eredetivel, egyébként tökéletesen önálló alkotás. Az alcím viszont megmaradt, azt írták a plakátra is, hogy ez komédia. Miért is ne lenne komédia? Hiszen a szerző a nagy előd vitriolos játékától kapott kedvet annak idején, s vette aztán a bátorságot, hogy cenzoroktól nem háborgatható madárnyelven beszéljen el egy időtlen történetet, zenés-táncos formában mutatva be a mindenkori politikai kalandorok hatalomtechnikai szertartásait.

Ez az „annak idején” elég régen volt. Katona Imre közmondásokból, szólásokból és az akkori közéleti beszólásokból szőtt szövegkönyvét az 1973/74-es évadban mutatta be az Egyetemi Színpad társulata, Csizmadia Tiborral, a későbbi rendezővel Pityi, a vezérszélhámos szerepében, Ruszt József rendezésében. Gyorsan fölfutó siker lett belőle, s a központi kultúrfelelősöknek csak lassan esett le, hogy tulajdonképpen minek is tapsol, s minek is örvend sírva-röhögve a közönség. De valahogy csak megértették, hogy miről van szó. Akkor viszont – jó egy évnyi diadalmenet után – egy-kettőre betiltották. Pedig csak pár bohóc piruettezett bénázva egy létra meg egy nagydob körül, közmondásokat kurjongatva.

Nánay István mindig hű követője, s egyúttal lelkiismeretes krónikása volt a kőszínházi falakon kívül születő előadásoknak, s az amatőrökből alternatívokká, vagy akár függetlenekké váló együttesek életének. Már akkor, azonnal rögzítette, mit is jelent ebben a játékban a felhők közé felszökő földi kalandorok „felhőkakukkvár”-építése: „Pityi egyeduralomra törekvése, a bírálat elfojtása, az ellenkezők kivégeztetése, a felsőbb hatalmak »igazságtevése«, azaz Pityi leváltása és a lojális, kiszolgáló típusú Palkó kinevezése, nem a helyzet gyökeres megváltoztatásával, csupán a módszerek módosulásával kecsegtet.” A Színház 1974-es számában, Nánay Egyetemi színjátszás című cikkében bizony ott a megfejtés: „Az előadás feszültségét a szöveg és a cselekmény ellenpontozása adja. A szöveg komikus, a cselekmény tragikus. A figurák hiába csetlenek-botlanak, ügyetlenkednek, mondják a remekebbnél remekebb közmondásokat, ha egyéni cselekedetük mindig komolyabb-véresebb következményekkel jár. […] Az egyének közhelyszajkózása, jóindulatú, ártatlannak tűnő cselekedetecskéi potenciális tenyésztői lehetnek egy embertelen hatalmi struktúrának, amelyben az egyén ugyanúgy közhelyet szajkóz és semmit érő cselekedeteket végez.”

(fotó: Panamy)

Katona Imre visszaemlékezése szerint ugyanabban az évben, egy magánbeszélgetésben Molnár Gál Péter „frivol ellenzékieskedés”-nek tartotta a művet, de nem írt róla kritikát, mondván: „döglött oroszlánba nem rúgunk.” 2019 tavaszán az Újszínház szórólapja, méltatva az alkotók múltját, s kicsit indokolva is a játék mostani műsorra tűzését, a bolsevizmus rémtetteit elénk táró szatíraként kínálja közönségének a produkciót. Míves színházi rituálét lát, aki jegyet vált rá.

Szokatlan csöndben, kissé megilletődötten várunk az eseményre. Aztán egyszer csak fölharsan a zene. Szemben, fönt a magasban, ahova parázsló, vörös jobboldali fénycsík vezet föl, a Madarak nevű zenekar négy zenésze – Borhi Miklós, a zeneszerző s három kollégája, Gellérfi Gyula, Pleskó Béla és Antal Gábor – kezd el muzsikálni, lángoló vörös frakkba öltözötten. Taps, csönd, meghajlás, majd igazi cirkuszi bevonulás jön. Tarka, bohócruhás had halandzsaáradata zúdul ránk, s egyfajta invitáló szertartás zajlik, ami utcaszínházi vállalkozás esetén pontosan működne, csak hát mi már réges-rég itt ülünk a magunk jólneveltségében. De mikor rájövünk, hogy ez a sötét porondon sorakozó, bumfordi cipős, parókás, színes és szalagos, zajongó csapat, ez az elsőre gyermeklelkűnek tűnő bohóchadsereg nem csupán összevissza gagyog, hanem össznépi bölcsességeket citál, hol a falvédőről, hol filmekből, hol a néphagyományból összecsipegetve, mindjobban érdeklődni kezdünk. Nem a hagyományos dialógustechnikára épül a játék, inkább – mint ahogy szóláncot játszanak a gyerekek – egyszerű gondolattársítási kényszer hozza az egyik okoskodó megállapítást a másik után. A közhely-viharzás egyre fenyegetőbb, s egyre érzékelhetőbb az örökölt okítások üressége, kopogása, feszélyező és rendszabályozó ereje. A közösségi elvárások fenyegető lándzsaerdeje áll elő, s sziszegő szentenciák nyílzápora képződik meg a fölzavart szavakból. Ezt tudjuk és így tudjuk magunkról, ezekre bólogatunk, eszerint élünk, s ilyenekbe belenyugodva múlunk ki a világból. Rémes.

(fotó: Panamy)

A látvány, benne a díszlet és a jelmez, Húros Annamária munkája. A koreográfus és a rendező munkatársa Szelőczey Dóra, a dramaturg pedig Bártfay Rita. A megszólalások egyre rikácsolóbbak, a mozdulatok egyre szögletesebbek, a híres bohócinduló pedig fenyegető militáris marssá változik. Sem a zene, sem a kirajzolódó történet nem ismeretlen számunkra. Julius Fučík, a cseh katonazenész karmester és zeneszerző 1897-ben, a szarajevói osztrák-magyar gyalogos ezredben szolgált éppen, amikor kipattant fejéből a Gladiátorok bevonulása című induló, ami aztán a kanadai Louis-Phillipe Laurendeau által – 1910 körül újra hangszerelten és új címmel (Dörgés és villámlás) ellátva – lett világhíressé, minden bohócok himnikus bevonulózenéjeként. Kulturális közünk van ehhez is meg a szósziporkák mögé rejtett, ám a látható akciókból mégiscsak kirajzolódó történelmi rémmeséhez is. A csirregés és csácsogás az alávetettség, a kalitka-lét és az alakváltó, folyton újra születő zsarnokság lényegéről szól.

Különös élmény az egészen más színházi kifejezésmódhoz szokott színészcsapatot megszólalni látni és hallani ezen a bizarr mozgásokkal kísért, erősen absztrahált új zenei nyelven. Tiszteletre méltó az erőfeszítésük és az egymásra figyelésük. Az olykori görcsösség, meglehet, kissé a rendező minuciózus munkamódszerének és sejthető szofisztikált elvárásainak is köszönhető, de igazából nem rontja el a játékot. A csapat minden tagja – Vass György, Timkó Eszter, Beszterczey Attila, Nagy Zoltán, Báhner Péter, Kéner Gabi, Bátyai Éva, Orosz Csenge és Gömöri Béla – szépen és tágasan beszél, s érti is, mit tolmácsol, noha a szörnyűségeket költői, gyakorta verssé emelkedő madárnyelven hadarja. Amit Ionesco alakjai például a nyelvleckék suta mondatainak segítségével közöltek velünk, azt Katona Imre a magyar szólás- és közmondáskincs akusztikus kaleidoszkópjába rendezi össze.

Van persze az egésznek egy kis múzeumszínházi zamata, de ez nem csökkenti, inkább kiegészíti az összhatást. Felismerhető és definiálható általa egy nyugtalanító, a múltra és a jelenkorra egyként vonatkozó érzület. Jó lenne elhessegetni. S még jobb lenne tenni valamit, hogy – legalább az utánunk jövők számára – hasznosítható tudássá legyen ez a madárcsivogáson is átütő, reménytelen történelmi tanulság, és soha ne legyen ismerős nekik az annak mélyén rejlő rémület.

Gabnai Katalin