Beszélgetés Nagy-Kálózy Eszterrel

 

(fotó: Sárosi Zoltán)

Találkozásunk idején az Operettszínházban próbál a Carousel című zenés darabban, mely Molnár Ferenc Lilioma alapján született. Első alkalommal dolgozik ott. Milyen benyomásai vannak a közös munkáról és a zenés színházi miliőről?

Valóban nem dolgoztam még az Operettszínházban, a rendezőt, Béres Attilát viszont régóta ismerem, játszottam ugyanis az egyik vizsgaelőadásában, Füst Milán Lázadó című egyfelvonásos darabjában. Azóta eltelt sok-sok év, most találkoztunk újra, amikor felkért Mrs. Mullin, azaz Muskátné szerepére. Megvallom, ezt a változatot nem ismertem, de szerencsémre az anyag egyre inkább molnárivá vált Béres Attila és Lőrinczy Attila író-dramaturg munkája során. A Carouselben sűrűbben követik egymást a dalok, de a mi fülünk, és szívünk kívánta vissza az ő mondatait. Hiszen – többek között persze – mi Molnáron nőttünk fel. Attila hihetetlenül energikus, szerintem kívülről tudja az eredeti Liliomot, szerelmese a darabnak. Értettük egymást. Nagyszerű embereket, kiváló színészeket ismertem meg, akik ráadásul csodásan énekelnek. Nagyon jól éreztem magam ebben a számomra új közegben.

Pályája eddigi állomásait áttekintve feltűnő, hogy egyik helyen sem maradt sokáig, legfeljebb öt évig. Miből adódtak a gyakori váltások? Valamiféle hiányérzetből, elégedetlenségből fakadt, hogy mindig tovább kellett lépnie?

Mindenki keresi a helyét, azt a közeget, ahol a legjobban tud dolgozni. Az előadás a nézőknek szól, de az odáig tartó folyamat, a próbaidőszak sokszor nagyon küzdelmes és fájdalmas. Hosszú utat járunk be a premierig. Alkati kérdés is, hogy ezen az úton kinek mire van szüksége. Nekem bizalomra, szeretetre, emberi és szakmai kapcsolódási pontokra. Mindig tanulni akarok, felfedezni, gazdagodni, miközben nem akarom elveszíteni magamat. A színház számomra nemes dolog. Amihez lehet igazodni. Ezért hiszek benne még mindig töretlenül. Amikor a hitem „fenyegetve” érzi magát, tovább megyek. Szeretek megszállott emberekkel dolgozni, mert én is az vagyok. Mert nem lehet másképp csinálni. Ez persze függőséget okoz, de ez a függőség nem rombol, hanem teremt. Szóval ezeket a helyzeteket keresem a mai napig. Nem vándor alkat vagyok. Önmagát kereső valaki. És voltak fontos színházai és társulatai az életemnek! Sokszor prózai okai voltak, hogy nem folytattam valahol a munkát, egyszerűen nem tudtam a gyerekek mellett vállalni az utazgatást, vagy volt, hogy a színházat vették el a fejem fölül…

Öt évvel ezelőtt Vidnyánszky Attila hívására érkezett a Nemzeti Színházba, ahol már korábban, a teátrum megnyitása idején is játszott. Az igazgató tavaly újabb ciklusra kapott felhatalmazást, ön mégsem maradt. Ezúttal miért döntött a távozás mellett?

Vidnyánszky Attilát 1997-ben ismertem meg, amikor A rózsa vére című filmben játszottam együtt Trill Zsolttal és másokkal a beregszászi társulatból. A forgatás alatt sokat beszélgettünk, és – bármilyen furcsán is hangzik – irigyeltem őket, mert azt éreztem, hogy annyi nehézséggel küzdenek nap mint nap a színházért, hogy még inkább összeforrnak vele. Volt olyan előadásuk, ami hónapok alatt készült el, ami lehet, hogy azért történt így, mert nem volt pénzük, támogatásuk, hogy előbb elkészüljenek. Mindenesetre ez olyan színházcsinálási folyamat, amire mindig is vágytam. Nálunk a 6-7 hét az általános próbaidőszak. Én ezt mindig kevésnek érzem, és vannak szerepek, amik nem is születhetnek meg ennyi idő alatt. Amikor vendégjátékra jöttek Budapestre, sokszor megnéztem az előadásaikat. A magyar lélek és az orosz színház keveredett benne. Nagyon izgalmas volt. Lassan elkezdtek dolgozni Magyarországon is, Attila előbb az Új Színházban, aztán 2002-ben megrendezte a Nemzeti Színházban a Bánk bánt, amiben Melinda voltam. Két évre rá Sopronba szerződtem, ő pedig Debrecenben lett igazgató. 2013-ban került a Nemzeti Színház élére, és hívott, legyek a társulatának tagja. Boldogan mentem. Sok embert ismertem, sokakat nagyon szerettem a társulatból, azt gondoltam, ez nekem való hely.

Végül csalódott?

Az öt év alatt sokszor éreztem magam csalódottnak. De igazságtalan lenne ezt kivetíteni az egész időszakra. Voltak fontos előadások, fontos találkozások, amik a mai napig a fejemben és a szívemben vannak. Nem is ezek miatt voltam keserű. Az üzemmenet volt olyan, ami számomra nem működött, nagyon keveset játszottam a saját színházamban, úgy éreztem magam, mintha külsősként néha beugranék egy-egy szerepre. Ezt többször szóvá tettem. A játék öröme kicsúszik az előadásokból, ha sokszor hónapok telnek el egy-egy fellépés között. Biztonsági köröket tudsz csak futni, nem tudsz előrelépni, újabb és újabb dolgokra ráérezni. Ráadásul a mellőzöttség érzetét kelti a színészben, még ha egyébként nagy szerepeket játszik is. Szóval feszültség volt bennem. Tisztában vagyok vele, hogy a Nemzeti nagy színház, sok-sok speciális feladattal, de most nem tudom építeni ezt az elképzelést. Más az utam. Játszhattam volna továbbra is az előadásaimat, de az nem én lennék. Szeretem a tiszta helyzeteket. 53 év alatt, és a pályán töltött 33 év folyamán bennem is sok minden megfogalmazódott. Miről és hogyan szeretnék beszélni. Most tervezgetek, gondolkozom, színházba járok.

Jelenleg a Centrál Színházban talált otthonra, ahol több mint tíz esztendeje rendszeresen fellép. Mi vonzotta az ottani közösségben, Puskás Tamás színházi gondolkodásában?

Tisztelem és fontosnak tartom, hogy Tamás az egykori Vidám Színpadból felépített egy új színházat. Jelentős, a nézők és a benne dolgozók számára is igazi, polgári színházi közeget, mely meghatározó lett a budapesti színházi palettán. Megpróbálja sokműfajúvá tenni a színházat, az igényes bulvárdarabok bemutatása mellett folyamatosan kísérletezik olyan produkciókkal, mint például Az ígéret földje vagy a Tökéletlenek, a Nem félünk a farkastól vagy a Kísértetek, melyek az igényes szórakoztatás mellett fontos társadalmi kérdéseket bolygatnak. Nyilván ez egy út, amin okosan kell haladni, a már a színházhoz kötődő nézőkkel együtt kell bejárni. Van egy alapcsapat, a társulati tagok, és sokan visszajáró vendégművészek, akikkel nagyon szoros a kapcsolat. Akikkel jó együtt lenni!

Ha már a Tökéletleneket is említi, abban olyan szerepet játszik, amely elsőre egyáltalán nem jutna eszünkbe önről.

De örülök, hogy Tamásnak és Szikszai Rémusznak eszébe jutott. Imádom az ilyen kihívásokat. Mivel látszólag nem magától értetődő a szerep és a te kapcsolatod, nincs módod a saját közhelyeidbe bújni. Ebben az esetben nem „csak” egy idős asszonyról van szó, Gertie egy trauma miatt nem tud rendesen beszélni. A darab fontos dramaturgiai trükkje, hogy az egyetlen ember, aki mindent pontosan tud, nem tudja szavakkal elmondani az igazságot.

És Rómeó és Júlia – Centrál Színház

Hogyan lehetett felkészülni erre a szerepre?

Rémusz, az előadás rendezője az olvasópróbán arról beszélt, hogy próbálgassuk kicsit így, kicsit úgy, érthetőbben, érthetetlenül, a szavak helyett gesztusokat keresni, az érthetetlen mondatnak pontos intonációt találni, hogy kifejező legyen. Az érzelmek, a félelem, a féltés, a lánya iránti szeretet, a gyűlölet a vejével szemben pontosan megfogalmazható, csak másképp. Az adott helyzethez igazítottuk. Az adrenalin ilyenkor, érzelmi tolulásnál amúgy is arra kényszeríti az embert, hogy eszközöket találjon a kifejezésre. Az egyik jelenetben például kimondottan azt kérte a rendező, hogy senki ne értse a szavakat, amit közölni akarok, csak egy dühös, meg nem értett ember felháborodásával beszéljek, mert a humora és az igazsága is akkor születik meg a jelenetnek. Elsősorban a fantáziánk segítségével próbáltuk kitalálni, de azért pszichiátriai tanulmányokat is olvastam arról, milyen fajtái vannak az afáziának.

Tekintsünk vissza a kezdetekre, arra, hogyan is indult a pályája. Olvastam, hogy édesanyja színésznő szeretett volna lenni, de ez neki nem sikerült, így ön váltotta valóra az álmát.

Nem derülhetett ki, hogy anyukám milyen színésznő lehetett volna, mert bár beadta a jelentkezését a Színművészeti Főiskolára, a felvételire nem tudott elmenni. Sosem láttam elkeseredettnek amiatt, hogy nem valósult meg az álma. Jöttek a gyerekek, a nővérem és én, és így lett teljes az élete, de mindig imádta a színházat és rengeteget olvasott.

Ön mikortól volt biztos abban, hogy ez lehet az útja?

Amióta az eszemet tudom, mindig azt mondtam, hogy színésznő leszek, már akkor is, amikor azt sem tudtam, mit jelent ez valójában.

Szereplős kislány volt, szívesen mutatta meg magát?

Igen. Rengeteg verset olvastam, sokat tudtam kívülről, a szavalóversenyekre anyukám segítségével készültem fel, ő volt az első rendezőm. Hat éves koromig Gyöngyösön laktunk, onnan nem tudtunk színházba menni, de aztán Tatabányára költöztünk, ott már jártunk a Népházba, de Pestre is gyakran utaztunk előadást nézni. A legelső élmény a televízió volt. Sosem tiltották a szüleim, minden filmet megnézhettem. Szerintem ezért is volt számomra egyértelmű, hogy ha színész leszek, filmszínész lesz belőlem. Érettségi után elsőre felvettek a főiskolára, és nagyon hamar megtalált a film. Ebben a világban otthonosan mozogtam a kezdetektől fogva. Volt ebben valami előre elrendeltetett. Imádtam minden pillanatát.

Hogyan kezdődött filmes pályája?

Ádám Ottó, a Madách Színház igazgatója, aki rendezőhallgatókat tanított a főiskolán, másodéves koromban felkért Németh László Villámfénynél című darabjának televíziós változatában Sata szerepére. Olyan nagy művészek között ülhettem kissé megszeppenve az olvasópróbán, mint Almási Éva, Huszti Péter, Schütz Ila, Lőte Attila. Ádám Ottó szeretett és hitt bennem, és elindult a filmes pályám. Fontos, nagy szerepeket kaptam. Olyan nagyokat, mint a Csinszka Deák Krisztinánál, vagy az Édes Anna címszerepe Esztergályos Károly rendezésében. De játszottam nagy szerepet Makk Károly Az utolsó kézirat című filmjében is. És sok-sok film követte ezeket. Így mire befejeztem a főiskolát, több filmen és televíziós munkán voltam túl, és teljesen természetes világ lett számomra a film. Közelebb éreztem magamhoz, mint a színházat.

A főiskolán Kerényi Imre és Huszti Péter osztályába került. Úgy teltek az ottani évek, ahogyan elképzelte?

Megtörtént, amire mindig is vágytam, felvettek a főiskolára, elsőre. Nem kellett másik utat keresnem, beindult az élet, nemcsak a főiskolás életem, de másfél év után kezdődött a filmezés, játszottam a Madách Színházban is, majd anya lettem, akkor született Flóra lányom. Sok mindenből kimaradtam, valójában a főiskolás évekből nekem csak töredékek vannak meg.

A korai anyaság hogyan hatott a pályájára?

Nem tudhatom, mi lett volna, ha másképp alakul az életem, de sosem volt bennem gyomorgörcs amiatt, hogy esetleg kimaradok valamiből. A szüleim féltettek, hogy hogyan birkózom meg ennyi feladattal. Azt gondoltam, ha szükség lesz rám, akkor össze tudom egyeztetni a munkát és a családot, az anyaságra pedig érettnek éreztem magam. Huszonegy éves voltam. Most visszatekintve úgy érzem, sok mindenben együtt nőttem fel a lányommal. A felelősségteljes előrelátás nem volt meg bennem, az biztos. Én is sokat tanultam tőle. Aztán elváltam, jött egy új kapcsolat, és viharos gyorsasággal háromgyerekes anya lettem. Megszületett Olivér és Szonja is. Péterrel folyamatos szervezésben voltunk, mikor, ki, hol dolgozik, ki van a gyerekekkel, besegítettek a nagyszülők, de volt bébiszitterünk is. Egyikünk sem várta el a másiktól, hogy abbahagyja a pályát, természetes volt, hogy meg tudjuk oldani. Fiatalok voltunk, tele energiákkal. Élveztük is ezt a nagy nyüzsgést.

Úgy tudom, a főiskola után hívták a Madách Színházba és volt más megkeresése is. Miért ment mégis Kaposvárra?

Tanulni akartam. A legjobb műhely volt akkoriban.

Milyen légkör fogadta ott, amikor megérkezett?

Megtisztelő volt bekerülni egy ilyen társulatba. A színház körül forgott minden. Akkoriban még sokat filmeztem, sokat ingáztam. Eleinte nagyon szerettem ezt az életformát, az első férjemmel együtt szerződtünk Kaposvárra, de aztán jött a válás, egyre nehezebben volt tartható ez az életforma. Hiányoztak a szüleim, hiányzott a főváros. Úgyhogy Flórával visszajöttünk Pestre.

Kaposvár nem okozott csalódást?

Egyáltalán nem. Izgalmas két évet töltöttem ott, a társulat hamar befogadott, és talán, ha más élethelyzetben kerülök oda, tovább maradtam volna. Jó szerepeket kaptam, leginkább naivákat és drámai hősnőket játszottam: Antigonét, Desdemonát, Pávaszemet, Nyinát a Sirályban, Miller Lujzát az Ármány és szerelemben. Kerényi Imre egyszer azt mondta, még a főiskolán, hogy én drámai hősnő vagyok. Valóban, a lelki alkatomhoz ez áll igazán közel, de nagyon hálás vagyok, hogy sok más műfajban is dolgozhattam. Zenés darabokban, vagy például a Centrál Színházban vígjátékokban, amelyek már több mint egy évtizede mennek. Szeretek bohóc is lenni. Jó értelemben. Mindig szerettem erős, elrajzolt karaktereket játszani.

Tökéletlenek – Centrál Színház (fotó: Horváth Judit)

Következő állomáshelye a Radnóti Színház volt. Oda hogyan került?

A főiskola után mehettem volna a Radnóti Színházhoz is. Bálint András volt a filmes tanárom, akivel később is kapcsolatban maradtunk, és amikor megtudta, hogy eljövök Kaposvárról, újból szerződést ajánlott. Örömmel mondtam igent, mert úgy éreztem, hogy a Radnóti „családias” légköre, a kisszínház intimitása jól áll majd nekem. Nincs messze a filmes világtól.

Milyen módon tudta beépíteni színpadi munkájába a filmes tapasztalatokat?

A Radnótin lehetett így dolgozni, ilyen filmesen. Szinte eszköztelenül, de erős jelenléttel, szuggesztíven. Ezt nem kellett beépítenem, ilyen voltam. Minden mást meg kellett tanulnom.

A Nagymező utcában milyen szerepek várták?

Az első nagyobb feladatom Füst Milán Az árvák című drámája volt Valló Péter rendezésében. Nagyon jó munka volt, Haumann Péterrel, Tóth Ildikóval és Széles Lászlóval lehettem egy színpadon. 1991-ben megszületett a fiam, és valahogy kikerültem a Radnóti vérkeringéséből. Sokan voltunk ott fiatalok, és amikor visszamentem, már nem találtam a helyem. Elhatároztam, hogy szabadúszó leszek, és keresem tovább a nekem való közösséget. Az elhatározásommal szinte egy időben megkerestek az akkor alakuló Művész Színháztól, hogy szeretettel várnak, csatlakozzak hozzájuk. Nem is volt kérdés bennem. Repültem.

Miért volt az ennyire egyértelmű?

Mert olyan emberek voltak ott, akiket nagyon szerettem és tiszteltem, olyanok is, akiket addig személyesen nem ismertem, de szerettem volna velük dolgozni. A színház vezetése számomra garanciát jelentett arra, hogy magas színvonalú szakmai munkát végezhetünk: Törőcsik Mari, aki mindent tudott a színházról, Taub János, az egyéni gondolkodású és világlátású rendező és Schwajda György, a kiváló színházszervező. Olyan színészek kötődtek oda, mint Darvas Iván, Garas Dezső, Bánsági Ildikó, Hernádi Judit, Kubik Anna, Ráckevei Anna, Bubik István, Eperjes Károly, Gáspár Sándor. Nagy megtiszteltetés volt számomra, hogy ők számítottak rám. Csodálatos időszak volt. Ez lett volna az a színház, ahonnan nem megyek el. Ebben biztos vagyok.

Milyen alkotó energiák együttállása tette annyira meghatározóvá azt az időszakot?

Eggyé váltunk, egy felé tartottunk. Akkor voltam huszonöt éves. Hihetetlenül imponált, hogy egyenrangú művészként kezeltek. Értettük és megértettük egymást, tanultunk egymástól, nem számított a korkülönbség – alkotóként mindenki egyidős volt. Vagy legalábbis ezt éreztették velem. Megtanultam próbálni, ami talán egy kívülállónak furcsán hangzik, de hogy hogyan zajlik egy próba, és hogyan kell abban részt venni, az igenis egy bonyolult, tanulnivaló feladat. Meg kell tanulni például kérdezni, nem szabad szégyellni, ha valami nem megy. Ebben a színházban nőttem fel. Megtanultam a felelősséget egy előadás iránt, egymás iránt, a közös munka iránt. Egyre inkább az enyém is lett ez a színház. Komoly barátságok szövődtek, amelyek máig megmaradtak. Amikor a Művész Színházat számomra máig érthetetlen módon megszüntették, nem tudtuk elengedni egymás kezét. Nyolcan együtt maradtunk, és létrehoztuk a Kelemen László Színkört.

Többször nyilatkozta, hogy voltaképpen a Taub Jánossal való találkozás hatására érezte meg igazán a színpadi játék és jelenlét lényegét. Miben tudott többet, mást adni, mint a kaposvári vagy a radnótis rendezők?

Ez valóban így van. Nekem az ő próbái külön főiskolai stúdiumot jelentettek. Mellette értettem meg igazán, hogy a színház más műfaj, mint a film. Talán akkorra váltam éretté, ő pedig fantasztikus mesternek bizonyult, és örömmel fogadtam be a tanításait. János az első pillanattól az utolsóig megszerkesztette az előadásait, mindig pontosan tudta, mit akar látni a színpadon, voltaképpen egy kottát adott a kezünkbe, amit nekünk, színészeknek kellett életre keltenünk. Minden próbán többet és többet kért, sosem elégedett meg azzal, ha eljutottunk egy bizonyos pontig, onnan is tovább kellett lépnünk. Nagyon szerettem az előadásait, és csodálatos volt vele dolgozni. Igazi mestere volt a színháznak. Ott találkoztam Vlad Mugurral is, aki A hazug című darabot állította színpadra. Kicsit más színház volt az övék, mint amit addig tapasztaltam. Engem teljesen magával ragadott.

Mátrai László és Nagy-Kálózy Eszter – Szindbád, Nemzeti Színház (fotó: Eöri Szabó Zsolt)

A Művész Színház után hogyan alakult a pályája?

Először a szolnoki színházban játszottunk mint Kelemen László Színkör. Megszületett A chioggiai csetepaté, majd három Cervantes-, illetve Csehov-egyfelvonásosból készítettünk előadásokat Valló Péterrel, melyeket Dunaújvárosban mutattunk be. Amikor Márta István lett az Új Színház igazgatója, odahívott bennünket, az évadot a mi előadásainkkal indította, és szerződést ajánlott. Hamar be kellett látnunk, hogy hosszú távon nem tarthatjuk fenn a mi szövetségünket egy társulaton belül, mégis nehezen tudtuk elengedni a Színkört. Végül kimondatlanul is felbomlott, de mindig fontos időszaka marad az életemnek.

Négy évet töltött az Új Színházban, ezalatt dolgozott férjével, Rudolf Péterrel, aki A mizantrópot rendezte. Korábban tudatosan kerülték a közös munkákat, vagy csak így alakult?

Egyáltalán nem volt ez tudatos. Más társulatokhoz tartoztunk, és akkor még nem volt ilyen átjárás a színházak között, mint mostanában, ezért nehezen tudtuk összeegyeztetni. Az első közös munkánk az És Rómeó és Júlia... volt a Buda Stage-en, amit Vámos Miklós vezetett. Filmben is dolgoztunk már együtt, akkoriban a Hamvadó cigarettavéget forgattuk Bacsó Péterrel. És aztán jött A mizantróp.

Milyen az, amikor a férje instruál?

Jó. Nagyon. Biztonságban érzem magam mellette, értjük egymás gondolatait, érzelmi reakcióit. Rendkívül érzékeny rendező, aki alaposan elemzi a darabot, tudatosan lerakja az alapköveket már az olvasópróbán. Mivel ő is színész, tisztában van vele, hogy ez mennyire fontos, és kapaszkodót ad a színészeknek, hogy pontosan tudják, honnan kell elrugaszkodniuk. Ha azt látja, hogy a színész nem ért valamit, új és új eszközöket keres, addig, amíg nem tudja tisztává és érthetővé tenni a játékot.

Otthon is szoktak „szakmázni”? Kikérik egymás véleményét a közös feladatokon túl is?

Igen, de ez nem csak a munkára vonatkozik. Ha például megnézünk egy előadást, utána hosszan beszélünk róla, akár napokkal később is. Sokszor szinte egyszerre szólalunk meg, és ugyanazt mondjuk. Ma már nehéz megállapítani, hogy mindig is hasonlóképpen gondolkodtunk-e a színházról, vagy összenőttünk az együtt töltött évek alatt. Az És Rómeó… óta tudjuk, hogy jól dolgozunk együtt. Nem vagyunk egyformák, másképp próbálunk, van, hogy nem értünk egyet, de ez csak inspirál minket. A „harc” mindig megszül valamit.

Az És Rómeó és Júlia... gondolata hogyan merült fel?

Vámos Miklós ötlete volt, hogy csináljuk meg ketten a Rómeó és Júliát. Annyira abszurdnak tűnt – és egyszerre izgalmas kihívásnak is –, hogy azonnal igent mondtunk. De amikor elolvastuk a példányt, amit Miklós a kezünkbe adott, fogalmunk sem volt, hogyan induljunk el. Dolgozni kezdtünk egy kicsi próbateremben, legalább egy hónapig csak az első jelenettel bíbelődtünk, három hónap elteltével volt három kidolgozott jelenetünk, a többi inkább csak a fejünkben volt meg, még nem volt bemutatható állapotban. Nemcsak rám, Péterre is nagy hatással volt Taub János. Biztos vagyok benne, ha nem találkozunk vele, nem merünk belevágni ebbe az előadásba. Tudtuk, hogy az üres színpadon fontos szerepe lesz a mozgásnak is, megkértük Horgas Ádámot, segítsen nekünk ebben, tisztázza ki a mi összerakott jeleneteinket, hogy világosak és érthetőek legyenek. Ádám megalkotta az előadás világítását, fontos dramaturgiai pontokhoz zenét hozott, rengeteget dolgoztunk. Nem egy szokványos hathetes próbaidőszak volt. De így sem készültünk el a bemutatóra. Miklós azt mondta, akkor egy interaktív nyilvános főpróba lesz, ahol bemutatjuk a négy kidolgozott jelenetünket, a nézők pedig hozzászólhatnak. Ez így lement a főpróbán, kaptunk még egy hetet a bemutatóig, és megcsináltuk. Féltünk, nem tudtuk, hogyan fogadják majd a nézők. Mi nagyon szerettük. Rengeteget játszottuk. Egyre sikeresebb lett. Sok pozitív visszajelzést kaptunk. Játszottuk Isztambulban, Kaunasban, Londonban. Ott is működött. Közben felnőtt egy generáció, és ma is ugyanolyan sikere van, mint annak idején. Pedig húsz év telt el. Akkor sem voltunk már tinik, amikor megcsináltuk. Most pedig szerintem a színháztörténet legöregebb Rómeója és Júliája vagyunk. Egy színészházaspár. Így lett kerek ez az egész történet.

Sokat változott az elmúlt közel húsz évben?

Igen is, meg nem is. Az előadás formája az eredeti kitaláció. De húsz év az húsz év. Mindig van mit felfedezni benne.

2002-ben a Nemzeti Színházban láthatta a közönség. Schwajda György hívására azonnal igent mondott? Nem tartották vissza azok a körülmények, amelyek a teátrum megnyitását kísérték?

Szerettem és tiszteltem Schwajda Györgyöt, aki a Művész Színházban is az igazgatóm volt egy éven keresztül. Az elsők között voltam a listáján, akikkel együtt akarta létrehozni a Nemzetit. Nem volt kérdés számomra, hogy részt vegyek-e a vele való munkában. Szerintem példaértékű volt, ahogy színházat szervezett. Szolnokon is, nemcsak a Nemzetiben. Mindenki szeretett vele dolgozni. A politika, akár akarjuk, akár nem, mindig benne van az életünkben. A művészet nincs meg támogatás nélkül, a szükséges pénzt a kultúrára az éppen aktuális kormány adja. Ez természetesen mindig vihart szül – ezen én nem tudok változtatni.

Két szerepet eljátszott, utána azonban nem maradt tovább.

Először A viharban Arielt játszottam, utána Melinda következett a Bánk bánban. Majd amikor új vezetés jött, valamiért úgy éreztem, tovább kell lépnem, és nem vártam meg, merre halad a színház. Egyszer csak felhívott Szilágyi Tibor, elmondta, hogy Sopronba megy igazgatónak, szeretné, ha A vágy villamosában eljátszanám Blanche szerepét, és a férjem állítaná színpadra a darabot. Péter lemondott egy törökországi rendezést emiatt, de így létrejött egy újabb fontos közös munka. Jelentős női szerepeket kaptam Sopronban: bemutattuk a Gázlángot, A macska a forró bádogtetőn című darabot, és eljátszottam Nórát Ibsen drámájában. Két évig maradtam, és azért jöttem el, mert fizikailag nem bírtam az állandó ingázást. A vágy villamosa előadása után nem lehet autóba ülni, és vezetni két és fél órát, de nem tehettem meg, hogy nem megyek haza. Ezután szabadúszó lettem, és legtöbbet a Centrál Színházban dolgoztam.

Mindaddig, amíg a Nemzeti Színházhoz szerződött. Ott először a KZ oratóriumban egy zsidó nőt játszott, aki végigszenvedte a koncentrációs tábort. Pilinszky nem kifejezetten színpadi szerző, ebben a művében is kevés kapaszkodót ad. Hogyan lehetett mégis összerakni, milyen sorsa volt ennek a figurának?

2014. január 27-én mutattuk be, a Holokauszt nemzetközi világnapján. Sorsokról, széthullott életekről szól, Pilinszky töredékesen megírt villanásaiban. Nem színdarab, nem lehet egy lineáris cselekményt megragadni benne. A kiszolgáltatottságról, az emberi méltóságról, az embertelenségről beszél. Olyan cselekvéseket kerestünk, amik a hétköznapi életünk részei, ezekkel próbáltuk közelebb hozni a figurákat, hús-vér embereket mutatni meg a színpadon.

A neves grúz rendező, David Doiashvili két előadásában is szerepet kapott: a Szentivánéji álomban Hyppolitát és Titániát, a Cyranóban pedig Roxane-t alakította. Vele hogyan zajlottak a próbák?

Mindkettő jó munka volt. Doiashvili igazi színházi ember, aki mindig beletesz valami váratlant az előadásaiba, és fordít egyet a történeten. A Szentivánéji álomban is sajátosan beszélt a férfi-nő viszonyról, a végét nem a meséhez közelítette, hanem drámai végjátékhoz jutottunk el. Emlékszem, az egyik próbán csupán néhány dolgot mondott a darab lezárásával kapcsolatban, de mindenki azonnal megértette, mire gondol, és a záró jelenet hamar megszületett. A Cyranóban is nagyon izgalmasan gondolkodott. Az már önmagában különleges volt, hogy öt Roxane lépett színpadra, akik nemcsak életkorban különböztek egymástól, de a nő különböző arcait mutatták.

Utolsó bemutatója a Nemzeti Színházban a Szent szörnyetegek volt. Azt gondolnám, hogy színészt alakítani nem lehet könnyű. Milyen kérdésekkel szembesült Esther alakján keresztül?

Esther színésznő, középkorú színésznő, aki a darab elején, szinte az első percekben magánéleti válságba kerül, megtudja, hogy a férje, aki szintén színész egy másik színházban, megcsalja. Egy pillanat alatt összeomlik minden, amit addig felépített. Egy szerepet kezd játszani, hogy visszavegye az irányítást az élete fölött. Erős nő, aki megszokta, hogy a harcokban ő nyer. Velem egykorú színésznőnek írta Cocteau. Fontos kérdés, hogy a szerepein keresztül, azok tanulságai alapján képes-e megoldani a saját életének krízisét. A vége felé kezdtem igazán sajnálni, hogy nem játszhatom tovább, mert addigra állt össze bennem, ki is ez a nő valójában.

Váratlanul betoppan a fiatal Liane, és felborítja mindazt, amit addig Esther stabilnak hitt. A darab egyik rétege a generációk közötti feszültségekre világít rá, hogy jönnek a fiatalok, akik átveszik a helyünket. Ön hogyan kezeli ezt? Az idő múlása mennyire foglalkoztatja?

Esther valójában maga dúlja fel a saját életét, mert az a történet, amivel a lány beállít – vagyis hogy viszonya van a férjjel –, nem igaz, de végül a színésznő juttatja el odáig az eseményeket, hogy valóban a férje szeretőjévé teszi Liane-t, próbára téve a férjét, és a saját csapdájába esik bele. De a bölcsessége által mégis győztesen kerül ki a szörnyű, szinte abszurd helyzetből. Az idő múlása engem is foglalkoztat, ahogy mindenkit. De meg akarom szeretni. Amíg vannak terveim, nem érzem elveszve magam. Az lehet nehéz, amikor már nincsenek motivációk. A színházban az idő múlása nagyon prózaian jelenik meg. Rájössz, hogy már ezt vagy azt a szerepet sem játszhatod el, kiöregedtél belőle, pedig mostanra értél meg rá. Ha a színész jó kondiban marad, és szerencsés alkat, kitolhatja a határokat. De a fiatalok jönnek, és tehetségesek. És jó az ő energiájukból kapni. Szeretek színész lenni, nem azért csinálom, mert nem értek máshoz, hanem még mindig lázasan foglalkoztat egy szerep, egy előadás. Egy új próbafolyamat egy új lehetőség felfedezni valami újat. Az is érdekel, hogyan dolgoznak mások. Muskátné fontos szerep, de három jelenete van a darabban. Van időm nézni a többieket. Az a jó próbafolyamat, amikor alig várod, hogy színpadra mehess. Minden délelőtt rájövök, mennyire imádom a színházat.

Az interjút készítette:

Ménesi Gábor