Molnár Ferenc: Az üvegcipő - Jászai Mari Színház, Tatabánya

Nem lehet könnyű a premier után frissen, neten vagy napilapban írni Az üvegcipő tatabányai bemutatójáról. Nehéz ugyanis az előadást úgy elemezni, hogy a befejezés homályban maradjon. Czukor Balázs rendezése slusszpoénként olyasmit fűz a játékhoz, ami nem egyszerűen csattanóként szolgál, hanem gyökeresen átértelmezi a korábban látottakat. Miután Molnár Ferenc darabjának legvégén ama bizonyos ajtó végleg becsukódik Irma és Sipos úr mögött, a tatabányai előadásban nem húzódik össze a függöny. Ehelyett fordul egyet a színpad, és visszaérkezünk az első felvonás díszletébe, ahol Irma ébredezik. Pont abban a pózban, amelyben az első felvonás végén odakuporodott Sipos mellé. Vagyis a második és a harmadik felvonás a kis cselédlány álma volt csupán, a valóságban megy tovább az élet, s ha arra nem is vehetünk mérget, hogy Adél terve sikerülni fog, az öregedő bútorasztalos aligha Irmát választja majd társául. Alaposan visszazökkenünk tehát a szomorú valóságba – mintha a rendezés szétzúzni próbálná az illúziók molnári világát. Magam ugyan soha nem éreztem hamisnak a dráma sajátos romantikájú cselekménybonyolítását (így befejezését sem), de szívesen megnéznék egy olyan előadást, amely megkérdőjelezi és következetesen átformálja a molnári romantikát. A tatabányai Az üvegcipő azonban nem egészen ez az előadás.

Czukor Balázs rendezése ugyanis nem alakítja át radikálisan Molnár Ferenc drámáját, nem mond le az illúziók szépségének megjelenítéséről, s nem láttatja oly reménytelennek a közeget, hogy Irma álma eleve képtelenségnek tűnjön. Sőt, inkább az illúziók világát közelíti a valósághoz azzal, hogy a szokottnál kissé szárazabbnak, „földközelibbnek” mutatja a környezetet, szikárabbnak az érzelmeket. Horesnyi Balázs díszlete pompás részletgazdagsággal teremti meg a szereplők életterét: Sipos úr szobájában csúnya, monokróm tapétára aggatott látványos képek kísérlik a polgári otthon érzetét megteremteni, a második felvonásban nem kevésbé csúnya csempére aggatott művirágok próbálják Adél és Sipos egybekelését ünnepivé varázsolni, a harmadik felvonás őrszobájának falán korabeli körözési fényképek lógnak. A szövegből a rendező több ismert és kevésbé ismert molnári poént metsz ki (nincs például „Ciklus” keresztnéven emlegetett Shakespeare), de ezzel csak finomít a stíluson. Mert azért poén és természetes báj így is bőven marad a játékban, a súlypontok nem tolódnak el alapvetően, a konvencióknál néhány árnyalattal realisztikusabb játékmódot pedig helyenként élesen elrajzolt tónus váltja. (A legfeltűnőbben ilyen Grisnik Petra pompás, már-már abszurdba hajló alakítása a tudatmódosult állapotban megjelenő Keczeli Ilonaként.)

Kökény Szabolcs, Figeczky Bence, Lass Bea, Kardos Róbert, Bakonyi Csilla, Tóth Rita, Kánai Gergely, Maróti Attila

A néhány árnyalattal realisztikusabb játékmód elsősorban Bakonyi Csilla Adéljára értendő, aki a még virágzó, de már hervadásnak indult panziósnő kapuzárási pánikját hihetően kortársi magatartási attitűdként adja elő. Öntudatos, céljaiért harcolni kész szinglinek látszik, s mivel egzisztenciálisan relatíve jó helyzetben van, céljait az érzelmei (pontosabban az érzelmi kiszolgáltatottságtól való félelme) határozzák meg. Szakács Hajnalka Irmája érettebb és megfontoltabb a szerepsablonnál, következésképpen öntudatosabb is, így Siposba kapaszkodása mögé könnyebben lehet apakomplexust vagy akár perspektívavágyat odaképzelni. Ám az alakítás egészét áthatja az a bohókás báj, szívmelengető kedvesség, ami a molnári figurának is a legfőbb sajátja. Ugyanakkor ez az Irma nem tűnik irreálisan fiatalnak Kardos Róbert kissé eltunyult, de alapvetően jó fellépésű, megnyerő Siposához, aki mintha amúgy is erősen elhidegült volna már a panziósnőtől. Kardos Róbert következetesen és kimunkáltan játssza el azt a folyamatot, ahogyan az önmagába zárkózó férfi az eleinte csak gyereknek és cselédnek tekintett, elbűvölő lány hatására egyre jobban felenged, nyitottabb, figyelmesebb lesz, majd tényleg komolyan fordul Irma felé. Figeczky Bence igen ifjú és simulékony Császár Palija eleinte igazolni látszik Adél félelmeit, ám az alakítás fokozatosan elhiteti, hogy az első pillantásra stréber karrieristának tűnő fiú mégis vonzódik a középkorú szépasszonyhoz. A főszereplők mellett csupán a dramaturgiailag nélkülözhetetlen mellékszereplők jelennek meg, az egybekelés is szolid házi ünnepségnek tűnik, a házmesternek nemcsak a feleségével nem találkozunk, de a gyermekével sem. Irma ugyanis a kisgyermek helyett egy babát pátyolgat, hozzá intézi szavait – és a baba amolyan gyermekpótléknak tűnik (amely a gyermek utáni vágy kivetüléseként éppúgy értelmezhető, mint az anyaságra való ösztönös felkészülésként).

Vagyis azok a környezet- és hangulatteremtő erejű, a színészi alakításokban is megjelenő rendezői törekvések, amelyek valóságosabbá, átélhetőbbé és talán kicsit kortársibbá teszik a történetet, nem irreálisnak láttatják a szív szavának követéséről szóló romantikus illúziót, hanem inkább a realitáshoz közelítik, lehetséges útként értelmezik azt. Czukor Balázs rendezése tompítja a szöveg helyenkénti szentimentalizmusát, nyesegeti a szöveg humorát és a molnári szóhasználatot, de sokáig úgy tűnik, ennek értelme az, hogy mai szemszögből is reálissá, elfogadhatóvá tegye a történetet. Aminek azért megvan az ára: a redukció szárazabbá és szikárabbá teszi a dialógusokat, a szerző kihúzott poénjai, ötletei, nyelvi leleményei helyén nem állnak hasonló rendezői ötletek, így a szituációk nemcsak köznapibbak és maibbak, de szokványosabbak, szürkébbek is lesznek. Mindemellett a tempó is akadozik kicsit, főként az első felvonásban. De az utolsó jelenetig úgy gondoltam, hogy amit a bemutató a réven elveszít, azt a vámon megnyeri. A zárlat azonban mintha így nem is a molnári történet, hanem az egész előadás valószerűségét kérdőjelezné meg, ellentmondva annak a rendezői törekvésnek, amely a játék formáját és hangulatát is meghatározta. Az ötletet akkor érezném sokkal inkább helyénvalónak, ha a korábbiakban a játék a romantikát nem a reáliákhoz közelítve, hanem felnagyítva, a valóságtól eltávolítva, vagy éppen annak kontrasztjaként ábrázolta volna. Vagy ha ebből a kontrasztból a rendezés egy sajátos, iróniával átitatott színpadi világot hozott volna létre. Mindennek hiányában a slusszpoént én inkább tetszetős, de kissé öncélú fricskának láttam – antimolnári gesztusnak egy a szöveget ugyan mai színházi nyelven újragondoló, de a molnári világtól azért radikálisan el nem rugaszkodó előadás végén.

Urbán Balázs