Madách Imre: Az ember tragédiája – Laboratorium Animae, Szentendre

Egyetemista éveim óta bensőséges viszonyban vagyok a Tragédiával és szerzőjével, a mű több példányban is fellelhető kicsiny lakásomban, mondhatni, a legkönnyebben megtalálható alkotás nálam, szobánként van legalább kettő. A legbüszkébb arra a példányra vagyok, ami az évszám jelzése nélkül jelent meg valamikor a huszadik század elején (ha az első kiadás, akkor 1909-ben) Alexander Bernát magyarázataival és tanulmányával. Egy debreceni antikváriumban leltem rá a hetvenes években, 324. oldalán bejegyzés: „Emlékül adtam Makovits Juliannának 1935. XII. hó 24-én. Viola Frigyes cégvezető”. Bizakodva gondolok arra, hogy az addig esetleg bizonytalankodó Julianna szíve meglágyult az értékes ajándék hatására, s a feldíszített karácsonyfa alatt meghatottan rebegte: „Cégvezető úr, én az ön Évája leendenék”, és sikerült oly emlékezetessé tenniük ezen estét, hogy hamarosan a megajándékozott is anyának érezhette magát… Debrecen: legkedvesebb tanárom, Kovács Kálmán 1976 szeptemberétől Az ember tragédiájáról tartott előadássorozatot, ez lett akkori esztendeim egyik legjobb emléke. Elmélyülni valamiben hozzáértőn, kíváncsian, kísérletezve, érzékenyen, lelkesedéssel, számos kétellyel, melyek egyre kevésbé tűnnek megválaszolhatóknak, ami nem baj, hisz a tárgy természetéből következik, ezzel egész kellemesen el lehet tölteni egy életet, éreztem meg az őszi hónapok során, ahogy akkoriban még sokszor (vagy talán annyira azért nem is sokszor). Kovács Kálmán hívta fel a figyelmet az Alexander Bernát-féle kiadásra; mentem és megszereztem, ha majd elmélyülni kívánnék Madách alkotásában (hozzáértőn stb.), legyen kéznél.

Nyilván ez is oka, hogy kíváncsi lettem a Sardar Tagirovsky rendezte előadásra, amelyet Szentendrén láthattunk a Ferenczy Múzeumban az Art Capital keretében – ami Közép-Kelet-Európa legnagyobb, a három nyári hónapon át tartó művészeti fesztiválja. Az idei, ami sorban a negyedik volt, ezt a címet kapta: Régi és új álmok. Ebbe a mű és Tagirovsky rendezése régi és új álomként egyaránt beleillik, Gulyás Gábor főkurátor remek döntése volt, hogy helyet adott a produkciónak a Ferenczy Múzeumban.

A Tragédiát, mint tudjuk, először Paulay Ede állította színpadra a mai Múzeum körút és Rákóczi út sarkán álló Nemzetiben, a bemutatót 1883 szeptemberében tartották, Ádámot Nagy Imre, Évát Jászai Mari, Lucifert Gyenes László játszotta. Madách éppenséggel még láthatta volna, hatvanegy éves lett volna, de fiatalon, 1864-ben meghalt. Azóta számtalan premierje volt itthon és külföldön, ahová már a XIX. század utolsó évtizedében eljutott. Ezzel együtt Sardar Tagirovskyé az első előadás, amelyben a teljes szöveg elhangzik, ebből is következően nyolc órát tart, délután négytől éjjel tizenkettőig. Az első alkalommal, ha igaz, este hétkor kezdték…

Sardar Tagirovsky tudhat valamit arról az elmélyülésről, amit én Kovács Kálmán óráin megtapasztalhattam. Hozzáértés – hatalmas, különleges tehetség –, kíváncsiság, kísérletezés, érzékenység, lelkesedés van a látottak mögött, s persze – gondolom – megannyi szakmai és magánemberi kétely, hisz mindannyian, nézők és játszók, szembesülünk Ádám kérdéseivel. A rendező kiemelt egy sort az ötödik színből – Éva mondja: „Van a léleknek egy erős szava, / A nagyravágy.” –, ennek alapján ez lett az alcím: „nagyravágy több részben”. Játékos és ironikus cím, a szó szokatlan, ma nagyravágyást mondanánk. Ami lehet jó és rossz is. Ha valakiben nincs semmi ambíció, megette a fene. De ha olyasmit ambicionál, aminek elérése meghaladja a képességeit, vagy ami veszélyeket rejt magában, mondjuk pénzt, hatalmat, hírnevet, az már kockázatos, főleg, ha ambíciójának megvalósulásáért bármire hajlandó.

Az jutott eszembe előadás közben, hogy valamiféle nagyravágy hajthatja Tagirovskyt is, ilyen értelemben az alcím önironikus is. Ami az ő esetében természetesen egyértelműen pozitív, a színházművészet és mi ennek csak haszonélvezői vagyunk. Ez munkált Madáchban is. De lehetnek vadhajtásai is, nem biztos például, hogy a Tragédia teljes szövegének előadása s ennek következtében egy nyolcórás előadás a legszerencsésebb ötlet, pláne, ha éjfélre az utolsó hév is elmegy... Akkor sem, ha a rendező szerint – egy nyilatkozatában olvastam a librarius.hu-n (hun? türk?), Nagy Enikő készítette – másutt „nagyon sok az öt órán felüli előadás”. Tudja persze azt is, hogy „Magyarországon beállt a ritmus (? D. M. I.) a rövidebb előadásokra”. Persze a provokálásnak is van olykor értelme, és erőink kipróbálásának, határaink tágításának is. A második egység a hatodik–hetedik szín után azzal zárult, hogy a szereplők felemelt, oldalra tartott kézzel az Ave Mariát énekelték, végtelenítve, vagyis mindaddig, amíg a nézők észre nem vették, hogy megkezdődött a szünet és el nem hagyták a helyüket. Nagyon sajnálva a játszó személyeket, az elsők közt igyekeztem kisietni, de farkasszemet is nézhettem volna szegényekkel, akiknek egyre jobban remegett a karjuk a megerőltetéstől. Volt ebben játék is, de kegyetlenség is. Az utolsó három színre a felére-harmadára apadt a közönség, én leginkább azért maradtam, mert kíváncsi voltam, hogyan oldják meg a legvégét, az utolsó mondatot – szellemesen és elegánsan. Azt akarom mondani, hogy nagyon hálás vagyok, ha kimozdítanak a komfortzónámból, amiben magam is hajlamos vagyok eltespedni. De ha ehhez másfél órán át fél lábon kell állnom, az nem biztos, hogy szerencsés. Kérdés volt bennem, hogy az idő esztétikai tényezővé válik-e. Nem, nem vált; nemigen vált, bár mintha létrejött volna a nézők, sőt nézők és nézettek alkalmi közössége, a végén a játszó személyek is megtapsoltak bennünket. Együtt örültünk, együtt vettünk részt egy szertartásban, ez szép volt.

A másik előzetes kérdésem az volt, hogy reveláció lesz-e a teljes szöveg elmondása-eljátszása, arra fogok-e rájönni, mennyi nyelvi, gondolati érték vész el a rövidítések során.

Először is tisztázzuk: ami elhangzik, ami a könyvekben olvasható, nem Madách Imre eredeti szövege. Nem teljes egészében az. Az egyetlen példányban létező kéziraton (hogy merte kiadni a kezéből?) előbb Madách eszközölt javításokat Szontagh Pál javaslatai alapján, aztán Arany János, akiben Madách vakon megbízott, aztán megjelent az első kiadás 1862 januárjában (1861-es évszámmal). A Szépirodalmi Figyelőbe Szász Károly írt róla, a második kiadás előkészítésekor Madách az ő javaslatait is figyelembe vette. Ez 1863-ban jelent meg, s mivel Madách nem a saját kéziratából, hanem az első kiadásból dolgozott, a szöveg romlott is valamicskét. Az érdeklődőknek ajánlom a striker.hu honlapot; Striker Sándor volt az, aki 1996-ban saját kiadásában megjelentette a majdnem-ősszöveget, a Szontagh javaslatait figyelembe vevő kéziratot, bizonyítandó, hogy Madách művét – amit ő „dramaturgiával bíró drámának” tart – szoros szálak fűzik Kant filozófiájához. Striker azt vélelmezte, hogy Arany módosításai nem csupán stilisztikai jellegűek, s több helyen Madách gondolatait is megmásították. (Magánjellegű adalék: erről a kiadásról én először Garas Dezsőtől hallottam, akkor beszélt róla lelkesen, mikor 1999-ben ezt a művet rendezte a bábszínházban.) Munkájával sikerült magára vonnia a kiváló irodalomtörténész, Kerényi Ferenc haragját, a honlapon indulatos pengeváltásuk is olvasható. És ajánlom a Tragédia 2014-es kiadását, amit a Madách Irodalmi Társaság készített elő. Mindez egy színházi előadás szempontjából is fontos, bár a színpadi szöveg mindig más, mint a szerzői szöveg, ami viszont a legtöbbször variációkban létezik, igazából nincs „egyetlen”, „végleges” szöveg. És egy jó előadás nem szövegfelmondás, a szöveg, bármily súlyos is, csak a hatáselemek egyike. Hallás után nem tudtam megállapítani, Sardar Tagirovsky és két dramaturgja, Bíró Bence és Oláh Tamás melyik variánst választotta (az előadásban ugyan felbukkan a Szépirodalminál megjelent 1986-os kötet); az biztos, hogy az eredeti londoni szín egyik változatában sincs benne a „Hello! How do you do?”, amivel Lucifer szerint, és csak egyetérteni tudok vele, Ádámnak meg kellene szólítania Évát…

A lényeg, hogy elhangzik egy szöveg, amiben ott van Madách, ott Arany, nemkülönben az elmúlt másfél évszázad, s ott vannak az előadás létrehozói is. Abban például, hogy az elején az én és az enyém szavakat, tán első elhangzásuk után, a szereplők számtalanszor elismétlik, visszhangozzák, rácsodálkoznak magukra. Önmagunk számára, úgy tűnik, mégiscsak mi vagyunk a legfontosabbak. Meg a birtoklás.

Ez a szöveg, amit a rendezés és a játék ezer ötlettel, eszközzel aláhúz, hangsúlyoz, kiegészít, továbbír, netán ellenpontoz, alkalmat ad arra, hogy végiggondoljuk azokat a filozófiai, történelemfilozófiai kérdéseket, amikre ugyanúgy nem találunk végleges, biztos válaszokat, mint alsósztregovai magányában Madách, aki élete során kevesekkel beszélgethetett arról, ami valóban foglalkoztatta. („Említettem több ösmerősöm előtt – panaszkodott egy levelében –, hogy írtam egy költeményt, amelyben az isten, az ördög, Ádám, Luther, Danton, Aphrodité, boszorkányok, s tudj’isten mi minden játszik. […] mosolyogtak rá, de olvasni nem akarta senki.”) A legtöbb embert csupán olyasmi izgatja, hogy győz-e az a csapat, amelyikre fogadtak a tippmixen. Ha győz, minden oké. De azért akadnak, akiket foglalkoztat például az, hogy mi lenne egy közösség, például egy nemzet számára az ideális létezési forma, ami valóban a közösség üdvét szolgálná, s hogy lehetne ezt, már ha van ilyen egyáltalán, kialakítani és fenntartani, már ha ki lehet alakítani és fenn lehet tartani. Macerás ügy. De foglalkoztathat valakit az az egyszerű probléma is, hogy mitől működik jól egy párkapcsolat. Olykor még az is megkérdezhető, hogy „A cél voltaképp mi is?” Hogy mi az élet értelme, na.

A játék az előcsarnokban kezdődik, ahová a múltra hangoló oszlopos tornácról, az ámbitusról (!) lépünk: a Ferenczy Múzeum 2013-ban a XVIII. században épült Pajor-kúriában kapott helyet. A falon festmény Madáchról. A kezdés előtt vagy a szünetekben megnézhetünk egy kis kiállítást, láthatjuk Ádámként Nagy Imrét, Évaként Jászai Marit és Luciferként Gyenes Lászlót az 1883-as ősbemutatón, amit Paulay Ede rendezett. (Sőt a szünetekben a tévékészülékeken belenézhetünk más Tragédia-előadásokba!) Majd két színész – Béres Miklós és Nagyabonyi Emese – áll elénk és elkezdődik az utazás. Egy kosárból választhatunk magunknak kitűzőt, annak megfelelően, hogy Ádámok vagy Évák akarunk-e lenni – bár azok vagyunk kitűzők nélkül is. Ez a játékosság szerencsére mindvégig ott marad az előadásban, amiben számtalan Ádám és számtalan Éva lép színre. Illetve megszámolhatóak: Tagirovsky nagyszerű csapatában, az egy évtizede létező Laboratorium Animae-ben négy férfi (Béres Miklós, Mészáros Márton, Nagyhegyesi Zoltán, Szacsvai István) és hat nő (Fekete Edda, Horváth Julianna, Nagyabonyi Emese, Tóth Szilvia Lilla, Verebes Andrea, Vincze Erika) dolgozik, mindannyian fiatalok.

Itt idéznem kell Papp Tímea számomra érthetetlenül elutasító kritikájából, ami a szinhaz.net-en jelent meg: „Ádámot és Évát váltva, és vannak színek, amikor többen is játsszák. Az indoklás mélyrétegeiben biztosan az emberi személyiség összetettségéről van szó, de Madách Ádámja és Évája ezekben a színekben semmiféle bonyolultságot vagy töredezettséget nem mutat. […] A falanszterben az álruha csak-csak ad rá magyarázatot, hogy Lucifert és Ádámot ketten alakítják, de nem vagyok abban biztos, hogy az azonos színészre osztott Ádám és Lucifer, Lucifer és Tudós, illetve Ádám és Tudós nem okoz zavart az egyszeri nézőben. (Okozott, tapasztaltam. Teljesen elvesztették a fonalat a mellettem ülők, hogy ki kivé alakul át és miért.)” Nem is tudom. Nem árt tekintettel lenni az „egyszeri néző”-re, hisz ő ül a nézőtéren, de azt talán el lehet várni tőle, hogy tudjon játszani. Benne van a szóban: amit lát, szín-játék. (Itt tizenötszín-játék.) Sardar Tagirovsky felnőttnek tekinti a nézőt, akinek nem kell mindent a szájába rágni. Így a szereplők elmondják Madách utasításait is: a látványt nekünk kell elképzelnünk.

A színészek levezetnek bennünket a Barcsay-terembe, ahol a többiek már bent ülnek. Fehér ruhában, fehérre meszelt arccal (külön jelmez- és díszlettervező, pláne maszkmester nincs feltüntetve, csak designerként Erdélyi Sarolta Ágnes). Nagyabonyi Emese is beül közéjük, ő lesz a második és harmadik szín egyik Évája, Béres Miklós pedig egyszerre Madáchként és Luciferként oldalt foglal helyet az író dolgozószobájában, s ő mondja a főangyalok szövegeit is. A nézők székein kedves figyelmességként egy-egy – a dramaturgok által kiválóan szerkesztett! – műsorfüzet és egy-egy (zöld) alma. A fehér arcok a bohócokat juttatták eszembe, azt, hogy a politikusok gyakran bohócot csinálnak az állampolgárokból, hülyének nézik és maguk is hülyítik őket. S nem saját arccal bíró egyéneket, egyéniségeket, hanem arctalan tömeget látnak, amelynek leginkább csak a féken tartásával törődnek.

Innentől kezdve nehéz lenne az előadást leírnom. A játékidő alatt ugyanis annyi impulzus ér bennünket, hogy képtelenek vagyunk mindegyikre emlékezni. Ha írni akarok egy produkcióról, általában többször is megnézem. Ezt a Tragédiát legalább négyszer kellett volna végigülnöm, amire, mi tagadás, nem vállalkoztam. Tüzetes elemzés helyett így néhány általános megjegyzésre szorítkozom.

Nagyon tetszett az egész előadást átszövő humor. Igen, Ádám törekvéseiben, lelkesedésében van valami komikus is. És hogyne lennének komikusak az ilyen sorok: „Örüljünk, okosabb világ van, / Örüljünk, hogy mi élünk jobban.” Ezt Cluvia énekli a római színben, ahol ebben semmi irónia nincs. A XXI. századi előadásban megtelik iróniával: miért lenne ez, mármint a miénk, okosabb világ, okosabb kor, mint bármelyik eddigi? Roppant mulatságos, ahogy a prágai színek Évája (Fekete Edda) számtalanszor elismétli, mindig más hangsúllyal, férje keresztnevét. Vagy a tanítvány (Szacsvai István) a második prágai színben! Még nem tud semmit, nem fog fel semmit, ezért lelke „vágytól remeg”, hogy belelásson a természet műhelyébe. Azt hiszi, minden megismerhető, hogy van biztos tudás… Nagyon tetszett az összművészeti jelleg. Egy bizonyos ponttól szinte folyamatosan szólt az idézetekkel teli zene: előadói a zongoránál ülő, egész kiválóan játszó komponista, Bartók György és a Monarchia vonósnégyes. A tizenharmadik szín, az űrjelenet pedig lírai kisfilm, operatőre Tóth Márton, rendezője Nagy Bianka. Nagyon tetszett a Laboratorium Animae csapatának egymásra figyelő, egymást segítő munkája. Vannak erősebb (Béres Miklós, Nagyabonyi Emese, Nagyhegyesi Zoltán például) és kevésbé erős tehetségek, de senki sem tehetségtelen, senki sem rossz. Szeretném is idézni Sardar Tagirovsky szavait: „A laboratórium hideg és steril, a lélek szabad és megfoghatatlan. Ellentmondás: nincs az a laboratórium, nincs az az intézmény, amely vizsgálhatná a lelket. […] De célunk talán nem is a lélek megragadása, hanem a világ s az ember természetének megfigyelése, csodálata. […] A mi laboratóriumunk terepet ad a keresésre, az elmélyült munkára, a humorra, az esendőség vállalására és a kommunikáció több formájára.” Örülök, hogy Hegedűs D. Géza segített nekik – ő az Úr hangja, felvételről. (Kár, hogy az utolsó két szín megtanulására már nem maradt sem idő, sem energia. Nagyrészt papírról olvassák a szereplők a szöveget, színházi próbát imitálva, de ezt semmi nem indokolja.)

Jelenet az előadásból

Mindezzel együtt nem vált meggyőződésemmé, hogy a teljes szövegnek el kellett hangoznia. Ez a mű sokkal inkább olvasásra, mint színpadra való, magam ezért sem követem ádáz figyelemmel színházi megvalósításait. Ebben erősített meg ez a nyolc óra is, miközben nagyon örülök, hogy végigültem. A mű nem dráma, hanem drámai költemény, ami persze kissé homályos kategória. Mondhatunk, emlegetve Byront, Goethét, Miltont, Shelleyt, emberiség-költeményt is, ez is elég homályos... (A Nyugat egyik 1923-as számában olvasható Madách-tanulmányok szerzői egyenesen lírai költeményként értelmezték!) És mit lehet kezdeni olyan utasításokkal – a római színben található –, hogy „Az istenszobrok szétporlanak”? S a legfőbb indok, hogy a Tragédiának igencsak nagy az esztétikai amplitúdója. Azaz tökéletes, gyakran szállóigévé lett mondatok váltakoznak tökéletlen, ügyetlen, suta megfogalmazásokkal, passzusokkal, s ezeken egy olyan kiváló rendező sem tud segíteni, mint Tagirovsky. Legfeljebb úgy, hogy kihúzza őket… Ha elhangzanak, óhatatlanul leül az előadás, márpedig sok ilyen rész akad. Amik annál feltűnőbbek, mert számos kiváló rendezői megoldással is találkozunk.

Ilyen a befejezés is. A szereplők az Úr minden megszólalásakor figyelmeztetően felemelik a mutatóujjukat, hisz a legfelsőbb hatalom szól hozzájuk-hozzánk. Várják a választ Ádám utolsó felkiáltására is – „Csak az a vég! – Csak azt tudnám feledni! –” –, várjuk mi is, hisz ismerjük, ez tán a legismertebb sor. Az Úr azonban nem szólal meg. Majdnem százhatvan év telt el a Tragédia befejezése, 1860 márciusa óta (a székesfehérvári színház nagyszerű ötlettel fel is kért néhány kortárs drámaírót, hogy folytassák a művet a jövőre esedékes évforduló alkalmából), szétesett, eltűnt az a vallásos világkép, amiből Madách soha, egy pillanatra sem lép ki. A szereplőknek már nem marad más, mint hogy a falra mutassanak, ott olvashatjuk: „Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál!” Az Úristen graffitije lenne? Aligha. A designeré, maximum a rendezőé. Hozzánk hasonló, gyarló embereké. Bízzunk? Miben? Ugyanakkor tehetünk-e mást, mint hogy bízunk, teljesen indokolatlanul? Ami egyfelől conradictio in adiecto, másfelől röhej. Sardar Tagirovsky és a társulat ezzel a Madáchtól korántsem idegen gesztussal búcsúzik. Meg azzal, hogy megcsinálták és eljátszották ezt az előadást, létrehozása hatalmas munka lehetett, ahogy az is, hogy Szentendrén tízszer is eljátszották, ráadásul olykor egymást követő napokon. Ez sokkal, de sokkal rokonszenvesebb számomra, mint az az apátia, ami felé persze számos világesemény löki ma (és szinte mindig) a gondolkodó embert. Megalakítani, működtetni a Laboratorium Animae-t, ez nagy tett!

Írni egy Tragédiát, az is.

És tulajdonképp végignézni se kicsi…

D. Magyari Imre