Nem példa nélküli, de nem is gyakori, hogy egy kritikus felülvizsgálja korábbi álláspontját egy művel – adott esetben egy előadással, egy színházi alkotással – kapcsolatban. Hegedűs Sándor e számunkban most megteszi ezt Hód Adrienn két rendező-koreográfusi munkájának hatását firtatva – ennél pontosabban tán nem is definiálhatók e produkciók: maga a szerző megválaszolhatatlannak tartja a tárgyalt műveket tekintve az olyan „teoretikus, szakmapolitikai” kérdéseket, mint hogy „nevezhetők-e táncszínháznak a szóban forgó előadások.” Érzéki és intellektuális befogadás, felszín és lényeg, lélek és test, látszat és valóság összefüggéseinek felfejtése izgalmas szellemi „kalandra” hív, s mintha csak folytatódna Almási Miklós egészen más jellegű, három film egy-egy snittjében a műegész teljességét felfedező kisesszéjében.

Hogy a színház nagyon sokrétű, sokféle közönségigényt a legkülönbözőbb eszközökkel, formanyelveken kielégíteni hivatott művészeti ág, napjaink politikusi megnyilvánulásain kívül tán senki nem vitatja. Ezzel az attitűddel közelíti Bogácsi Erzsébet a Játékszín legutóbbi bemutatóját, amely „egy páratlanul sikeres olasz film”, a Paolo Genovese jegyezte Teljesen idegen alapján készült. Kommersz és „magas” művészet határa nem ritkán elmosódott: a „publikum lankadatlan nevetgél, mintha az események nem is vezetnének elevenbevágó dráma irányába” – érzékelteti az adott esetben e jelenség konkrét indokát is feltáró írás.

Humor és súlyos társadalmi kérdésfelvetések természetesen nem zárják ki egymást, sőt, még ha olykor óhatatlanul zavarba ejti is a nézőt, hogy min nevet, ez is a hatás része lehet. Mint a kanadai Michel Tremblay Sógornők című drámája esetében, amelyet több mint húsz éve, 1997-ben mutatott be Magyarországon először a Pesti Színház Hegedűs D. Géza rendezésében, s kis megszakításokkal, nemrégiben ismét felújítva, játssza ma is, de játsszák napjainkban Dublinban is – a két előadásról s a dráma színpadi útjáról Kurdi Mária írása olvasható e számunkban.

Az 1997-es Pesti színházi Sógornőkben a mai szereposztásból a kezdetektől benne van Hegyi Barbara, akivel nem ebből az apropóból beszélgetett pályájáról Ménesi Gábor.

Szinte egyidőben született Trambley művével (1968) Örkény Istvánnak a kisregényéből maga színpadra adaptált legendás drámája, a Macskajáték (1969), s az ősbemutatók is közel estek egymáshoz (1973 – Párizs, illetve 1971 – Szolnok). Most a Nemzeti Színház tűzte műsorára Szász János rendezésében a színésznők jutalomjátékának is tekinthető darabot – az előadásról Gabnai Katalin írt, szemléletesen érzékeltetve, mit tesz a befogadói érzékenység egy mű értelmezésében, mit ad hozzá, akár a rendezői szándékot is felülírva.

Szemben Örkény szerelmi háromszögtörténetének férfi szereplőjével, a kiérdemesült operaénekessel, Csermlényi Viktorral, az 50 éve alakult King’s Singers rendületlen hangzással kápráztatja el hallgatóságát – igaz, a tagok az évek során cserélődtek (miként némely „sógornők” is a Pesti Színház előadásában), ám a márka változatlan védjegy. Ami egyben veszélyforrást is jelenthet, miként arra Fittler Katalin utal az együttes GOLD című, jubileumi CD-je kapcsán.

A brit uralkodóház magyar vonatkozásait kutatva jutott el Darvay Nagy Adrienne a világhírű krimiszerző, Agatha Christie színházi működéséhez, aki minden idők tán leghosszabb színpadi szériáját teremtette meg Az egérfogó című darabjával, amely 65 éve megy Londonban a St. Martin’s Színházban, s amelyet 50 nyelven játszottak, játszanak szerte a világon – nálunk jelenleg az egri Gárdonyi Géza Színház, Budapesten pedig a Belvárosi Színház.

Ennek fényében tán még szebb a tény, hogy Örkény István Macskajátékát több mint 90 külföldi színház mutatta be, Helsinkitől Amerikáig, Svédországtól Izlandig.

Szűcs Katalin Ágnes