Örkény István: Macskajáték - Nemzeti Színház

Lassan ötven éve, hogy Örkény saját levélregényéből színdarabbá formált remekművét bemutatták Szolnokon, Székely Gábor rendezésében. Az 1971-es premiert több mint száz bemutató követte, s ma is játsszák a darabot, szerte a világon. De akár vizsgatételként, akár újságcikk formájában kerül szóba a mű, az a megállapítás, hogy ez a dráma az öregek szerelméről szól, szinte mindenütt megjelenik. Szász János rendezése most tágít ezen a nézeten. A Nemzeti Színház Gobbi Hilda Színpadán látható játék ugyanis a nagybetűs Szerelemről, annak megtörető és kíméletlen természetéről, ijesztő változékonyságáról szól.

Csupa zene az előadás. Nemcsak azért, mert Károly Katalin, a játék zenei vezetője személyesen is ott ül a zongoránál (miközben bájos konferansziéja is a Csiliben rendezett hangversenynek), hanem mert minden alkotó érzi ez élethosszig tartó érzelmi viharzás muzsikáját. A szép Szkalla lányok polgári kultúrája hatja át a Vereckei Rita által tervezett színpadképet is. A régmúltra utaló, sokágú, karos gyertyatartók, melyek hol sorban állva védik a lényegileg üres teret, hol központi csillárrá rendeződnek, valódi lánggal égnek, nem kapcsolóra működnek. Az a finom remegés, amit a lángok játéka ad, befutja mintázatával a teret megosztó, magasba nyúló, könnyedén sikló paravánokat is, melyek hol a pesti házfalakat, hol a jómód tarka tapétás szobáit, hol az emlékezet vak tükreit idézik elénk.

A nézőtéri széksorok előtt halomnyi régi fénykép hever a földre terítve. A hátfalon, hasonló barnás árnyalatban, végtelen finomsággal rajzolódnak ki időnként a múlt alakjai. Balra, ha kell, van egy kissé leharcolt, ámde hívogató okkersárga fotel, jobb oldalt kopár kis presszóasztal hubertuszos pohárkákkal, középütt, hátul meg egy multifunkcionális, sötét zongora terpeszkedik. A hangszer világok átjárójaként is működik, s óriás fánkokat zabáló fekete lyukként is megállja a helyét. A levélmonológok és a telefonos dialógok minden kellék nélkül, felénk fordulva vagy a helyzetnek megfelelő társas térben hangzanak el. A szereplőket összekötő kapcsolati háló láthatatlan zsinórjai elképesztő erővel futják be a színpadot, egy gyűszűnyi tér sincs, ami ne volna tele folyton érzelemmel.

Nagy Mari (fotó: Eöri Szabó Zsolt)

Szász Jánosnak az az eléggé nem dicsérhető rendezői elhatározása, hogy a káprázatos szereposztást alapnak véve, mindent a színészek testéből-lelkéből, személyiségéből indít, bravúros eredményt hozott. Örkény darabja emellett van olyan erős, hogy minden, ami az eredeti történések idejét jelzi, könnyedén van jelen a szövegben, épp úgy, mint a klasszikus művek adott kort idéző utalásai. A tejcsarnok, a társbérlet, a vonalas telefon így oly természetes a mai nézőnek, mint kard és köpönyeg vagy saru és tóga egy Shakespeare- vagy Schiller-darabban. Az meg egyenesen bámulatra méltó, hogy – annyi jól-rosszul sikerült darabfordítást – vagyis sokszorosan átszűrt – szöveget hallva az évek során – milyen lélegzetre szabott, anyanyelvi lüktetés van Örkénynek ebben a művében is. Itt nemcsak magyarul beszélnek, ebben a darabban magyarul élnek.

Szakács Györgyi jelmezei, sáljai, táskái és kalapjai dramaturgiai segédmotorokként működve szolgálják a rendező és a dramaturg (Kulcsár Edit) dinamikai elképzeléseit. Orbánné (Udvaros Dorottya) két számmal nagyobb, pasla, barna szoknyája, Giza (Bánsági Ildikó) Dior-kosztümkabátjának ékszergombjai, Paula (Tóth Auguszta) magassarkúja, egész gyűrhetetlen maga és pénzes eleganciája, Egérke (Nagy Mari) gyerekméretű, puha köntöskéje fél-fél hanggal módosítja a jeleneteket, nem beszélve a magyar művész-értelmiség ikonikus lángvörös sáljáról, mely Csermlényi Viktor (Blaskó Péter) nyakában jelenik meg egy derűs pillanatra.

Néha mintha túlságosan is síkba szerveződne a játék, de ezt csak az oldalszélen ülők érzik, akik olykor elesnek pár túloldali történés élvezetétől. Amúgy a térszervezésre jellemző valami finom ringás, amit nem csupán Giza gördülő kerekesszéke és a függöny szerepét betöltő, áttört paravánfalak mozgatása, hanem a jó ütemű ki- és bejárások sora hoz létre.

A Pincért és az ápoló fiút játszó Szeri Martin e. h. néha mintha a falakból lépne elő, pontos, kimért és kellően szertartásos. Orbánné munkába menekülő, hajszolt leányát, Ilust Katona Kinga játssza, először talán a kelleténél keményebben és darabosabban, majd mind hitelesebben. Általa értjük meg igazán, hogy fölevett ez a Csermlényi-szerelem Orbánné életében minden más érzelmet, elsöprűzte ő maga mellől a saját lányát is, s az már nem is tud visszajönni hozzá, ha akarna, akkor se.

Józsi, a vej (Mátyássy Bence) és Orbánné között van egy ismétlődő, miniatűr férfi-nő duettecske, egy bájos jelbeszéd. A fiú rendre úgy próbálná nyugtatni dúlt anyósát, hogy énekelni kezd neki valamely ismert áriácskát, amit az persze, kénytelen fogadni és folytatni is. Orbánné megszelídítése embert próbáló feladat, de Józsinak sikerül.

Az ősellenség, Cs. Bruckner Adelaida, Csermlényi Viktor kilencven éves anyjának szerepében az elbűvölően vénre maszkírozott Tímár Éva m. v. keseríti a szerelmes Erzsikét. Ez a királynői némber, túl jón és rosszon, a maga száraz, de még ma is érvényes asszonyiságában jelzi azt a végállomást, ahová eljut esetleg majd a játék többi női szereplője is. Neki már csak egy feladata van, hogy védje a maga és fia egészségét, s ezt teljesíti is. Gyöngyszem a jelenet, amelyben látható.

Nagy Marit körülbelül el lehetett képzelni Egérkének. Van azonban egy váratlan, csodásan kiépített pillanata a játéknak, amikor a figura bölcs emberségét és erejét egy levegőre tudatja velünk, s ez felejthetetlen. Akkor van ez, amikor Orbánné körül hirtelen megpördül a világ, mert rájön, hogy viszik a szerelmét, s idegességében zajosan porszívózni kezd. Pöröl, csapkod és kiabál, ám Egérke megérzi a veszélyt, szembeszáll, a nagy kiabálás közepette hirtelen lekapcsolja a masinát, s a beállt csöndben a maga mindentudó, meleg hangján rákérdez: „Erzsike drága, csak nincs valami baj?” Udvaros Orbánnéja persze elbődül, hogy „niiiiiincs”, és újra berúgja a porszívót, de mi ezzel egy emelettel már följebb kerültünk a történetben.

Tóth Auguszta ragadozómadár Paulája oly tökéletesen gonosz és önző, olyan hideg és számító, s annyira kívülről összerakott személyiségű, hogy a védekező néző összehúzza magán a kabátkát, s elrebeg valami olyasmit, hogy „A jóisten áldjon meg, csak ide ne gyere…”. Mert találkoztunk már hasonlókkal, de azok nem voltak ilyen iskolázott fenevadak, mint ez a kíméletlen fogorvosné ott fent. Egyszóval – nagyszerű alakítás ez.

Blaskó Péter ezüstös férfisármját nem könnyű elrajzolni, és nem is sikerül őt böfögő-lihegő nagyevőnek látnunk, bár van egy-két vakarózó gesztusa, ami azért elég földközelivé teszi a nagy énekest. Gyermeki ártatlansággal és önteltséggel adja meg magát a friss női rafinériának, s aki kapja, marja. Viszik, mert el lehet hitetni vele saját csáberejét. S annak nem tud ellenállni. Remekül táncol a presszó ötórai teáján, s a művelődési házi hangversenyen még énekel is, esendően, az önimádat ködében lebegve, de az álomjelenet vörös rózsacsokrát már az az igazi „bölény” szórja széjjel, akinek csak szeretnék őt látni rivalizáló asszonyai. Érvényes figura Blaskó Péter Csermlényi Viktora, s az idő előre haladtával minden bizonnyal nőni is fog még az ereje. 

Bánsági Ildikó Gizája fantasztikus erővel mutatja meg egy meg nem élt élet tragédiáját, a kiszabott sors ellenállás nélküli vállalását, s a kifosztottságot a gazdagságon belül. Amikor már itthon, a műtétnek köszönhetően föl tud kecmeregni a székből, s tesz néhány madármozdulatot, szinte mintha azt próbálgatná, milyen is lehet röptében élni az életet, ahogy azt az ő szabályokat áthágó, imádott testvére tette élete nagy részében. Amikor a játék vége felé egymást nézi és karolja a két nővér a fotel öblében, olyanok, mint két egymáshoz röppent szappanbuborék, akik a levegőben találkozva testvéresültek. Mindkettő őrzi a formáját és a mintázatát, s köztük a világaikat elválasztó, semmicske hártya van csak, amely még inkább összeköti őket.

Udvaros Dorottya és Blaskó Péter (fotó: Eöri Szabó Zsolt)

Nagy és bátor alakítás Udvaros Dorottya szenvedélytől sújtott Orbánnéja. Korunk szerelmes asszonya ő, akinek maga elől is rejtegetett, megkerülhetetlen bűnei szép sorban föltárulnak előttünk. Hosszú időn át viselt tág lelkiismerete egy szörnyű, hajdani percben összerándult. Férje balesete s az ő titokzatos távolléte a baj idején mindent megváltoztatott. Úgy bünteti magát, hogy egyszer s mindenkorra véget vet a megszakíthatatlannak tűnő testi kapcsolatnak. Az ágy helyét az asztal, az ölelés gyönyörét az evés és etetés szertartásos öröme foglalja el ezután. Leírhatatlan méretű érzelmi amplitúdók sora rajzolódik ki az est során többször is. S mi megrendülten visszük magunkkal az emlékét ezeknek a pillanatoknak. Erzsike százszor többet tud az életről, mint az ő okos nővére. Ő mindig is tudta, hogy lőtte főbe magát megalázott apjuk annak idején. Most meg tudja, hogy nem szabadna azt tennie, amit tesz, hisz botrány, hogy hatvan fölött is kóvályogva leskel szerelme után a sötét utcákon, de nem tehet mást. Csakhogy járt ő a napos oldalon is, s még most is érzi annak a hevét. A bevetésre készülő nőstény rikoltó harci éneke az, ahogy fején a zöld karimás csodával váratlanul fölordít: „Képzelje, kalapban leszek!” – nevet, s közben sugarakat bocsát ki magából.

A darabban nem szerepel, de szépen működik egy a mostani előadást lezáró apró, ám fontos mozzanat. Egérke nagyobb borítékot tesz le a nővérek elé, s amikor Orbánné a megfelelő pillanatban kinyitja, láthatjuk, hogy az egy gyásztávirat. Megkönnyebbülést hoz. Vége van, vége. Nem lett tehát másé se, akit ő annyira szeretett. Lélegezhetünk.

(Mint később hallottam, a távirat Giza halálát jelentette. De hozzám ez jutott el, nekem így volt erős, és így volt érvényes befejezés.)

Gabnai Katalin