Nemcsak a nyomdának, a szerkesztőségnek is van ördöge. Markánsan megmutatkozott ez a 2019/12-es számunkban, ahol is Balogh Gézának tulajdonítottuk D. Magyari Imre Médeia-kritikáját. Hogy ez hogy történhetett, maradjon a mi titkunk. Az örökkévalóságot szem előtt tartva azonban – márpedig a nyomtatott sajtó ezzel a perspektívával dolgozik – semmiképpen sem tűnt elégségesnek egy hibaigazítás közzététele, ezért ebben a számban immár nemcsak Balogh Gézának a Nemzeti Színház Médeia-előadásáról szóló saját írását közöljük, hanem D. Magyari Imréét is, ezúttal a saját neve alatt, gondolván az utókor ama olvasóira, akik esetleg nem számról számra, módszeresen követik majd a Criticai Lapok publikációit.

A Nemek és igenek című Nina Raine-darab egyik szereplője, a Kovács Patrícia alakította Zara maga is játssza Médeia szerepét – Kurdi Máriának a Centrál Színház magyarországi bemutatójával foglalkozó, a művet a kortárs angol dráma kontextusában tárgyaló írásából az is kiderül, mi ennek a jelentősége. A szerző Bagossy Levente tervezői megoldásait értelmező, méltató megjegyzéseivel rokon attitűd indította Józsa Ágnest arra, hogy a vizualitás felől közelítsen egy-egy előadáshoz, kiemelve a látványért felelős alkotói jelenlétet a nagy egészből.

Egészen más a kapcsolata vizualitásnak és színházi előadásnak a Szépművészeti Múzeum Textúra című sorozatában, melynek 2019-es bemutatójáról az előzményeket is jól ismerő Dömötör Adrienne-nek a szó szoros értelmében élménybeszámolója olvasható e számunkban.

A Szépművészeti Múzeum rekonstrukciója idején a Textúrának átmenetileg a Nemzeti Galéria adott otthont – ma már ismét a képzőművészeti alkotásoké itt a főszerep, jóllehet a Soá című kiállítás nemcsak a holokauszt idején elpusztított festőknek, szobrászoknak állít emléket, de társművészetek hasonló sorsú alkotóinak, íróknak, költőknek is. „Ha a Holocaust mára kultúrát teremtett – mint ahogyan ez tagadhatatlanul megtörtént, és történik –, irodalma innen: a Szentírásból és a görög tragédiából, az európai kultúra e két kútfőjéből merítheti ihletét, hogy a jóvátehetetlen realitás megszülje a jóvátételt – a szellemet, a katarzist.” – írja a kiállítás egyik „kapuőre”, Kertész Imre. Az 1944-ben meggyilkoltak egyike Farkas István festőművész, akinek emlékét önálló tárlattal idézi meg a Nemzeti Galéria.

Hogy hogyan terjedtek, kapaszkodtak meg szinte észrevétlenül a fasizmus eszméi a társadalom mindennapjaiban – erről szól többek közt Ödön von Horváth Mesél a Bécsi Erdő című drámája, melyet a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház mutatott be. S hogy hogyan válik egy toleráns, nyitott, humánus értelmiségi a maga számára is észrevétlenül előítéletessé, rasszistává, illetve a másik oldalról tehetetlen kétségbeesésében brutális gyilkossá – erről is szól Pintér Béla Szutyok című darabja, mely ezúttal a tatabányai Jászai Mari Színházban került színre; mindkét előadásról Urbán Balázs írt.

Rokonai a holokauszt áldozatai lettek, Keleti Éva azonban szüleivel együtt csodával határos módon megmenekült. Nagy Emese készített interjút a színház és képzőművészet határán működő alkotóval, a „színházi fotózás nagyasszonyával”, aki különösen vonzódik a tánc képi megörökítéséhez.

Az idén 40 éves Győri Balett története megelevenedik több kötetben is, több nézőpontból – Lenkei Júlia ezekre reflektál, Bánkuti András fotói pedig az együttes legendás előadásait s a kulisszák mögötti pillanatokat idézik fel.

Szűcs Katalin Ágnes