Textúra 2019 – Szépművészeti Múzeum

Kiváltságosként kószálni záróra után a múzeumi termekben, és mintegy tíz percenként új színházi élményekkel, afféle minimonodrámákkal szembesülni: ez a Textúra, immár hatodik éve.

Úgy kezdődött – még 2013-ban –, hogy a Ganymed Goes Europe című nemzetközi projekt keretében tizenkét jelenetet mutattak be a Szépművészeti Múzeum különböző termeiben. A lengyel, osztrák és magyar együttműködésben létrejött előadás kortárs szerzők rövid műveiből állt, amelyek a múzeum valamelyik műtárgyához kapcsolódtak, és amelyeket az adott alkotás társaságában szólaltatott meg egy-egy színész az alkalmilag köré gyűlt közönségnek. A nézők szabadon jöhettek-mehettek az épület különböző tereiben, saját sorrendjük szerint haladva, kedvenc jelenetükhöz akár újra is visszakanyarodva. Ellenállhatatlan élmény volt. Nem okozott hát meglepetést, hogy a Jacqueline Kornmüller rendezte előadás nyomán sorozatot indított a Szépművészeti, hasonló alapkoncepcióval és változó részletekkel.

Azóta egyetlen kivétellel minden évben született új bemutató, általában tíz-tíz magyar szerző művei nyomán. A rendezői munkán olykor többen osztoztak: 2014-ben Pelsőczy Réka és Török Ferenc, 2017-ben pedig Bagossy László, Kovács D. Dániel és a SZFE másodéves színházrendező szakos hallgatóinak közreműködésével jöttek létre a jelenetek. Más években – 2015-ben és 2016-ban – az este egészét Valló Péter munkája fémjelezte. (A teljes képhez hozzátartozik, hogy két éve, a hagyomány leágazásaként bábos rendezőkkel egy gyerekeknek szóló Mini Textúrát is létrehoztak.) A Szépművészeti felújításának éveiben a bemutatók a Nemzeti Galériában voltak; az új terek új izgalmakat kínáltak.

Szarvasos remete – Bán János (fotó: Szépművészeti Múzeum)

A sorozat legújabb darabja már visszaköltözhetett az eredeti helyszínre. A 2019-es bemutatót ismét Valló Péter rendezte, a korábbinál kevesebb jelenettel, ugyanakkor az összművészeti jelleg hangsúlyozásával: a Reneszánsz Teremben elhangzott nyitókoncertet követően (közreműködtek a Magyar Rádió Gyermekkórusának kamaraegyüttesei) egy másik zenei produkció is az este részét képezte: a meseszép Román Csarnokban Farkas Ferenc Csángó sonatináját szólaltatta meg a Venti Chiavi Gitártrió. Mivel ez a hihetetlenül gazdag ornamentikájú terem csak a felújítás óta látogatható, a díszkivilágításnak is köszönhetően a zene mellett meghatározóvá vált az építészeti élmény – az alkotók ezt pont így is tervezhették, hiszen a koncert alatt a kivetítőn a terem rengeteg apróbb-nagyobb részletét csodálhattuk meg közelről. 

Ha nem alakult volna ki évekkel korábban az a rendszer, hogy a szervezők – az arányos nézőmegoszlás érdekében – megjelölik, ki hol kezdje a programot, akkor sem igen lehetne kisakkozni, mi volna a legnyerőbb sorrend. Hiszen a műtárgyak csak az apropót, az ötletforrást jelentik; maguk a monológok bármiről szólhatnak, bármilyen stílust, hangvételt képviselhetnek, és az esztétikai értékük is változatos skálán mozoghat. Az idei év tragikus apropójú kivétele egy posztumusz megszólaltatott – és így korábbról már ismerhető – vers: Térey János Perszephoné levele; magam például szívesen kezdtem volna az estét ezzel a biztos ponttal. És így utólag már a többi jelenetet is könnyen sorrendezném: egészen bizonyosan Szabó T. Anna Visszafogottjával zárnám a programot, és valahová középre időzíteném Szilasi László Szarvasos remetéjét. A három remekbe szabott irodalmi szöveg olyan szilárd vázat adna a jelenetsornak, amely szinte mindent elbírhatna a továbbiakban. Persze esetlegesen adódó helyükön is ezek a szövegek viszik a prímet, csak így épp a dramaturgia marad ki a dologból. A színészeknek köszönhetően egyébként a kevésbé fajsúlyos jelenetek is roppant szórakoztatóak. Ugyanakkor Dragomán György Zebracsontjának (amely egy XVI. századi flamand mester Szent Jeromos a cellájában című képéhez íródott) ebben a felvezetésben nem tudtam a közelébe férkőzni: a gyerekszereplő – a látott előadáson Dénes Ábel – által egyébként kiváló igyekezettel előadott monológ a gyermeki játékosság és az öregkori leépülés találkozásáról több figyelmet érdemelt volna. Tóth Krisztina Szertartása, Totth Benedek A képtolvaja és Durica Katarina Kairo Toursa humoros kisprózák, afféle írói helyzetgyakorlatok. (Sorrendben a következő műalkotásokhoz készültek: Etruszk hamvurna fedelén fekvő nőalakkal; Mányoki Ádám: Önarckép; Rudzs-ahau és Ipepi sztéléje.) A Szertartás egy múzeumőr temetését skicceli fel; Schell Judit groteszkbe hajló humora igen jól áll a jelenetnek. A képtolvaj – Olasz Renátó nagy dinamizmussal előadott monológja – az elrabolt portré egyes szám első személyű tudósítása, „aki” évekig rohadt egy poros raktárban, de juszt sem adja fel. A Kairo Tours hírhedett helyi turisztikai munkatársak legendás csapodárságának kissé túlbeszélt leírása; a szöveg azonban  alkalmat teremt Hegyi Barbarának, hogy olyan oldottan humoros lehessen, amilyennek talán még nem is láttam.

Krisztus és a házasságtörő asszony – Sodró Eliza (fotó: Szépművészeti Múzeum)

Térey János Perszephoné levele című versét az adott estén Borbély Alexandra mondta el egy ókori szobor mellett (Trónuson ülő nőalak Medmából). Perszephoné fekete csipkés-kalapos eleganciájában, kis bőröndjével épp elutazóban van szerelme, Hádész birodalmába. (Az előadás látványtervezője: Remete Krisztina.) Az alvilág istene megállt mellette fekete terepjárójával, és ő nem tudta nem követni, amúgy is ambróziaundora van már a kedves mama nyomasztó társaságában. Borbély Alexandra közvetlen hangvételű, finom humorú monológjában remekül érvényesül az antikot és mait, drámait és komikusat egybejátszató különleges szöveg.

Szabó T. Anna Visszafogott című művében a bibliai házasságtörő asszony monológját írta meg egy XVI. század eleji festmény alapján (id. Lucas Cranach Krisztus és a házasságtörő asszony című festményéhez), amelyet a látott előadáson a hármas szereposztásból Hartai Petra adott elő. A törvény kegyetlenségétől rettegő, de a megbocsátó szeretet erejében bízó törékeny asszony ritmikus, belső rímes prózában ömleszti mondatfolyamát a vádlói elé, kevercseként a tiszta fejű racionalitásnak és a bomló elme kuszaságának. Hartai érzékeny játéka megrendítő hatással állítja elénk az örömtelen életű nőt, akit legutóbb még meg is erőszakoltak, amiért őrá, az erőszak elszenvedőjére vár a megkövezés. „Szabadságom mikor lehet e világon?” – morzsolja maga elé keserűen az egész este talán legemlékezetesebb mondatát.

Szilasi László Szarvasos remetéje egy korakeresztény remetét idéz meg egy XV. századi festmény nyomán (Fra Angelico Jelenetek a sivatagi remeték életéből). A Bán János előadásában elhangzó jelenetben a nem evilágian szelíd remete mint kortárs hajléktalan jelenik meg. A heverészésre-üldögélésre berendezett padon elmeséli, hogy Isten kiválasztottjaként él („beszél hozzám a tudatom által, folyamatosan mondja magát nekem”), és a természet boldog részeként fürkészi, mi a teremtő szándéka még ővele. Bán megindító derűvel beszéli el élményét, amikor egy szarvassal egymás életét mentették meg… …bár esetleg felmerülhet a gyanúnk, hogy mindezt talán csak a kannásbor mámorában vizionálja a jámbor lélek.

Nagy öröm, hogy a tavalyi textúrahiányos év után újjáéledt a sorozat. Ennél nagyszerűbb már csak az volna, ha évről évre mind több (és semmi esetre sem mind kevesebb) igazán erős szöveg és remek jelenet születhetne a múzeumi ötlet ihletésében. Színházi alkotók és nézők, később pedig az olvasók nagyobb gyönyörűségére.

Dömötör Adrienne