A rendszerváltást követő évek egyik legjelentősebb kultúrpolitikai egyszersmind strukturális változása volt az amatőr bábszínházak hivatásossá válása. Ezek egyike, a békéscsabai Napsugár Bábszínház hetven éves történetét dolgozta fel Jászay Tamás Napsugártól Napsugárig címmel – a kötetről Fekete Anetta írt recenziót.
Több bábszínházat is képzőművész alapított – maga a báb is (alkalmazott) képzőművészeti alkotás –, s az Állami Bábszínház is több festőnek, szobrásznak no meg írónak, költőnek adott menedéket politikai okokból történt félreállításuk idején, de az is történelmi tapasztalat, hogy nemcsak a mellőzöttség, a siker is felőrölheti az idegeket, végzetes, önemésztő tettekre sarkallva a kivételes tehetségeket. „Vad című” jegyzetében – A művészet mint betegség – Almási Miklós az elementáris talentum s az önpusztítás, a szuicid hajlam összefüggéseit firtatja, példaként többek közt olyan nagyságok sorsát megidézve, mint Van Gogh, Edward Munch vagy éppen Majakovszkij, Csáth Géza.
És eszünkbe jut persze számos önsorsrontó színész-zseni – az azonban biztosnak tetszik Balogh Géza írásából is, hogy a 75 éve elhunyt Csortos Gyula nem tartozott az önemésztők közé. A hedonista művészről inkább az elegancia jut eszünkbe, a Hyppolit, nem az ízig-vérig komédiás, aki volt, s aki például cirkuszi bohócot is játszott.
A cirkuszművészet jó ideje közelíteni látszik a színházhoz, a Fővárosi Nagycirkusz legutóbb bemutatott előadását pedig – miként az Fittler Katalin beszámolójából kiderül – a képzőművészet ihlette. További érdekessége a produkciónak, hogy azt Fekete Péter, a kultúráért felelős államtitkár rendezte.
Politikusi minőségében egy korábbi elődje, a lapzártánk előtt sajnálatosan elhunyt Szőcs Géza Raszputyin című drámáját a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulata mutatta be nagy sikerrel, s játszotta több magyarországi fesztiválon, így a pandémia miatt augusztus végére tolódott kisvárdai fesztiválon is – ott látta többek közt ezt az előadást is recenzensünk, Dobszai Eszter is.
Ha csak említés szintjén is, de regnáló magyar miniszter felbukkan Pintér Béla legújabb darabjában, a Mélyvörös Törtfehér Méregzöld címűben is – D. Magyari Imre írása szerint a politikai kabaré nemes hagyományát követve.
A művészet kínálta tükröt ritkán szeretik a hatalmasok – a büszke nemzettudat nem ritkán egyenesen nemzetietlenséggel, hazaárulással vádolja a kritikus szellemet. Még a XX. század végén is akadtak olyanok, akik a század elején alkotott ír szerzőt, John Millington Synge-et nemzetgyalázónak minősítették remekműveiért – Gabnai Katalin ezek egyikének Pesti színházi előadása (A Nyugat császára címmel játsszák) kapcsán idézi fel a művek fogadtatását és utóéletét.
A Synge-dráma főhőse csak apját öli meg – vagy legalábbis úgy hiszi – elkeseredésében, a Fassbinder-film alapján készült Miért lett R. úr ámokfutó? címszereplője a KV Társulat előadásában halomra lő mindenkit, pedig tisztes erkölcsű, jó német embernek tűnik egészen addig. Kritikájában Turbuly Lilla kiemeli a norvégmintás pulóvereket mint a családi kapcsolatháló kifejezőit, de érdekes módon Cseh Andrea Izabellának a Salzburgi Ünnepi Játékokról szóló beszámolójában is megjelenik a norvégmintás pulóver: a Krzysztof Warlikowski rendezte Elektra Oresztésze viseli, ugyancsak jellemfestő elemként. A Jedermann-parafrázis, az Everywoman indukálta kérdésfelvetés – „jól élem-e rohanó életem” – pedig már Józsa Ágnesnek a Nézőművészeti Kft. művészeti vezetőjével, Gyulay Eszterrel készített interjúját előlegezi. A kicsiny, saját sorsát maga irányító társulat egyik meghatározó személyisége Mucsi Zoltán – Bérczes László vele hozta létre legújabb beszélgetőkönyvét.
Mindazonáltal a színész talán a legkiszolgáltatottabb művész – igazolni látszik ezt Gabnai Katalinnak a Thália Színház Gyilkosság az Orient Expresszen című előadásával foglalkozó írása is. Lenkei Júlia tanulmánya Bálint Lajos íróról, dramaturgról, színházi titkárról, szóval színházi emberről pedig azt, hogy a színház vonzása ellenállhatatlan.
Szűcs Katalin Ágnes
