Jászay Tamás: Napsugártól Napsugárig – Békéscsabai Napsugár Bábszínház
Egy kerek évforduló mindig remek lehetőséget kínál a visszatekintésre. A Budapest Bábszínház, a Ciróka és a Vojtina már készített a működését bemutató kiadványt. Jászay Tamás Napsugártól Napsugárig címmel írt könyve ebbe a sorba illeszkedik. A bábszínházi szakma és a hazai bábtörténet-írás szempontjából is örömteli, hogy a szerző alapos kutatómunkával feldolgozta a Napsugár Bábszínház történetét. Az intézmény bemutatásán, az események leírásán túl, ami képet ad a magyar bábtörténet egy kisebb szeletéről, izgalmassá teszi a könyvet, hogy Lenkefi Konrád személyes gondolataiba is bepillantást nyerhetünk a naplóján keresztül.
Egy amatőr bábcsoport történetének vizsgálatakor nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a sajátos helyzetet, mely a kelet-európai tömb országai közül egyedül a magyar bábszínházi struktúrát jellemezte az 1950-es évektől. Míg a többi testvéri ország (Lengyelország, Csehszlovákia, Románia, Bulgária) a szovjet országos bábszínházi hálózatot tekintette követendő mintának, addig a magyar bábszínházi vezetők figyelme csak a moszkvai Állami Központi Bábszínházig terjedt, ezért nem hoztak létre több ilyen intézményt. Ezek hiányát az Állami Bábszínház tájrészlegei és az amatőr bábcsoportok pótolták. Az amatőröket a Népművelési Intézet fogta össze és felügyelte szakmai tevékenységüket: bábos találkozókat, továbbképzéseket szerveztek, kiadványokat jelentettek meg, mint például a Bábjátékos kiskönyvtár sorozatot. A determináló struktúra évtizedeken át gátja volt a szakmai fejlődésnek, hiszen az amatőr bábcsoportok tagjai csak szabadidős tevékenységként művelték a műfajt, miközben egyre nőtt az igény a professzionális bábelőadásokra.
A hivatásos bábszínházak hiányával együtt járt a magas szintű szakemberképzés hiánya is. Szilágyi Dezső, az Állami Bábszínház igazgatója, felismerve a problémát, a műfaj kínálta lehetőségekben keresett megoldást. Zenei műveket állított bábszínpadra, mivel úgy vélte, hogy ezekben az emberi hang nem teremt disszonanciát a színpadi stilizációval. A zenei absztrakció a vizuális megoldásokra is inspirálóan hatott, és komplex bábszínpadi hatásként erősítették egymást. A verbális képességek hiányának áthidalására sok esetben megoldást jelentett a hangfelvételről bejátszott szöveg is, melyre ugyanúgy pontos bábkoreográfiát lehetett begyakorolni, mint a zenére. Ezek a megoldások érthetően könnyítették az előadások létrehozását a sokszor nehezen összehozható próbákkal, gyakran változó társulati tagokkal, ami együtt járt az amatőr működési formával. Bartók Béla és más zeneszerzők műveinek bábszínpadi interpretációi ezért is váltak a korszak emblematikus előadásaivá a magyar bábszínpadokon. Az amatőr bábcsoportvezetők sok esetben az Állami Bábszínház előadásait tekintették mintának, de megtalálták ehhez a saját képzőművészeti formáikat. Ezt láthatjuk a Cantata profana című mű esetében is, ahol Lenkefi Konrád saját vizuális világát vitte színre.
A több évtizeden át egyre sikeresebben működő amatőr csoportok élén jobbára egy-egy karizmatikus, meghatározó vezető állt, aki képzőművészként alakította ki a bábelőadások meghatározó vizualitását és játékgyakorlatát. Lenkefi Konrád mellett fontos megemlítenünk Kós Lajost a Bóbita Bábcsoport és Báron Lászlót a Ciróka Bábcsoport irányítójaként, akik az 1960-as évek elejétől már nem felülről kinevezett vezetőként kerültek a csoportok élére, hanem alkotói elhivatottságból, a bábműfaj iránti elkötelezettségből vállalták a feladatot, mely számos kihívást és megoldandó helyzetet jelentett. Minden csoportnál szinte állandó probléma volt a megfelelő játszóhely, a színházi körülmények biztosítása, anyagi források előteremtése, emellett a tagok megtartása, képzése és a folyamatos szakmai fejlődés. Mindezek mellett Lenkefi Konrádnak még az is fontos volt, hogy dokumentálja a csoport tevékenységét. Az egyszerű hétköznapi rutin jelentősége felbecsülhetetlen a mai szakemberek számára, az előadások rekonstrukciójához is elsődleges forrást adva a kutatóknak. A színház azon efemer művészetek közé tartozik, amit ha nem dokumentálnak, akkor elvész. Ennek jelentőségét nem is tudatosan mérték fel sokan az alkotók közül. Számos olyan információt tudhatunk meg a kötetből, melyek az előadások létrejöttét és a szakmai kapcsolatokat érintik. Lenkefi Konrád a Vásár című darabot Kovács Ildikó javaslatára készítette el a Napsugár csoporttal. Weöres Sándor ekkor még nem publikálhatta verseit. Kovács Ildikó bátorságát mutatja, hogy Weöres verseiből darabot írt, melyet a Kolozsvári Állami Bábszínház rendezőjeként színre is vitt. Ez azt is tanúsítja, hogy élénkek voltak a szakmai kapcsolatok, melyek motorja az UNIMA volt mint nemzetközi bábos szervezet (mely elsőként alakult meg a színházi szervezetek közül), a báb műfajának interkulturális hatását is erősítve ezzel. A szervezet összekapcsolta a hivatásos, amatőr és egyéni bábjátékosokat, a tradicionális és kísérletező alkotókat a világ minden részéről. A Napsugár hamar bekapcsolódott a szakmai vérkeringésbe, amikor lehetőséget kapott nemzetközi bábfesztivál rendezésére. Ez alapozta meg a későbbi külföldi meghívásokat is.
Jászay Tamás a forrásokra támaszkodva pontosan érzékelteti, hogy az amatőr működési forma nemcsak a struktúrát határozta meg, hanem a mentalitást is: a szocialista léttudatban egy etikai mérce és közösségteremtő erő volt. Ugyanakkor az évtizedek során a hiánypótló amatőr bábegyütteseknek egyre nagyobb terhet is jelentett: egyszerre fejlődni szakmailag és kielégíteni a növekvő igényeket az amatőrség vállalásával csupán elhivatottságból és kedvtelésből. A bábszínházi struktúra átalakítása elkerülhetetlenné vált. Több amatőr csoport hasonló szakmai utat járt be az évtizedek során (a pécsi Bóbita, a kecskeméti Ciróka, hogy csak a legjelentősebbeket említsem), és egyre több városban mutatkozott igény egy állandó bábszínház létesítésére az alkalmi előadásokon túl. Az 1990-es évek folyamán ment végbe a struktúraváltás – Jászay Tamás könyvéből annak okait is megismerhetjük, hogy a békéscsabai csoporttal ez az átalakulás miért történt meg viszonylag későn. A bábtörténeten túl a háttérből felsejlő korrajz is élvezetes olvasmánnyá teszi a Napsugár Bábszínház történetét, amelyet bőséges képanyag, valamint a 70 éves együttes előadásainak adatai egészítenek ki.
Fekete Anetta
