A Fővárosi Nagycirkusz „tárlatvezetése”

Ismét birtokba vehette a Fővárosi Nagycirkuszt a kikapcsolódásra és érdekes-izgalmas élményekre vágyó nagyközönség július 18-án. A bemutató előadás címe (Tündértánc – Nővarázs) és alcíme (Cirkuszi tárlatvezetés) már-már gyanúsan sokat ígérő – de szerencsére a valóság felülmúlta a képzeletet. Mármint a cirkusz valósága a potenciális nézői fantáziát. Ami azért különösképp jelentős, mivel a vírusveszély miatti óvintézkedések következtében kialakult, kulturálisan ingerszegény környezetben felfokozódhatott a vágyakozás, mondhatni, kiéhezettség a közvetlen élmények iránt. Mert a technika – és a technika lehetőségeivel élő intézmények, társulások – jóvoltából virtuális-közvetett élményben nem volt hiány! De ki-ki megtapasztalhatta a saját bőrén, hogy pótolhatatlan az „itt és most” élménye. 

A cirkusz különleges atmoszférája mindenkiből kihozza a benne rejlő gyermeket: itt a közönség iránt nincsenek elvárások, itt nincs szükség felkészülésre, tudásanyagra – a teljesértékű jelenlétről a produkciók gondoskodnak (vagyis afféle azonnali visszajelzésként működik a nézői reflexió), elég az ott lét és az érdeklődő figyelem. Ami már csak azért is „eleve biztosított”, mert a potenciális programkészlet kimeríthetetlen bőségszaru, tehát az érdeklődő várakozás mentes bárminemű prekoncepciótól. És éppen ebben a „nyitottságban” rejlik a cirkuszi műsorok egyik varázsa; kaphatunk előzetest a programból, a műsorváltoztatás jogával élést eleve hozzákalkulálja a néző…

(fotó: Urbán Ádám)

A „cirkuszi tárlatvezetés” a kerettörténetre utal, ami viszont korántsem mondható formálisnak. Többé-kevésbé ismert műalkotások (festmények, szobrok) kaptak helyet a pódiumon, s mintegy megelevenednek a szereplői, vizuálisan élőszobrokként, illetve a bennük rejlő „eszmeiséget” kibontakoztató műsorszámokban. Dicséretes körültekintésre vall, hogy – gondolva a távoli, olcsó kategóriájú helyeken ülők teljesértékű műélvezetére – szerepet kapott a kivetítő is (egyszersmind lehetőséget adva további információk közlésére, az alkotók nevének, a műalkotások lelőhelyének feltüntetésére). Észrevétlenül csepeg tehát a tudásanyag, inkább a nagyoknak, mint az elvarázsolt kicsiknek, akik az élményzuhatag apró cseppjeivel is boldogan beérik.

S ha már kiállítás, a tárlat bejárásához „promenád” dukál – mi más is lehetne, mint Muszorgszkij komolyzenei örökzöldjének, az Egy kiállítás képeinek „séta”-zenéje, alkalomhoz illő feldolgozásban, hangszerelésben. A korántsem elhanyagolható zenei komponens kétrétegű, a felvételek mellett – kiváltképp a légtornász-számokban – jelentős szerep jut a közreműködő formáció-nak is. 

A kerettörténet sem „statikus”, a tárlat iránt érdeklődő kislány társai időről-időre felbukkannak a produkciók között, ahogy intermezzo-értékű, „lazító” műsorszámok is (a Planshet Theatre öttagú formációjának bohócszámokat helyettesítő pantomimjei – a nézők bevonásával –, vagy Svetlana Krachinovának a tárlattól némiképp eltávolodó, állatszereplős jelenetei). Szükség is van ilyenekre, hogy ne oltsák ki egymás hatását a szemünk előtt megvalósuló csodák elementáris élményei. Korántsem csupán a szemet gyönyörködtetik az akrobaták; intellektuális élményt jelent az emberi test hajlékonyságának (gyorsan tegyük hozzá: és teherbírásának) csodája. A konferanszié Maka Gyula találó kulcsszavakkal irányítja az álmélkodó figyelmet. Erő, bizalom, testvéri szeretet a Kolev Sisters duó emelőszámában, féltés, gyengédség a Duo Fossett produkciójában. Kölcsönös és feltétlen bizalom az előfeltétele az akrobaták csapatmunkájának, amelynek eredményeképp nemcsak ugranak, hanem szinte repülnek a trapézok között. A The Flying Wulber produkciója már-már katartikus hatású. És szédítő nézni a magasban a hintákat is, a hintázók szaltóival…

Ügyességen túl kitartó munka szükséges ahhoz, hogy a közönség látszólag előzmények nélküli „késztermékekben” gyönyörködhessen. Az Odyss Concortion kau-csukszáma csakúgy, mint a Zola Troupe deszka-száma önfeledséget idéz elő. Itt még az olyanok is felszabadultan tapsolnak, akiknek kezét korábban görcsbe szorította a trapéz művészei iránt érzett empatikus aggódás.

És felejthetetlen a Rocksisters illúziószáma – előadások közvetítésekor, felvételeken látva ilyesmit, a néző gyanakszik, kamerabeállításra, vagy hasonló, civil ésszel feltételezhető trükkökre; itt viszont a szó szoros értelmében „nem hiszünk a szemünknek”, kiváltképp, hogy minden rendkívül lendületesen, gyors tempóban zajlik. Ami az időt illeti: máskor, például az emelőszámoknál, ahol idő kell a biztonságos pozícióváltásokhoz, a terjedelmességet éppenséggel nehezítő tényezőként érzékeltük.

„Csodálatos, hogy táncol a medve, de a medvetáncoltatót mégsem csodáljuk. Neki az a dolga.” Szépemlékű tanárom, Kroó György így figyelmeztette a kritikus-csemetéket, hogy ne mutassanak a szakmai tudásnak köszönhető különleges teljesítmények láttán-hallatán szakszerűtlen naivitást.

A cirkuszi műfajoknak alig van esztétikájuk, esztéta-gárdájuk. A néző, legyen bármilyen szakmai előképzettségű, szabad folyást engedhet érzelmeinek. Legfeljebb annyi intellektuális többlettel tartozik, hogy megjegyzi minél több előadó nevét, valamint azokét, akik tervezőként vettek részt a produkció kialakításában; legalább a dramaturg Pál Dániel Leventéét és a jelmeztervező Polyák Eszterét. A rendezőt illetően könnyebb a feladat: Fekete Pétert elsődlegesen a kultúráért felelős államtitkárként tartjuk számon.

Fittler Katalin