Synge: A Nyugat császára - Pesti Színház

John Millington Synge (1871−1909), az ír szerzők egyik legnagyobbja, harminchét évet élt. Protestánsnak született, Írország legszegényebb katolikusai közé, gyengének és betegesnek a megmaradáshoz erőt igénylő sziget zord, dublini zugába, s költőnek egy olyan családba, ahol tiltották a versfaragást, de még a történetek kieszelését is. Kiskorában a pokol rémképei ijesztgették, aztán kamaszkorában, rácsodálkozva a természetre és Darwint olvasva, tántorgó lélekkel s mérhetetlen szenvedések közepette elvesztette a hitét. Elérte, hogy egyetemre kerüljön, tanulta is nagy buzgalommal a nyelveket, de a zene jobban kezdte vonzani. Nem lett belőle hegedűművész, mert – noha szívesen gyakorolt – nehezen tűrte a nyilvánosságot. Saját országa kezdte érdekelni, s verseket költött, hazafias hévvel. Önéletrajzában írja: „Ami csak ír volt, különleges értéket nyert bennem, és valami olyan – sem egészen emberi, sem egészen isteni – bájt sugárzott, mintha istennővel estem volna szerelembe.” 1906-ban született, The Playboy of the Western World című, mély emberségről és hazaszeretetről tanúskodó darabjának 1907-es előadásakor mégis botrány tört ki, mely azóta is föl-föléled. Olyankor hazaáruló skriblernek kiáltják ki az írót. Még 1993-ban is volt egy konferencia, melyen  megállapították róla:  „Rossz ír volt, kiárusította, mocskolta nemzetét”. 

A régebben Ungvári Tamás fordításában A nyugati világ bajnokaként, majd Nádasdy Ádám magyarításában  A nyugati part kedvence címen futó darab most Hamvai Kornél átköltésében A Nyugat császára címmel került színre a Pesti Színházban, Rudolf Péter rendezésében. Maga a mű nem született volna meg, ha a szerelmi szakítás után erőt gyűjtő, majd a nyirokrák első, nagy műtétje után lábadozó író nem ismerkedik meg annak idején William Butler Yeatscel, aki azt javasolja neki, menjen el a nyugati végekként számon tartott Aran-szigetekre, nézzen ott szét, és írja meg, amit lát. És Synge, miközben megjárta Londont, Párizst és Olaszországot is, vissza-visszatért Innishmore környékére, s a legnagyszerűbb néprajzosok érzékenységével gyűjtötte az információkat. A látottakról Az Aran-szigetek című, 1901-re elkészült, de csak 1907-ben kiadott könyvében számolt be. 

Waskovics Andrea és ifj. Vidnyánszky Attila (fotó: Vígszínház – Szkárossy Zsuzsa)

S ha valakinek ismerős Inishmore neve, az nem véletlen. Ugyanarról a vidékről van szó, amelyről például Az inishmore-i hadnagy rémbohózatának alakjai származnak, vagyis ugyanaz a táj ez, mint aminek elhagyatottságáról kortársunk, Martin McDonagh páratlanul népszerű darabjai beszélnek. Az ír mélyvalóság sötétjéből emelte be a költészetbe Synge az ottani történeteket, több mint száz éve. S tudom, hogy erre a darabjára sokan csak ingatják a fejüket, én azonban hosszú évek óta tartó, s csöppet sem lanyhuló elfogultságot jelentek be vele kapcsolatban. Remekmű ez, ami most friss, poétikus szöveggel, jó ritmusú rendezésben, a Vígszínház kiváló erőit felvonultatva, szinte ficánkol a színpadon. S annyira ír, hogy szinte már magyar.

Bagossy Levente díszlete afféle földbe süllyesztett, szürkésbarna gerendavár benyomását kelti. Az erődítmény Michael Flaherty (Hegedűs D. Géza) csempészett szeszféléket s egyéb szükséges dolgokat árusító, lepukkant csehója, valahonnét idehozott, rozoga székekkel, szegényes ivópulttal, s áttetszővé tett, jobbára a ködös ír tájat mutató szemközti fallal.  A kocsma tündére, Pegeen Mike (Waskovics Andrea), az öreg Michael eladósorban lévő lánya épp árut rendel a távoli városból, miközben unokatestvére, Shawn (Gyöngyösi Zoltán), az őt nőül venni vágyó módos, de nyámnyila, fiatal gazda ott sertepertél körülötte. Az apa meg a falucska örökkön inni vágyó férfilakói épp valami virrasztásra mennek. A kinti sötétből ekkor támolyog be Christopher Mahon (ifj.Vidnyánszky Attila), aki miután ásójával fejbe verte apját, s az fölbukott a krumpliföldön, menekülőre fogta, s most bujkál a hatóságok elől. Egy apagyilkos? Hm. Az már döfi! – vélik a helybeliek, s Christy, a nyakig sáros kölyökember – hisz „minden nő gerjed a bátorságra” – hamarosan sztárrá válik. Beleszeret Pegeenbe, megnyeri az ügyességi versenyeket, és alkalmazkodva a változó helyzethez, saját lelkében is megképződik önmaga legjobb arcának mása, s egyszerre kinyílik a világ számára. Igen ám, de megjelenik a halottnak gondolt öreg Mahon, a maga esettségével gonoszul kérkedő, szétivott agyú apa – a hátborzongató Kőszegi Ákos –, akit muszáj újra fejbe kólintania. De mindez már hiába, hisz a népek számára kiderül, hogy mégsem egy valamire való gyilkost hízelegtek itt körül, csak egy szép szavú, nyizege kölyköt. Ezért hát megbüntetik, galádul, gorombán, keserűen és kegyetlenül. 

Waskovics Andrea dolgos, szárazon realista Pegeen Mike-ja veszít legtöbbet a szereplők közül. Ő tudja, mostantól tilos az álom, mert soha nem jön el érte az, akit magának képzelt, mert az a valaki nincs, nem is lesz, s hogy itt volt, az csak a látszat. Férjhez kell menni a makogó Shawnhoz, és azt csak jó adag viszkivel lehet majd kibírni. Nagyszerűek a színpadon a fiatalok. Waskovics Andrea el tudja játszani, hogy váratlanul megszállja a remény, majd szilánkosra töri a reménytelenség. Gyöngyösi Zoltán bárgyú legénye hézagtalan, remek alakítás, Shawnja maga a szívós, ámde befolyásolható butaság.  Mozgásban, hanglejtésben és élményre éhes csiripelésben is pompásan végig gondolt, üdítő jelenség a lányok kórusa, Tar Renáta  (Sara), Antóczi Dorottya (Nelly) és Márkus Luca (Susan) nemcsak a hegyoldal sáros illatát, de a növényi módon megélt ifjúság hersegő erejét is hozza. 

S ez volt az az előadás, ahol alig bírtam a szemem levenni Majsai-Nyilas Tündéről. Özvegy Quinné, vagyis Mrs. Quin alakja afféle dramaturgiai mestergerenda a cselekményben. Ő az, aki időben kiderít, letagad, eltitkol vagy elpletykál valamit, formálgatva az eseményeket, s aki még nem adta föl. Ő az, aki még el tudja képzelni, hogy az áporodott főttkrumpli és viszkiszagból elébe áll egyszer egy férfiforma valaki, akit nem akarna majd eltenni láb alól. Ad magára, fekete harisnyás lábáról lehúzza a sártól nehéz bakancsot, s pántos, piros körömcipővel cseréli föl. (Jelmeztervező: Kárpáti Enikő.) Asszonyi éhség, szemernyi részvét, s a veszteségre való, jól begyakorlott, állandó készenlét színezi a játékát. Szép a helybeli ivócimborák kettőse, Gados Béla (Jimmy) és Karácsonyi Zoltán (Philly) alkoholtól elnehezült, ám viselkedni és társalogni próbáló figurája. Épp helyükre érnek, jó pillanatban dúsítva fel a játékot a helybéli lakosok: Kóbor Balázs, Nánási Attila, Tárnok Csaba, Turzai Zsombor, Szabó Szása, Sztrehárszki László és Varga Nándor. Minden szereplő bensőséges viszonyt alakít ki a maga tárgyaival, szakadt ruhák, sáros köpönyegek, csúszós söröskriglik, nyekergő hangszerek és vaskos viszkispoharak olyan tökéletes biztonsággal élnek a térben, mintha egy nagy és jól szervezett vérkeringés részei lennének. 

Hegedűs D. Géza (fotó: Vígszínház – Szkárossy Zsuzsa)

Van egy szakadozott, koszlott, vén fotel a pult előtt, afféle házi trónféle Michaelnak, a gazdának. Ebben ülve nyújtja ki jobb kezét az éppen esedékes innivalóért Pegeen apja, s takk-ra meg is kapja. A virrasztás utáni reggel másnaposságában, félig alva, félig böfögésre készülve simogatja egyik térdén a nadrágot, de úgy, mintha Breughel egyik képéről lépett volna le. Hegedűs D. Géza játéka mellett eddig sem lehetett elmenni, de ez az évad átlagon felüli örömöket tartogat. Kezdve már a nyáron, Szegeden bemutatott Akárki előadásának általa játszott alakjaival, folytatva Az öreg hölgy látogatásának Alfred Ill figurájával, vagy az itteni kocsmáros alakjával, minden pillanata tanulmányozásra és megörökítésre méltó. (S ha a vírus is megengedi, hátra van még a szezon második felében a Lear király címszerepe a Katona József Színházban.) 

És van egy kétarasznyi tükör a tér baloldalán, amiben ifj. Vidnyánszky Attila Christy Mahonja egyszer csak meglátja magát. Ez döntő pillanat, mint ahogy az is, amikor a vége felé majd széttöri a tükröt s eljátszik annak cserepeivel. Ma úgy mondanánk, bántalmazó közegből érkezik ez a kezdetben kölyök-kutya tenorban beszélő, majd egyre jobban saját férfi-magára találó fiú. Hamvai Kornél számtalan Martin McDonagh darab fordítása után élvezetesen maivá, mindemellett Synge-hez méltó, bátor költészetté formálta Christy látomásos szózuhatagait. Ifj.Vidnyánszky Attila pedig alkalmas arra, hogy ezt a minden szépre-jóra érzékeny, a természettel testvéri viszonyban élő s a létezés örömeit közvetíteni képes gyerekembert elénkbe hozza. Először csak a szava ered meg, majd a mozgása is követni kezdi a lelkét, végül reptében majdnem fennakad az ajtó szemöldökfáján.

ifj. Vidnyánszky Attila és Kőszegi Ákos A Nyugat császára című előadásban – Pesti Színház

(fotó: Vígszínház – Szkárossy Zsuzsa)

Láttam már párszor ezt a darabot, s ma is emlékszem például az Ódry Színpad 1992-es,  rendezői vizsgaelőadására, Tasnádi Csaba munkájára, melyben Dengyel Iván öreg Mahonja fekve (!) jött be a szemközti ajtón, vérlekvárkenettel a fején. A sírva röhögés kerülgetett mindenkit. De mindig vágytam arra – s ezt például az Ungvári fordítással egyszerűen nem lehetett megcsinálni –, hogy fölszálljon a szöveg, s ezzel Christy Mahon varázsa nyílt színen nyerjen igazolást. Most megtörtént. Láttam és hallottam. Az évad eseménye Hamvai Kornél szép fordítása, amit egy igen jó előadás emel vállára, Rudolf Péter rendezésében. 

Gabnai Katalin