Agatha Christie: Gyilkosság az Orient Expresszen –  Thália Színház

A német eredetű – jelzés, jelezés, jelekkel való ellátás értelmű – markírozás szó színházi lexikonunk szerint azt a vázlatos szerepjátszást fedi, amikor „a színész vagy az énekes –fáradtság okán vagy erőkímélés céljából – csak imitálja a játékot”. Ilyesmi általában próbákon történik. De ha nincs szerencsénk, előfordulhat, hogy tekintélyes summát fizetünk ki egy színészileg az első összpróba szintjén sem álló, csili-vili mutatványos akcióért, a pesti Broadway közepén. Nehéz erről sóhajtás nélkül írni, mert annyi bizonyítottan tehetséges és nagymúltú művészember neve olvasható a plakáton, hogy azt kell gondolnunk, csakis vészes időhiány és műfaji félreértés lehet az oka annak a valaminek, ami most a Thália nagyszínpadán látható. 

Látványszínház akar ez lenni, de nem a jól világított, élő zenés revü hosszú lábú lányait kínálja, nem is képzőművészeti erényekről és első rangú varrodáról tanúskodó pompázatos jelmezeket bámultat velünk, s esze ágában sincs bábtechnikákkal kedveskedni a nézőknek. Egyszerűen – vetítenek itt nekünk. 3D moziról van szó. S azt mondja a színlap, ez itt „a klasszikus krimi színházi változata, elsöprő, magyar színpadon egyedülálló látványvilággal”.

A mutatványosság ősi mesterség, s hogy ma is él és kifizetődő, arra jó példa ez a produkció, melynek összélménye leginkább talán a tűzijátékokat kedvelő közönségnek van kitalálva. A budapesti bemutató mögött jelentős külhoni pénzügyi vállalkozás magaslik, az Agatha Christie Limited, az ACL, ami 1955 óta kezeli az írónő irodalmi és médiajogait, kényesen figyelve arra, hogy a legjobb cégeket és alkotókat kiválasztva, a lehető legszélesebb közönséghez jussanak el az eredeti formában maradt, vagy feldolgozott művek. A vállalkozás élén James Prichard, Agatha Christie dédunokája áll. 

Ez az óriás cég szövetkezett Ken Ludwiggal, miután a jogutódok elérték, hogy az író színpadra alkalmazza Christie sokszor megfilmesített, Murder in the Orient Express című, sokak által ismert bűnügyi regényét. Így került sor az első bemutatóra 2017 márciusában Princetonban, a McCarter Theatre Center színpadán, Emily Betsy Mann rendezésében. Ken Ludwig az a világszerte népszerű, sokszor díjazott angol drámaíró, akinek a Broadway-n bemutatott, első darabját, A hőstenor című vígjátékát a Washington Post a huszadik század legjobb vígjátékának választotta. Nincs ma a világon olyan este, hogy a sikeres szerző valamelyik zenés vagy prózai darabja valahol épp színpadon ne lenne. Hogy ki ne maradjunk a jóból, minden kellő engedélyt megkérve és megkapva, óriási technikai előkészületek s remek fölvezető reklámkampány és vírustól szabdalt próbaidőszak után, most ősszel bemutatta a művet a Thália Színház, Szirtes Tamás rendezésében, s a Poirot-t alakító Szervét Tibor főszereplésével. 

Tamási Zoltán és Mentes Júlia Virginia (fotó: Puskel Zsolt)

Az előadás dramaturgja, s vélhetően a rendben tartott, poénokkal tűzdelt szöveg fordítója is Hamvai Kornél. Jó dolog, hogy megmaradt a cselekmény végkifejletét bizonyos mértékig indokló alaphelyzet: a bűntelenek gőgjével rendelkező detektív egy régebbi esetében kissé túlzásba vitte egy vétkes megleckéztetését, aki erre öngyilkosságot követett el. Poirot lelkét nyomja egy valakire – akarata ellenére – ráhívott halál emléke, s ennek az erkölcsi vívódásnak néminemű feldolgozása a rettentően bonyolult bosszútörténet és annak lecsengetése. Szervét Tibor jó választás a morális gondokkal küzdő Poirot szerepére. Az előzményt ismertető bevezető monológ azonban sajnos elfoszlik a levegőben, azon egyszerű okból, hogy az előadások kezdetén a közönség általában csak lát, de azt nagyon, szavakra viszont szinte teljesen süket, s a hallottakat csak akkor képes beépíteni további élményeibe, ha vizuális megerősítést vagy többszöri verbális ismétlést kap az információ beültetéséhez. Nagyobb gond ennél, hogy a hírverésnek ellentmondva nincs itt se misztikum, se bűnügyi dráma.

Az első részben szinte ünnepli magát a sok technikai feladatot teljesíteni tudó színpad. Meg is dolgoztak ezért annak kreatív gazdái: a szcenikus Német Tibor, az „art director” Emil Goodman, a látványért felelős Freelusion, de még a mozgás- és látványtervező Papp Tímea és a mesebelire tervezett „sihuhut”, meg az elképesztő térbeli hóvihart zenéjével kísérő Gulyás Levente is. 

Később, bármerre forog is a hosszúkás vonatszerűség a színpad átlóján, síkban futnak előttünk az események, lemerevszik a nyitott kupék sora, s tulajdonképpen zavarják egymás járását az egy vonalra terelt színészek. Nem is igen tehetnek egyebet, hisz mögöttük csak vetítve van a minden luxussal felszerelt vonatbelső. Vetítik még a szereplők filmre vett figuráit is, agyonmagyarázva, hogy ki-kicsoda, így aztán se a színész, se annak filmbeli képe nem tud igazán jelen lenni. A sok technikai vibrálás közt nem jut elég figyelem a hangosításra, egyenetlen a gégemikrofonok szintje, s igen keményen „becseng” az egész nézőtér. A jelmezek pedig – meglehet korhűek – nem sok színpadi örömöt jelentenek. 

Még utólag is úgy tűnik, mintha a honi alkotók közül senki nem olvasta volna el vagy olvasta volna újra az alapművet. Mert jelen pillanatban egy félig fölrakott Feydeau-bohózat kopog a színpadon, s létrejön az a sokszor kárhoztatott állapot, hogy remek színészek, akiknek okkal nem említem a nevét, most, valami balszerencse folytán nem a történetükből, hanem egyszerűen a takarásból lépnek a közönség elé, s ledarálják az aktuális párbeszédeket. Nem annyira remek színészek viszont zavaróan amatőr módon teljesítenek. 

Nem tagadható, hogy ebben a zajártalmas, túldíszített térben, ahol csak távolról látjuk a szereplőket, s ahol a filmbetétek nem az élő, reagáló arcukat, hanem múltbeli „kinézetüket” mutatják, igen nehéz volna a kire-kire nehezedő nyomást bemutatni. Ebben a forszírozott, tipegő rohanásban, ahol legfeljebb a poénok kivárására hagynak időt, nem tud beköltözni a gyanakvás a néző lelkébe, ehelyett azt érzi, hogy „majd csak lesz valami ebből az irányzék nélküli kavarodásból”. Pedig az a bizonyos érzékenyen adagolt színészi „második nézés”, mely legtöbbször egy jelenet végén születve csíphető el, informálná a nézőt, hogy hova is tartunk, s mitől volt olyan fontos a partnernek szánt „első nézés” hazug nyugalma. 

A Criticai Lapok szaklap, ahol megengedettebb a történetek nyílt tárgyalása, mint egy napilapnál. Mégsincs szívem elárulni semmit ebből a Thália színpadán összetört történetből. Hátha valaki csak most fogja megnézni Sidney Lumet 1974-es filmjét Albert Finney gnómszerű detektívjével, Kenneth Branagh 2017-es, sok zavaros motívummal terhelt, ámde sztárokban gazdag moziját a rendező-főszereplő kényszerkackiás bajuszával, és méltányolja a csodálatos David Suchet komor és öreg Poirot-ját a Philip Martin által rendezett, súlyosan depresszív, 2010-es tévéfilmben. Mindhármat látva állíthatom: Szervét Tibor is igen kiváló Poirot lenne, ha nem csupán látvány, de színház is lenne körülötte. 

Gabnai Katalin