Molnár Piroska: Kvittek vagyunk – Beszélgetőtárs: Bíró Kriszta – Corvina Kiadó

A kötetcím egy versből való, honnan máshonnan; Majakovszkij írta, Rab Zsuzsa fordította. A tárgyévben alighanem Molnár Piroska volt az egyedüli, aki őt idézte Kelet-Közép-Európában, mert ő még a szovjet költőt is ismeri és elismeri, sőt azt is tudja, hogy szavait ki ültette át magyarra: „Az ügy túlvesézve, / szerelmem ladikja a léten szétesett. / Kvittek vagyunk, élet, nálam nincs felvésve / se fájdalom, se baj, se gyűlölet.” A lírikustól választott kifejezés rögtön a dolgok közepébe visz: az irodalomra, a műveltségre utal egyfelől, ami Molnár Piroska – és a kérdező Bíró Kriszta – számára fontos érték és folyamatos erőforrás, másfelől a bölcsességre, ami miatt olyan jó hallgatni Molnár Piroskát. Lehet tőle tanulni, sokat, és korántsem csak a szakmáról. Arról is természetesen, pláne, hogy Bíró Kriszta, lévén maga is kiváló színésznő, arról is kérdezi, folyvást felbukkannak azok a kérdések, amiket egy „civil” nem tett volna fel, eszébe se jutottak volna: „Szerinted mi a különbség a színházi és a filmes színészet között?”, „Érzelmileg mást jelent énekelni, mint beszélni?”, „Szerinted van olyan, hogy antré és abgang?”, de eszmét cserélnek a színpadi gondolkodásról vagy a „hang fent, poén lent” mondás jelentéséről. Még az alapozókrém használatáról is szó kerül, ehhez nem szólnék hozzá. De ez a könyv korántsem csak a pályán lévőknek és a pályára készülőknek, színházba járóknak hasznos olvasmány, hanem mindazoknak, akik elgondolkodnak az életen, a sajátjukén túl – kénytelen vagyok nagy szavakat használni, bár az interjúalany üdítően idegenkedik tőlük – magán az emberi sorson. Nem csupán egy pályát, hanem egy életet ismerhetünk meg.

Ez az élet 1945-ben kezdődött Kunágotán. Már a legelején ott egy tragédia és egy titok. Az apát az oroszok elviszik málenkij robotra, még a lánya születése előtt – sosem találkoztak. „Sokáig apám nekem csak egy fél csizma volt, fölakasztva a spájzban, mert az maradt meg utána” – ezt egyébként nem értettem teljesen, miért csak egy fél csizma, miért nem egy pár. Bár fél voltával jótékonyan ellensúlyozza a megrendülést. A titok pedig az, vajon miért mondja egy kislány már négy-öt éves korában mély meggyőződéssel, hogy ő színésznő lesz. Hisz még csak néhány operafilmet látott, amiket vándormozisok vetítettek a faluban! És miért kezd el zokogni a nyugdíjas állatorvosék padlásán, amikor a kezébe kerül Kosztolányitól A szegény kisgyermek panaszai? Csak. Nincs válasz. A legfontosabb kérdésekre nincs válasz.

A kislány aztán tényleg színésznő lesz, mellesleg nagyon nagy színésznő: ugyan közgazdasági technikumba jár Szegeden, de egyértelmű, hogy a színház érdekli, végzetesen – szerencsére találkozik egy egészen kiváló magyartanárral, Csontos Magdával, aki törődik vele, könyveket ad a kezébe, még felkészülni is segít, s ahhoz is elég okos, hogy soha ne instruálja a tanítványát. Innentől kezdve az út látszólag nyílegyenes. Sikeres felvételi, sikeres pálya, Szeged, Kaposvár, Budapest, újra Kaposvár, újra Budapest, a Nemzeti, majd 2013-tól a Thália. A nyílegyenes út persze kellően kanyargós, s a pályának borzasztó ára is van.

Bíró Kriszta szakszerű kérdései nyomán sokat megtudunk az elmúlt hónapokban gondos és szívós, a rendszer lényegét kendőzetlenül mutató barbár munkával szétvert főiskola-egyetem mindennapjairól – milyen jó volt látni őt 2019 decemberében az SZFE és a játék szabadságáért éneklő színésznők közt! Az ő idejében olyanok tanítottak ott, mint Gáti József, Hegedűs Géza, Nádasdy Kálmán, Pártos Géza, Sulyok Mária, akik nem feltétlenül szerették egymást, de a szakmát, azt tudták. Hegedűs Géza azt kérdezte a színésznőjelölttől az intelligenciavizsgán, milyen az arcszíne Tonio Krögernek… (És megkapta a választ, amit én, németes létemre, nem tudtam: kreol!) Pártos Géza egyes mondatai Molnár Piroskának ma is gyakran eszébe jutnak, így az, hogy ő egyszer karakterszínésznő lesz, és végig kell ennie az étlapot, mire eljut a desszertig. Csak legyen türelmes… „Hát persze sokszor nem voltam türelmes, de mindig erre gondoltam. Nyugi, nyugi, ez egy hosszútávfutás. És tessék, az osztályból hárman vagyunk a pályán: Koltai Robi, Venczel Vera, meg én.” Szó van persze részletesen a kaposvári színházról, és később a Katona megalakulásáról. Rendkívül imponál, hogy Molnár Piroska nem nosztalgiázik elérzékenyülten és nem is misztifikálja a Kaposvár-jelenséget. „Az volt a lényeg, hogy dolgoztunk. Mert dolgozni akartunk. Nem hiszek ilyen baromságokban, hogy titok, meg rejtély.” Nincsenek is. Azt az apróságot persze tegyük hozzá, hogy akik dolgoztak, rendkívül tehetségesek, olykor tán zseniálisak is voltak, ahogy a vezetőik is. Nem mindenki, nyilván, de egy inspiratív közeg a szerényebb képességűeket is húzza (vagy kiveti). Szoktam mondani, hogy egy jó újsághoz sem kell más, mint jó szerkesztőknek jó cikkeket kérni jó szerzőktől. (De azért egy Nyugat, egy Holmi ritka, ez a konstelláció ritkán áll össze…)

Molnár Piroska nem misztifikálja a színészetet sem. Tetszik, amit Kiss Manyitól idéz: „megtanuljuk a szöveget, aztán elmondjuk.” „Na, én is ennyit tudok erről.” (Szerencsére hozzáteszi: „Jól van, persze, nem ilyen egyszerű.”) Vannak jópofa történetek, anekdoták a könyvben, de sosem a poén kedvéért, hanem példaként.

Molnár Piroskának a szerepek mellett magát is meg kellett csinálnia. Miután Bíró Kriszta nem csupán szakszerűen, hanem érzékenyen és empatikusan is kérdez, erről szintén sok minden kiderül. Végigvonul a könyvön, hogy sokáig „önző, ronda, magabiztos kis dög” volt, aki csak az egyes szám első személyt ismerte, s csak harmincéves kora körül kezdett egyáltalán eszmélni. És ehhez a kaposvári közösség is kellett, amiben az ember rájött a többes szám első személy ízére: „vagyunk, és egymásért vagyunk, és együtt vagyunk, és senki nem különb a másiknál.” Ez Molnár Piroska esetében aztán igazán nem lózung, hanem kiküzdött tapasztalat.

Kaposváron is reggeltől estig dolgozott, Pesten is. Egészen elképesztő az első pesti időszak napirendje: „…nyolckor a szinkronban voltam, tíztől valahol próbáltam, fél háromkor már újra a Rádióban voltam, hatkor már bent ültem az öltözőben, játszottam, és éjjel még vagy a Rádióba, vagy a szinkronba mentem…” (Dolgoznak ilyen intenzitással más pályán?) Nem csoda, hogy erre ráment a házassága, főleg, hogy a férje is művész volt, Eötvös Péter zeneszerző, aki akkoriban külföldön élt. „Két út volt előttem: vagy megyek vele, és lemondok a saját életemről, vagy idehaza maradok, de nélküle. Csakhogy én színésznő akartam lenni.” Ezt az árat meg kellett fizetni, s egy sokkal nagyobbat is. Közös gyerekük, Gyuri, kamaszként öngyilkos lett. Erről nem esik sok szó, nem is kell. Bíró Kriszta tapintatos is, azt is mindig tudja, mit ne kérdezzen meg.

Még valami a kérdéseiről: olykor ott vannak bennük a saját emlékei, problémái, és ez jó. A főiskolás évek kapcsán kérdezi: „Nem kaptál ilyeneket, hogy egy színésznőnek nem kell műveltnek lenni, egy színésznőnek nem kell okosnak lenni?” Ide a bökőt, hogy ő kapott! Lévén művelt és okos. Nem lehet azt errefelé büntetlenül… Ő is gondolkodhat azon, amit most megkérdez: „Szerinted az emberi minőség fontos ahhoz, hogy valaki jó művész legyen?” Igen, az is legyen jelen egy beszélgetésben, aki kérdez! Attól válik valóban beszélgetéssé!

Még nagyobb volna az örömöm, ha a szöveg feszesebb lenne, kevesebb ismétléssel, s főleg, ha több szó esne előadásokról. Az nagy kérdés, ha csak mellékesen bukkan is fel, hogy tehetséges-e a Sirály Nyinája. Kár, hogy sok hasonló kimaradt. (Csak ennél a darabnál maradva: Arkagyina tehetséges? Hát Trigorin? Ezt Csehov nem mondja meg, de az előadásnak állást kell foglalnia.)

Molnár Piroska a házasság kapcsán egy helyen Goethét idézi, aki azt mondta (gondolom, nem a Werther idején), hogy nincs nem elrontott élet. Bíró Kriszta bölcsen itt sem kérdez tovább. Nyilván Molnár Piroska sem gondolja komolyan, hogy elrontotta az életét, hogy elrontott élettel a háta mögött gondolkozik a visszavonuláson. És mi az, hogy elrontott élet? Mikor, mitől elrontott egy élet? Képzeljük el, hogy Goethe a titkárának, Eckermann-nak fogalmazta meg a fenti szentenciát. (Schiller ugye meghalt 1805-ben, amikor Goethe még hatvan se volt és majdnem három évtized várt rá, neki még nem mondhatta.) És akkor már azt is képzeljük el, hogy Eckermann udvariasan és félénken, de megkérdezte: „Ön elrontotta az életét?” Szerintem válaszában Goethe olyan szavakat használt, melyek nem szerepelnek az életműben.

Oly ritka, hogy a vágyott élet és az élt élet teljesen egybeesik!

A mondás nekem inkább azt jelenti, hogy nincs veszteségek, sőt tragédiák nélküli élet. Amik mellett akadnak, akadhatnak nagy örömök is, nagy boldogságok is. Molnár Piroska életében pedig akadtak. Megélt mindent. Ott ült egyedül az éjszakában Kevermesen a kemencepadkán, amikor az édesanyja utolsót lélegzett, ott Nagykanizsán két előadás között a film vetítése alatt a vászon mögött a színpadon, aludt Narának, Japán ősi fővárosának hatalmas templomában. Látta Londont, látta Párizst. „Így viszont eltelt az élet, és kész” (mármint úgy, hogy nem követte a férjét) – összegez a harmadik fejezet végén, s ezt, gondolom, nem úgy kell értenünk, hogy csak úgy eltelt, hanem úgy, hogy egy fájdalmas, de jó döntés után tartalmasan és hasznosan telt el. Gazdag és szép élet az övé, remélem, az ő szemével nézve is az. Nem véletlen, hogy Bíró Kriszta kíváncsi volt rá. S aligha csak ő kíváncsi. Hisz mindannyian tanulhatunk belőle. Tanulhatnánk.

1. MAGYARI IMRE