Beckett: A játszma vége – Weöres Sándor Színház, Szombathely

Mindig elborzaszt, honnan tudta Jarry tizenöt évesen, hogy az Übük kora jön, sőt, az übüség bokrosodik, és mára Csomolungma méreteket ölt. Honnan látta Orwell, hogy milyen lesz a világ hatvan év múlva, Albiontól keletre, s honnan tudta Beckett 1952-ben, hogy ennyire eltompul a világ.

Beckett A játszma vége című drámáját az abszurd színház egyik alapművének tekinti a szakirodalom, miközben hozzá képest mára a Germinal realizmusa eltörpülhet. (Az ugyan valóban abszurd, hogy a szerző franciául írta a darabot, majd maga fordította angolra.)

Németh Judit és Szerémi Zoltán (fotó: Mészáros Zsolt)

A Covid-járvány csak színesítette a világvége hangulatot.

A darabot először én a szép emlékű Komédiumban láttam Darvas Iván, Mácsai Pál, Gönczöl János és Tanai Bella szereplésével, Végjáték volt a címe az előadásnak, és Darvas Iván fordításában, Jordán Tamás rendezésében, Rajk László díszleteivel és Szakács György jelmezeiben adták. Élményét nem mosták el az évtizedek.

Azóta több helyütt is előfordult a mű a honban. Legutóbb Zsótér Sándor rendezésében a Weöres Sándor Színházban. Fordítóként Ambrus Mária – a csodálatos díszlettervező művész – és Ungár Júlia szerepel a színlapon. A szövegezés kiemeli a költői érzékenységet, ami ennek a különös műnek a sajátja.

Nem újdonság, hogy halódás van, nemcsak a természet, de az embermivolt is csúcsformából erőst visszafordulóban, a társadalmi formák erodálásáról már nem is beszélve.

Zsótér Sándor már dolgozott a szereplőkkel. Egyetemi oktatóként készített egy Equust Jordán Tamással, Major Erikkel és Nagy-Bakonyi Boglárkával, s Jordán, az akkor még regnáló igazgató elfogadta Zsótér darabötletét, amely szerinte gazdag és humorral telített.

Hamm – idős vak, mozgáskorlátozott zsarnok király – szerepét a szombathelyi előadásban a rendező a se nem idős, se nem férfi, ámde hamvasan ifjú Nagy-Bakonyi Boglárkára bízta, aki kellően zsarnoki és kellően jelentéktelen, hogy ne sajnáljuk azt a világot, ami vele a végét járja. Major Erik a kiszolgáltatott, az ugráltatott, a bohóc, aki korát meghaladó mozgáskultúrával belakja a színpadot. A két fiatal ebben a kegyetlen játszmában a téma ellenpontozása.

Akik szíven szólítanak: a két öreg Szerémi Zoltán és Németh Judit alakításában.

Szerémi Zoltán a kezdetektől a színház tagja, volt Szellemfi, Miksa, Richmond, itt Nagg. Csak az arca, a tekintete látszik. Németh Judit játéka számomra reveláció, mert korábban keveset láthattam. Nellként nem mögötte, hanem benne az élet. Már semmi nem jut neki a világból, csak az, amit a szívébe rejtett. Az életképtelenek között ő, a mindentől megfosztott a szépség- és szeretetbirtokos.

Zsótér partnerei ebben az előadásban is Ambrus Mária és Benedek Mari tervezők, akik nem is akárhogyan beszélik a rendezői nyelvet – a hatásra ráerősítenek. Benedek Mari szemeteszsákokból komponált férfi és női ruhákat, Hammé gyönyörű párizsi kék, Clov – ő az, aki mozgásképes – barna nadrágban pólóban, pulóverben.

Ambrus Mária narancssárga, majdnem napfényben úszó színpadképet teremtett a műanyag építkezési járófelületekből, amelyek körbeveszik az egész teret, a mennyezetet, az oldalfalakat, a padlót borítják. A különböző helyszíneket három ajtóval rendelkező és téglakeretbe ágyazott fal jeleníti, amin ki-be lehet járni, s fölső ablakaiból létráról ki lehet tekinteni a távoli tájra. A narancssárga környezet kiemeli a két hatalmas konténert, amely maga a luxus, gyönyörű azúrban (épp ilyen Hydránál a tenger színe) – polírozottan csillognak. Fényűző életterek az egymástól elszakított, de örökké összetartozó két öregnek.

Elpusztul a világ? Sok a halál? Szolgalélekkel engedelmeskedünk a képességtelen zsarnoknak? Na és? Ha ilyen, akkor nem szomorkodhatunk.

Józsa Ágnes