Bár a POSZT (Pécsi Országos Színházi Találkozó) törvényszerű véget ért, fájlaltam, hogy éppen 2020-ban, amikor is konkrétan a Covid-járvány akadályozta meg a fesztivál megrendezését. Pedig abban az évben a két válogató, Uray Péter és Dér András olyan „verseny”-programot állított össze, amelyen nem érződött semmiféle politikai befolyásoltság, megfelelni akarás, ami pedig hol nyilvánvalóan, hol látensen, de jobbára érzékelhető volt a válogatásokon a Magyar Teátrumi Társaság tulajdonosi körbe erőszakolódása óta. A Miskolci Nemzeti Színháztól bekerült az évad meggyőződésem szerint talán legfontosabb előadása, a Fekete szárú cseresznye, amely Szőcs Artur rendezésében végtelen empátiával, érzékenységgel közelített a Trianon-traumához, a legcsekélyebb didaxis nélkül, remek színészi, társulati kondíciókról tanúskodva. Kíváncsi lettem volna a POSZT-zsűri döntésére, már csak azért is, mert a programban szerepelt az Örkény Színház Kertész utcai Shaxpeare-mosó című, ugyancsak nagyszerű előadása is Bodó Viktor rendezésében, amely a pandémia miatt egy év kihagyással, 2021-ben átadott, két csonka évadra vonatkozó Kritikus-díjak közül a legjobb előadásét kapta a szavazatok alapján.

Nem tartottam szerencsésnek, amikor sok évvel ezelőtt a POSZT szakmai beszélgetéseinek két felkért állandó résztvevője, Csáki Judit és Karsai György, nem értvén egyet a zsűri döntésével, közzétette saját díjazottjainak listáját, most mégis kikívánkozik: magam legalábbis megosztottam volna az elismerést, a Fekete szárú cseresznye formátuma, fontossága okán. (Mentségemre szóljon: a POSZT-zsűri tagjai minden versenyelőadást láttak; a Kritikusok Céhének szavazó tagjairól értelemszerűen nem mondható el, hogy mindenkinek ugyanaz a merítése.) Jó ideje készülök ezt szóvá tenni, az alkalmat most a miskolciak Mohácsi János rendezte Hermelin-előadásáról szóló írás adta, amelynek szerzője, D. Magyari Imre ilyen mondatokra „ragadtatja magát”: „a miskolci színház mostanában nagyon jó korszakát éli”, vagy: [Mohácsi] „aligha valósíthatta volna meg az elképzeléseit egy igencsak ütőképes csapat nélkül”.

Szomory darabjáról szólva megemlíti, hogy annak életrajzi jellegéből adódóan szereplői „színházi, színház körüli emberek, színészek, színésznők, fodrász, súgó, szabó”.

Nos e színházi emberek közül a színfalak mögött, a takarásban dolgozókat szólaltatja meg riportsorozatában Cseh Andrea Izabella, ezúttal Tóth Julianna fodrásztár-vezetőt, Veréb Diana Sára jelmezkivitelezőt, Vízhányó Kálmán hangtechnikust és Tatai Gergő színházi „mindenest”, aki a Pécsi Harmadik Színház tagja. Azé a színházé, amely Vári Éva számos sikerének is színhelye, gondoljunk csak a Kvartettre, a Boldogtalanokra, a Macskajátékra, a Tótékra vagy a legutóbbi időkből A szent családra. Vári Éva most amolyan „jutalomjátékként” a Pécsi Nemzeti Színházba tért vissza A nagymama című Csiky Gergely-darab címszerepében.

Olykor egy-egy színészlegenda neve összefonódik valamely emblematikus szerepével – a 120 éve született Timár Józsefé Az ügynök halála Willy Lomanjével. Balogh Géza három részes portréjának első fejezete a pályakezdés korszakával foglalkozik, amelynek meghatározó mozzanata volt a „Lenni, vagy nem lenni” kezdetű Hamlet-monológ rögtönzött elmondása.

A Hamlet beszélő név, a színházi ember szinonimája – derül ki Darvay Nagy Adrienne-nek a „Francia Hamlet”-ről, Musset Lorenzaccio című drámájáról s annak legendás, 1998-as temesvári előadásáról szóló esszéjéből. A Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház – a névadó révén akarva-akaratlan így is összeérnek a dolgok – monumentális produkciójának „manierista Hamlet”-jét, Alessandro de Medicit Európa akkor legfiatalabb színidirektora, Demeter András játszotta.

Ha nem is ilyen fiatalon lett színész-igazgatója a szomorú sorsú Bárka Színháznak Seress Zoltán, nem kevés tapasztalatot szerezhetett e pozícióban, s nem csupán a színházi működés anyagi nehézségeiről – erről árulkodik Ménesi Gábor vele készített interjúja, melynek egyik fontos mondata: „Egy biztos, hazudni nem érdemes, nyíltan ki kell teríteni a lapokat.”

Szűcs Katalin Ágnes