Beszélgetés Seress Zoltán színművésszel

 

1987-ben végezte el a Színművészeti Főiskolát Marton László osztályában, majd egyenesen a Vígszínházhoz került. Hat évig maradt ott. Ekkor elcsábította mindaz, ami a Művész Színházban kibontakozni látszott Schwajda György és Törőcsik Mari irányításával. A történet azonban kudarccal végződött. Seress egy ideig maradt a Thália Társaság tagja, de a Kelemen László Színkörhöz már nem csatlakozott. Inkább vidéki színész lett, színházról színházra vándorolt, miközben a Vígszínházban is felbukkant. Játszott Miskolcon, Szegeden, Nyíregyházán és Szolnokon, de hosszabb időre sehol sem tudott lehorgonyozni. Legtovább a Bárka Színházban maradt, ahol igazgatóként kísérte végig a teátrum utolsó éveit. 2016-ban visszatért a Vígszínházba, ahonnan három évad után távozott, majd rövid székesfehérvári kitérő után ismét ide szerződött. Általában mindenütt hosszabb távra tervezett, mondja, de mindig történt valami, amivel nem tudott azonosulni, és jobbnak látta, ha elmegy. Bizonyos idő után – különösen hatvan felé közeledve – az embernek már alaposan meg kell fontolnia, hogy mire használja az energiáit, muszáj megválogatni azokat az eseményeket, amelyek miatt elkerülhetetlen a „lázadás”.

 

(forrás: Vígszínház)

1

Ilyen volt az Eszenyi-ügy is?

Nem azért nem beszélek erről szívesen, mert a mondás szerint az ember nem piszkít a saját fészkébe, hanem azért, mert túltettem magam rajta, egy ilyen terhet nem érdemes sokáig hordozni magunkban. Sommásan mégis annyit mondhatok, hogy sajnos volt alapja a híreszteléseknek, még ha én ennek súlyosabb változatát soha nem tapasztaltam is meg. Sok olyan bántás és keserűség jutott el hozzám, ami nem közvetlenül az enyém volt, de zárt közösségben élünk, ahol minden örömünk és bánatunk hat a másikra. Abban a helyzetben lépnem kellett, mert úgy éreztem, megfulladok, és képtelen lettem volna érvényes szellemi tartalmat hozzátenni bármelyik produkcióhoz.

Az események túlmutatnak a Vígszínházon. Mit gondol, melyek a legfőbb tanulságok?

Számomra az a legfontosabb tanulság, hogy ma már nem lehet a régi értelemben hagyományokról beszélni. És itt természetesen nem a magyar színházművészet nemes tradícióira gondolok. Le kell számolnunk azzal a kommunikációs és „pedagógiai” szemlélettel, ami évtizedek óta működteti a hazai színházi életet, és az egész szakmában súlyos károkat okozott. Ennek mindannyian egyszerre vagyunk az örökösei és a felelősei. Máshogyan kell együttműködnünk, újra kell fogalmaznunk rendező és színész, igazgató és társulat kapcsolatát. Mindez persze nem azt jelenti, hogy ne lehetne létrehozni egy egészséges fölé- és alárendeltségi viszonyt. Ha nem változtatunk, képtelenek leszünk megőrizni az alkotás értékét, tehetségtelenek leszünk, üresek és hidegfejű végrehajtók. De úgy látom, mesterei vagyunk az eltüntetésnek. Pedig az új működés egyik alapvető feltétele lenne, hogy ezt a finoman kimunkált technikát, amivel olyan leleményesen takarunk el dolgokat, kerülgetünk bizonyos ügyeket, végérvényesen elfelejtsük. Én viszont nem akarok csak az elmúlt időszakról beszélni, sok mindent átéltem ahhoz, hogy inkább harmincöt évről beszéljek, amióta ezen a pályán vagyok. Benne van a rendszerváltás, a Művész Színház és a Bárka, amelynek hatévi igazgatása sok mindennel szembesített, mindenekelőtt saját magammal. Történtek dolgok, amelyekre rosszul reagáltam, és nem megfelelően vettem kezembe az ügyek irányítását, vagyis hibáztam, ez kétségtelen. Éppen ezért a Vígszínházban lezajlott eseményeket más szemszögből is meg tudtam közelíteni, és ennek köszönhetően könnyebb volt feldolgozni.

Az említett beidegződések évtizedekre nyúlnak vissza, változtatni rajtuk egyik napról a másikra nem lehet. Látszódik-e a megtisztulásra való törekvés, akár a felszínre került ügyek hatására?

Nekem az a meggyőződésem, hogy látszódnak jelek. Vannak, akik megpróbálják ezt is elfedni, és azt hazudni, hogy nem látszódnak, vagy ezek nem jelek. Aki ezt állítja, szerintem szándékosan teszi. Sok apró lépésre van szükség, és közben arra is vigyázni kell, ne kezdődjön el a számonkérés, hogy adott helyzetben miért ezt gondolod, miért nem azt. Igenis látok jeleket, különösen, ha a fiatalokkal kommunikálok, és figyelem az ő nyíltságukat.

Ők akár zálogai is lehetnek annak, hogy ez a megújulás elindul?

Mindenképpen. A tradíciók rossz értelmezése miatt 1989−90 táján azt sugallta nekünk az előző nemzedék, hogy megfogom a kezedet, és átvezetlek téged a szabadságba. Évtizedek teltek el, mire rájöttem, hogy a felelős politikai vezetők és az értelmiségiek képtelenek voltak definiálni a szabadság fogalmát. Ezért úgy éreztem, hogy nem a kezemet fogták, hanem az orromnál fogva vezettek. Kiábrándító felismerés volt, amikor harminc évvel a rendszerváltás után rájöttem erre. Az én generációm felelőssége leginkább az, hogy a mostani fiataloknak miképpen adtuk át a számunkra el nem magyarázott szabadság fogalmát. Természetesen könyvekből, hírekből, a világhálóról is tudnak információkat szerezni, de elsősorban tapasztalás útján lehet értesülni a szabadságról. Nem vagyok biztos benne, hogy ezt helyesen adtuk át a gyermekeinknek. Remélem, hogy a mai fiatalok előrébb tartanak, mint mi annak idején, és ennek a hézagait könnyebben ki tudják pótolni, az ütemtelenségeit pedig jó ritmusban helyre tudják tenni, s nekik nem lesz szükségük újabb harminc évre.

Szóba hozta az imént a Bárkát, ami nem maradhat ki egy Önről szóló portréból. Bizonyos hibákat említett, amelyeket elkövetett. Ezekkel akkor is tisztában volt, vagy utólag váltak ennyire világossá?

Sok mindent érzékeltem menet közben is – a problémák nagy része ilyen volt –, néhány dolog azonban csak később vált egyértelművé. De ha sok olyan helyzet adódik, amikor az ember megoldásként három rossz közül választhat, nem tehet mást, mint hogy a legkisebb rosszat igyekszik választani.

Itt darabokról, rendezők meghívásáról, az évad megtervezéséről, a színészi energiák megfelelő felhasználásáról is szó van?

Nézze, amit az imént felsorolt, az kizárólag szakmai kérdés. Nem akarok nagyképűnek tűnni, de a Bárka szakmai megítélésével soha nem volt bajom. Pontosan tudom – és erről már többször beszéltem korábban –, hogy melyik évadot sikerült jól összerakni, olyan rendezőkkel együttműködni, akik erős produkciókat hoztak létre, és megfelelően lekötötték a társulat energiáit. Ugyanígy tudom, hogy melyik évad sikerült rosszabbul, mely előadásokkal lőttem mellé, és mikor nem gondolkodtam kellőképpen egy-egy színészben. Olyan kockázatokat vállaltam, ami ugyanannyi erővel be is jöhetett volna, mégis bukás lett a vége. Nincs olyan igazgató, akinek ne kellene megküzdenie ezzel. Mindig is vállaltam a tévedéseimet. A valódi nehézséget a napi működés, a pénzügyek kézben tartása jelentette. Ez extra képességeket igényelt, ami nem mindig volt meg. Megjegyzem, ritkán adódik olyan kiélezett helyzet, mint akkor, a 2008-as válság idején. Most, a pandémia következtében tapasztalták meg többen, hogy milyen az, amikor bizonytalanná válik egy színház gazdasági helyzete. Nyilván akkor is, ezúttal is azokat érintette súlyosabban a válság, akik alacsonyabb költségvetéssel rendelkeznek, és szűkebb a mozgásterük. Egy biztos: hazudni nem érdemes, nyíltan ki kell teríteni a lapokat.

Nyolc év telt el azóta, és bizonyára sikerült hátrébb lépni. Mennyire tisztult le a kép?

Erre röviden csak annyit tudok mondani, hogy kilencven százalékban letisztult. A többi olyan esemény, ami nehezen feldolgozható, netán feldolgozatlan marad. Levontam a tanulságokat, és sok mindent tisztáztam magamban. Hogy jól vagy rosszul, az kizárólag az én dolgom. Ha most elkezdenék erről nyilvánosan beszélni, előbb-utóbb konkrétumokat kellene mondanom az érthetőség kedvéért, netán üzengetni egyes embereknek, és ezt nem akarom. De ha valaki kíváncsi arra, hogyan látom ma az akkori történéseket, egy kávé mellett négyszemközt szívesen elmondom.

A Bárka után hogyan sikerült visszatérni csak színészként. Az igazgatói teendők mellett nagyon keveset játszott, s utána ismét meg kellett találnia a helyét. Nem volt nehéz?

Ezt leginkább a mostani furcsa járványhelyzethez tudnám hasonlítani. A színész bízik abban, hogy megmarad a rugalmassága azoknak a belső „járatoknak”, amelyeken egy gondolat, egy szerep lecsorog odáig, hogy alkotás szülessen belőle. De a pandémia miatti szünetben mindannyian megtapasztaltuk, hogy ez mégsem így van. Szűkültek a „járatok”, egyfajta érelmeszesedés következett be. Sokunknak nehéz volt elkezdeni újra. Nekem biztos. Ugyanez vonatkozik a kérdéses időszakra is. Bár időnként igazgatóként is játszottam, valóban hiányzott az az „üzemi hőfok”, ami azelőtt megvolt. Több szerepet praktikus okokból kellett lemondanom, mert egyszerűen nem vállalhattam a vezetéssel járó teendők mellett. Ezek mind veszteségek voltak, amiket fel kellett dolgozni, de mivel saját magam döntöttem így, könnyebben lendültem túl rajtuk. Nem éreztem, hogy véres verejték árán kellett újra megtalálni önmagamat, azt a színészi energiát, amelynek segítségével egy szerepet a hátamra kötve fel tudok vinni a hegyre. Azt szoktam mondani, hogy ezek a jelentős fordulatot hozó események az életemet megváltoztathatják, de a sorsomat nem.

A beszélgetésre készülve meglehetősen kevés információt találtam a főiskola előtti életéről. Hogyan készült fel erre a pályára?

Elég sokat ugrabugráltam, mire végérvényesen eldőlt, hogy ezt akarom csinálni. A kecskeméti Katona József Gimnáziumba jártam, ami akkor, a hetvenes évek második felében kitűnő iskola volt, csodálatos tanári kar jött ott össze. A mai napig büszke vagyok arra, hogy tőlük tanulhattam. A színjátszás iránti vonzódás is megvolt bennem. Emlékszem például, hogy elsősök voltunk, amikor Juhász Ferenc Az éjszaka képei című monumentális versciklusát dolgoztuk fel. Rongyosra hallgattuk Jean-Michel Jarre Oxygene című bakelit lemezét, és ez adta a zenei aláfestést. Névadónk iránti tiszteletből természetesen sokat foglalkoztunk a Bánk bánnal, egyik osztálytársnőmmel jeleneteket csináltunk a darabból. Éjszakánként eljártam egy színjátszó körbe, de hamar abbahagytam, mert fontosabb volt a röplabda, amit nem is csináltam rosszul, hiszen az ifjúsági válogatottba is bekerültem. Édesanyám közbenjárására Fekete Tibor meghallgatott engem. Nagyon szerettem és tiszteltem őt, hálás vagyok a sorsnak, hogy összehozott vele. A Kamaraszínházban dolgoztunk előadások után, sokszor annyira fáradt voltam, hogy másnap alig bírtam felkelni.

Eperjes Károly, Seress Zoltán és Hegedűs D. Géza – A gondnok, Pesti Színház (forrás: Vígszínház)

2

Felkészítette a felvételire is, vagy legalábbis adott kapaszkodókat?

Hogyne. De ezt nem úgy kell elképzelni, hogy átvettünk tizenkét verset és nyolc monológot, inkább állapotokat próbált megmutatni. Egyszer például a Csokonait kérte Petőfitől, majd rögtön utána Ady Endre Őrizem a szemed című versét kellett elmondanom. Nagy szeretettel és odafigyeléssel foglalkozott velem, és eldöntött bennem egy fontos kérdést, pedig soha nem mondta ki, hogy nekem helyem van ezen a pályán, de folyamatosan ezt éreztette velem. Ez komoly önbizalmat adott.

Annak ellenére, hogy az első felvételi nem sikerült?

Sőt, a második sem. Emlékszem, Tibi bácsi először kesergett, de aztán azt mondta, nem az első rostán rúgtak ki, nem is a másodikon, hanem az utolsón. Akkor lenne okom a szomorúságra, ha már az elején eltanácsoltak volna.

Látta akkor, hogy ez min múlott?

Ki tudja? Talán még éretlen voltam. Ráadásul az mindig is megszokott volt a főiskolán, hogy a felvételiztető tanárok bizonyos típusú lányokat és fiúkat keresnek az osztályukba. Ebbe akkor nem fértem bele. Ezután katona lettem, Kecskemétre kerültem, mert ott volt röplabda csapat, amellyel kis híján feljutottunk az NB I-be. Ott teljesen egyedül kellett felkészülnöm a következő megpróbáltatásra. Érdekes, hogy akkor is találtam egy színjátszó kört, amit egyik furcsa, megszállott katonatársam vezetett. Mivel ez a városban működött, hetente kétszer a felettesemtől kellett engedélyt kérnem a kimaradásra, hogy részt vehessek a próbákon. Ott dolgozgattunk egymással, de ez nem volt több a parázs fújogatásánál. A sportcsarnokban szertáros voltam, és miután minden munkát elvégeztem, általában tanultam. Az ezred politikai tisztje, akinek valahogy a fülébe jutott, hogy színész akarok lenni, kezembe adta Fischer Sándor A beszéd művészete című könyvét. Ez is olyan emberi gesztus volt, ami tartotta bennem a lelket. Ezzel együtt teljesen magamra voltam hagyva, nem is csodálom, hogy akkor nem sikerült bejutnom a főiskolára.

Viszont a Nemzeti Színház stúdiójába felvették.

Csodálatos évet töltöttem ott. Bodnár Sándor kiváló mentális és fizikai állapotban volt, legalábbis mi így láttuk. Sok igazságot megtanultunk tőle a színház működésével kapcsolatban.

Például mit?

Amikor a huszadik hazugságot hallotta arról, hogy miért késett el valaki közülünk, viccesen azt mondta: „Gyerekek, én már minden történetet ismerek. Aki nem ér ide időben, jöjjön be, kérjen elnézést, de ne akarja megmagyarázni. Ha valaki a saját halála miatt nem tud órára jönni, természetesen elfogadom, de azt is előző nap kérem bejelenteni.” Furcsán néztünk rá, nevetgéltünk egymás között, de közben megéreztük a lényeget, hogy valahol ilyen a színház.

Bodnár rendezői pályája nem tudott kibontakozni, ő pedagógusként talált igazán magára.

Sok fájdalom és keserűség volt az életében. Amikor erről tudomást szereztem, még inkább tiszteltem és becsültem őt. Páratlan alázat és elhivatottság volt benne, megpróbálta a fiatalokkal együtt újraépíteni ezt a világot, mert rendíthetetlenül hitt a színház erejében. Nagyon komoly szakmai alapokat kaptunk tőle a sztanyiszlavszkiji színészpedagógiára támaszkodva. Az ember később többféle megközelítéssel találkozik, és kialakul a saját „rendszere”, de Bodnár színházi gondolkodása máig megkerülhetetlen számomra.

Szarvas József, Rudolf Péter, Seress Zoltán és Király Attila – West Side Story, Vígszínház

3

A stúdiós időszak milyen muníciót adott a főiskolára? Könnyebben magára talált az egyéves tapasztalat birtokában?

Rengeteget segített. Bodnár mellett tanított minket Tatár Eszter, Montágh Imre oktatta a beszédtechnikát – nagy szerencsének tartom, hogy vele is találkozhattam –, Pintér Tamás felelt a mozgásért. Alaposan foglalkoztak velünk, sokat dolgoztunk a színházban, néztük, hogyan próbálnak a nagyok. Fantasztikus volt az akkori Nemzeti Színház társulata: Bessenyei Ferenc, Sinkovits Imre, Őze Lajos, Kállai Ferenc, Agárdy Gábor, Avar István, Kézdy György és a többiek. Tanulságos volt megfigyelni, ki az, aki idős korában is megőrizte az alázatát, a kíváncsiságát, vagy felfedezni a teljes fásultságot másoknál. Persze húszévesen nem gondolkodtam ezen, csak később jöttem rá az okára. Egyszer Taub János azt mondta, hogy „negyven körül, amikor majd megunod magad, nem marad más, mint azokba az eszközökbe kapaszkodni, amiket addig megtanultál. Ezért kell az embernek a testével foglalkozni, mert az menekülési útvonalat jelent.” Az ő hatására kezdtem mélyebben foglalkozni ezzel, túl azon, amit a főiskolán tanultunk. Ott egyébként ebből a szempontból kaphattunk volna többet is.

Tehát hiányérzet maradt Önben a főiskola után?

Későbbi tapasztalataim alapján azt mondhatom, hogy igen, de akkor még nem érzékeltem ezt. Végtére is örültem, ha két lépést meg tudtam tenni egyenesen, és túléltem a mozgásszekció vizsgáit. Megfelelő volt a teher, de hiányoltam a frissebb, újszerű megközelítéseket, a kíváncsiság felébresztését. Mondok egy példát. Soha nem kísérleteztünk azzal, hogy szenteljünk egy hónapot mondjuk Brechtnek. Nem úgy, hogy színpadra állítjuk valamelyik darabját. Próbáltuk volna megérteni, mit akart ezzel és ezzel a tétellel, mi a különbség a Sztanyiszlavszkij-féle filozófia, Meyerhold gondolkodásmódja és a brechtiánus színház között. Ha sztanyiszlavszkiji alapokon indulunk el egy jelenetben, nézzük meg azt is, hogyan közelítene ehhez Meyerhold és Brecht. A kortárs színházi alkotók közül kik a követői ennek a három embernek? Nyilván minden tanár hisz a saját módszerében, de amellett több ablakot is ki kellene nyitni. Visszatérve a kérdésre, belső tartást és önbizalmat adott a stúdióban eltöltött egy év. Szenvedélyesen, energikusan, „ide nekem az oroszlánt is” attitűddel mentem felvételizni. Remek formában voltam, nem féltem annyira, mint korábban. Emlékszem, az első fordulóban valamelyik kisteremben voltunk. Mindent meg akartam mutatni a bizottságnak. Huszti Péter igyekezett higgadtságra bírni, amikor hozzám fordult és azt mondta: „Ülj le ide a lépcsőre! Jó? Szépen, nyugodtan, csak nekem beszélj. Ne foglalkozz a többiekkel. Engem próbálj meggyőzni.” Soha nem felejtem el ezt a gesztust, mert rendkívül fontos pillanat volt az életemben. Onnantól kezdve minden sikerült, a harmadik forduló szinte már csak formaság volt.

Pályája első állomása a Vígszínház volt.

Nagyon szerencsés voltam, hogy a Vígszínházba kerültem gyakorlatra, majd le is szerződtettek. Csatlakozhattunk az előttünk járó nemzedékhez, és az akkori fiatalok, a két generáció egymásra találása nagyon erőssé tette a Vígszínházat. Sok emblematikus produkció született ebből, és az első négy-öt évben kifejezetten jól éreztem magam.

Seress Zoltán, Németh Kristóf és Bajka Pál – Fekete Péter (forrás: Vígszínház)

4

Mely szerepekben, előadásokban mutatkozott meg ez leginkább?

Különösen fontos volt számomra A gondnok Taub János rendezésében, amit Eperjes Károllyal és Hegedűs D. Gézával játszottunk. Sokat tett hozzá a világnézetemhez. Szerettem a Fekete Pétert, azzal együtt, hogy óriási küzdelmet vívtam vele, leginkább a formai részével. A West Side Story szintén meghatározó állomása volt a pályámnak. Mindhárom előadásban volt valami olyan, amit ki tudtam emelni, és elraktároztam magamban. Soha nem fogom elfelejteni, mi mindent kellett megtennem azért, hogy eljussak oda, ami már nem vakon gyűjtögetés, hanem egyfajta tudatosság.

És a többi feladat?

Voltak benne szép pillanatok, ugyanakkor boldogtalanság is, fájdalmas részvétel rossz előadásokban, de az említett három munka alapvető tanulságokkal szolgált nekem.

Taubbal próbálni mennyire volt más, mint amihez a Vígszínházban hozzászokott?

Egészen másfajta „képernyővel” dolgozott, mint amit addig tapasztaltam. Súlyos hiányosságokkal szembesített engem, ami megdöbbentő volt, mert akkor már sztárnak képzeltem magam, és másoknak is gyártottam a spanyolviaszt.

Ezt nehéz volt elfogadni?

Rettenetesen nehéz volt. Bevallom, eleinte sértette a hiúságomat, és nem értettem, mit akar ez a kopasz ember. Aztán persze megértettem. Rájöttem, mi minden rakódott rám addigra, pedig nem voltam harminc éves. Nem is attól estem kétségbe, ami rám ragadt, inkább attól, hogy ezt nem vettem észre. Emlékszem, a próbán hosszasan kellett feküdnöm egy kényelmetlen ágyon. Amikor ezt szóvá tettem, János felvette a kabátját, fogta a kalapját, és annyit mondott: „Zolikám, akkor menjünk át az Anna presszóba, üljünk le, igyunk egy kávét, az biztos kényelmesebb lesz.” Nem förmedt rám, hogy mit képzelek, mi az, hogy kényelmetlen! Ehelyett szeretettel, empátiával és türelemmel fordult felém.

Néhány évvel később is volt alkalma találkozni Taub Jánossal, hiszen a Művész Színházban ő rendezte például A királyasszony lovagja című előadást. Hatéves vígszínházi tagság után egyébként is megfogalmazódott Önben a váltás gondolata, vagy kimondottan a Művész Színház ígérete mozdította ki?

Addigra változott annyit a helyzet a Vígszínházban, hogy bizonyos dolgokat egyre kritikusabban szemléltem. Bizonyára ehhez az is hozzájárult, hogy Taub tükröt tartott elém. Amikor megtudtam, hogy Schwajda György és Törőcsik Mari vezetésével indul a Művész Színház, és János is ott fog dolgozni, engem ez erősen vonzott, és végül el is csábított. Nem beszélve arról, hogy milyen nagyszerű társulat jött össze. Úgy gondoltam, ki kell lépnem a vígszínházi burokból, mert egy ilyen helyzetben derül ki igazán, hogy mire vagyok képes. Aztán nagy kudarc lett a vége.

Amit előre nem lehetett látni. Mindezt végigélve sem bánta meg, hogy feladta biztos vígszínházi státuszát?

Nem. Mert ha akkor revideálom a döntésemet, visszajöttem volna.

Lett volna visszaút?

Amikor elmentem, Marton László dühében azt vágta a fejemhez, hogy többé nem tehetem be a lábam a Vígszínházba. Megértem őt, mert mindig figyelt rám, tán még szeretett is. Biztos azt akarta, hogy rosszul essen ez a mondat. De ő volt olyan tapasztalt és intelligens színházvezető, hogy ebben nem tartotta a szavát.

A Művész Színház, kudarca ellenére, mit tett hozzá színészetéhez? Saját pályáját tekintve is csalódás volt?

Szakmai értelemben sok sikert nem tudtam besöpörni. Taub Jánost mentálisan nagyon megviselte mindaz, ami ott történt, sok keserűség és düh halmozódott fel benne. Fájdalmas volt látni, ahogy őrlődik. Akkor próbáltuk A királyasszony lovagját, de nehezen ment, sokat kínlódtunk vele, és nagy bukás lett végül, nekem személyesen is. A hazug Vlad Mugurral viszont fantasztikusan jó munka volt, a kritika sajnos méltatlanul bánt vele.

Seress Zoltán – Kabaré (forrás: Vígszínház)

5

A társulat együtt maradt, a Thália Színházban születtek előadások, majd nyolcan megalapították a Kelemen László Színkört. Miért nem csatlakozott hozzájuk?

Úgy döntöttem, hogy inkább a magam útját járom, nem akartam visszamenekülni a burokba. Mert a burok kétségkívül kényelmes és hasznos, ugyanakkor vakká is tesz. Igyekeztem levonni a tanulságokat a Művész Színház kudarcából, hellyel-közzel megismertem a politika számunkra sajátos működését, és tovább akartam lépni. Akkor mentem először Miskolcra, majd Szegedre, Nyíregyházára és Szolnokra. Meglehetősen furcsa utat jártam be, de minden nehézségével, gyötrelmével, konfliktusával együtt mindenütt történt valami fontos, ami igazolta a döntésemet. Nem sikerről van szó feltétlenül. Kemény csalódások, keserű tapasztalások is vannak ebben. És persze olyan boldogság, mint amit a szegedi Platonov jelentett Telihay Péter rendezésében, ami szerintem nagyon jó előadás volt, és felemelő munka. A színházi fesztivál akkori válogatói féltékenyen és elfogadhatatlanul figyelmen kívül hagyták.

Telihay Péter volt az egyik kapocs az említett helyszínek között, akivel legalább féltucat közös munkájuk volt.

Péterrel nagyon jól tudtunk együttműködni. Először Szegeden Csehov Három nővérét állítottuk színpadra, aztán jött az Amerikai Elektra és a Platonov, Nyíregyházán bemutattuk A vihar kapujában című darabot. Nagyon szerettem azt az időszakot, megéreztem, hogyan lehet fegyelmezetten élvezni a szabadságot. Szolnokon görög drámát csináltunk együtt, majd színre vittük A Karamazov testvéreket. Előtte sok feszültség volt közöttünk, de ezeket félre tudtuk tenni, és egy erős, koncentrált előadás született.

A néhány éves vidéki jelenlétet követően 2005-ben került a Bárkára, amikor még Csányi János volt az igazgató, és nem sokkal korábban széledt szét az alapító társulat. Mi vonzotta oda akkor?

Egyfajta szakmai kíváncsiság volt bennem. Persze tudtam, hogy ez már nem az a Bárka, mint amikor elindult, de számomra még mindig érdekesnek tűnt. És legyünk őszinték: máshová nem is hívtak Budapesten. Azt sem tagadom, hogy tíz év alatt alaposan elfáradtam, és nem akartam egy autóban „kisütni” a színészetemet, mert az hosszú távon nem ment volna. Akkor a feleségem a Bárkára szerződött, engem is hívtak, ami jó lehetőségnek ígérkezett. Eleinte voltak zűrök, de amikor Alföldi Róbert lett az igazgató, a várakozásaimnak megfelelően alakult minden.

Az ő érkezése milyen változásokat hozott?

Robi agilisan, nagy lendülettel kezdett neki a munkának, az infrastruktúra, illetve a művészi színvonal tekintetében „visszapörgette” a Bárkát oda, ahol az alapítása utáni években tartott. Lényegesen nagyobb lett az érdeklődés irántunk, nem beszélve arról, hogy az előadások minősége jelentősen megemelkedett.

A rendező−színész viszonyban jól tudtak együttműködni?

Kifejezetten jól. Először is nagyon szerettem a Don Carlost. Szerintem Robin kívül senkinek nem jutott volna eszébe, hogy én legyek Fülöp király. Az ő hite felébresztette a hitet bennem, és így egy fontos előadás jött létre. Ugyancsak jó emlékek fűznek a Koldusoperához, ami az első bemutatónk volt. Szerettem Spiró György és Másik János Ahogy tesszük című darabját is, bár annak nem volt akkora „huzata”. Alföldi olyan terheket rakott a vállamra, amiket jó volt cipelni.

2008-ban, amikor Alföldi megkapta a Nemzeti Színházat, Ön lett a Bárka „kormányosa”. Néhány évvel korábban már pályázott a kecskeméti színház élére. Honnan a vezetői ambíció?

Igen, de az eléggé gyenge anyag volt, valljuk be, ráadásul érvénytelen is lett, mert nem írtam alá. A Bárka társulatán nem akartam változtatni, ehhez kezdettől fogva ragaszkodtam. Hittem abban, hogy együtt tovább tudjuk vinni a színházat. Nyilván másképp, mint ahogy Alföldi vezette. Elhatároztam például, hogy nem fogunk operettet és musicalt játszani, bemutattuk viszont a Piaf, Piaf című darabot, ami teljesen más hangvételű volt. Szabó Borbála és Dinyés Dániel írt nekünk egy gyermekoperát. Benne van a bukás lehetősége? Benne. Mégis érdemes kísérletezni. Vagy azt mondtam, hogy olyan jó állapotban van a társulat, ezért csak kortárs műveket fogunk játszani. Egyetlen kivétel az Anna Karenina volt Vlad Troickij rendezésében, ami nagyon szép előadás lett. Fontosnak tartom, hogy Vidovszky Györggyel még az erre vonatkozó törvény létrejötte előtt elkezdtük a drámapedagógiai foglalkozásokat.

Ez valóban fontos volt, de még mindig nem tudom, honnan a vezetői ambíció.

Fogalmam sincs. Nem emlékszem arra, hogy gyerekként elöl akartam volna állni, a játszótéren nem én voltam a hangadó. Érdekelt, hogy a saját szerepeimen túl is egyben lássam az előadást, illetve a színház működését. Valószínűleg tudat alatt erősödött meg bennem, hogy a meglévő tapasztalatok birtokában jó lenne, ha én álmodhatnám meg az egészet. De az ember hamar rájön, hogy ez nem álom, és muszáj ébren maradni. A Bárka esetében speciális helyzet alakult ki, és a távozni készülő Alföldi egyszer csak nekem szegezte a kérdést: „Nem akarsz igazgató lenni? Kecskeméten akartál.” Felmerült bennem, hogy mi lesz, ha kívülről hoznak valakit, sőt, az is átsuhant az agyamon, hogy akár meg is szűnhet a színház. Emellett olyan időszak ért véget, aminek az értékeit mindenképpen érdemes volt megőrizni, és arra építve sok mindent lehetett létrehozni. Ezek alapján határoztam el, hogy megpróbálom.

Eszenyi Enikő és Seress Zoltán a Fekete Péter című előadásban – Vígszínház (forrás: Vígszínház)

6

A Vígszínház keretbe foglalja az eddigi harmincöt évet. Milyen most a hangulat a társulatban?

Mindenki, aki a járványidőszakot végigküzdötte, tudja, hogy ez mivel járt. Hosszú kihagyás után, ilyen hendikeppel egyben maradt ez a csapat, jó energiákkal megőrizte alkotóképességét. Ez elsősorban a vezetés felelőssége, és persze a társulaté.

Legutóbbi bemutatója a Kabaré volt, mely a nyári margitszigeti bemutató után került be a Szent István körútra. Miképpen hat ez a féléves szünet? Lehet ilyenkor érlelni a szerepet?

Őrizni lehet, érlelni nem, ahhoz ez túlságosan hosszú idő. Akkor is kopik, ha előtte százszor játszottunk valamit. Olyan ez, mint amikor a sportoló sérülés miatt hónapokig nem tud edzeni. Utána nem lehet egyszerre bepótolni mindent, ami kimaradt, csak fokozatosan vállalhatja a terhelést. Egyébként a nyári bemutató tapasztalatait felhasználva a rendező, Béres Attila számos ponton változtatott, amivel erősíteni lehetett az előadást.

Hogyan gondolkodtak az Ön által játszott figuráról?

Sokáig kerestem magam benne, Béres pedig hagyott engem, inkább mással volt elfoglalva, ami több szempontból érthető. Aztán a vége felé közeledtek a gondolataink, és kezdett minden a helyére billenni. Ő új impulzusokat adott nekem, apró kapaszkodókat jelentő helyzeteket teremtett. Én pedig megpróbáltam hozzátenni mindazt, amit gondoltam a szerepről.

Milyen lett végül ez a Konferanszié?

Olyan, mint ami az egyik bekerült mondatban szerepel: „Az ember önmagában jó, csak a rokonok gonoszak.” Furcsa szarkazmus, Buster Keaton-i szomorúság jellemzi, miközben azt szemléli, hogy mivé lettünk, és nem tettünk ellene semmit. Eszembe jut Pilinszky János két rövid verse, a Sztavrogin elköszön és a Sztavrogin visszatér. Az első így szól: „Unatkozom. Kérem a köpenyem. / Mielőtt bármit elkövetnek, / gondoljanak a rózsakertre, / vagy még inkább egyetlen rózsatőre, / egyetlen egy rózsára, uraim.” A másodikban ezt olvashatjuk: „Nem gondoltak a rózsakertre, / és elkövették, amit nem szabad. / Ezentúl üldözöttek lesznek / és magányosak, mint egy lepkegyűjtő. / Üveg alá kerülnek valahányan. / Üveg alatt, tűhegyre szúrva / ragyog, ragyog a lepketábor. / Önök ragyognak, uraim. / Félek. Kérem a köpenyem.” A Konferanszié különös és magányos figura, aki körül szétesik mindaz, amit maga kreált. Rosszasága és túlhajtottsága ellenére van benne emberi együttérzés. Végül pedig azt mondja: „Félek. Kérem a köpenyem.” Mert tűhegyre szúrva találjuk magunkat, ha így folytatódik minden.

Az interjút készítette: Ménesi Gábor