Veszedelmes viszonyok – napjainkban nem női praktikákkal, ármánnyal vívott háborúra asszociál az ember e címet olvasva. A Choderlos de Laclos levélregénye alapján Kiss Csaba által zenés színpadra írt mű – melynek operettszínházi bemutatójára Gabnai Katalin reflektált – csupa intrika és erotika, miként Alessandro de’ Medici élete is. Firenze „fekete hercegének” valós vagy vélt viselt dolgait kutatva Darvay Nagy Adrienne a korabeli festészetet is segítségül hívta esszéjében.

Az olasz kultúrával, irodalommal, színházzal foglalkozó Fried Ilona, egyetemi tanár e számunkban a Bolognai Egyetem múlt évben félévszázados fennállását ünneplő művészeti képzését mutatja be.

A dolgok különös összjátéka folytán figyelt fel kollégánk, Józsa Ágnes éppen most Fried Ilona legújabb könyvére, s írt recenziót a Trieszt 1860 és 1954 közötti történetét tudományos alapossággal feldolgozó kötetről.

A szélesebb nyilvánosság előtt kevéssé ismert kultúraszervező, kultúraközvetítő volt Balogh Vilma a XX. századelőn, akinek újságírói, színészi, színházszervezői működéséről – több évtizede ébredt kíváncsiságának engedve – Lenkei Júlia emlékezik meg két részben közölt tanulmányában.

Balogh Vilma kortársa, Rainer Maria Rilke prózai munkáját, a Malte Laurids Brigge feljegyzéseit állította színre Lábán Katalin, akitől kritikájában Turbuly Lilla idéz a mű választására vonatkozóan: „Próbáltak lebeszélni […], de nem sikerre törekszem”…

Úgy tűnik, Bacskó Tündét sem a sikerre törekvés motiválja elsősorban színésznőként, ez derül ki Cseh Andrea Izabella vele, róla készített portré-interjújából, miszerint ha „tudsz úgy színházat csinálni, hogy nem kizárólag ’önmegvalósítasz’ és a csúcsra forgatod a pályádat, hanem a játékoddal, a munkáddal elmozdítasz a holtpontról társadalmi kérdéseket, megmozdítasz társadalmi csoportokat, akkor a legnagyobb dolgot teszed, amire a színház képes lehet”. Ennek jegyében hozták létre Fábián Gáborral a Tandem Színházat, és kezdte el foglalkoztatni a drámapedagógia.

Hasonló szándékok vezérelhetik Pass Andreát, akinek nem először játszódik iskolai közegben darabja, rendezése – mint írja Urbán Balázs a Debreceni Csokonai Színház és a Jurányi Ház közös produkciójaként bemutatott Finálé című előadásról.

A kritikában szó esik a média felelősségéről és médiakeselyűkről is, akik egyébként valószínűleg egyidősek magával a sajtóval, s a színház világát sem kímélték a 30-as, 40-es években, erről tanúskodik Balogh Géza Timár József pályaképét megrajzoló tanulmánya, melynek első részében egy személyes botlás sajtóvisszhangjáról esett szó, a második részben már politikai színezetű a botrány.

A színészek kiszolgáltatottsága közismerten e hivatás velejárója – ezt igazolja Timár József művészi sorsa is, és ez derül ki Bacskó Tünde szavaiból is –, de Szűcs Edit jelmeztervező is hasonlóképpen érez sokszor színházi alkotóként, Józsa Ágnes interjúja erről tanúskodik.

Amúgy meg mindnyájan kiszolgáltatottak vagyunk, akár egy röpke áramszünetnek – világít rá Almási Miklós professzor jegyzete –, ami jó alkalom a szembesülésre függőségeinkkel, esendőségünkkel.

Szűcs Katalin Ágnes