Kiss Csaba – Müller Péter Sziámi – Kovács Adrián: Veszedelmes viszonyok – Budapesti Operettszínház

„En garde!” – harsan föl a játék első pillanatában a nézői széksorok között, s a párbajt indító felszólítás a védekezésre mindvégig uralja az eseményeket. Támadok, mert megbosszulni valóm van, szúrok-döfök, mert elvakít a düh, s támadok, csak mert támadható vagy. Fehér parókák, finoman festett porcelánfejek, suhogó selymek a rózsa színének sok árnyalatában, csipkék, verejték, vér és indulat kavarognak a Kálmán Imre Teátrum budoárpuhaságúra világított, padlótól a mennyezetig megdolgozott terében. Rémítően romlott embertársainkat látjuk, akik most épp a rokokó ruháit viselik. Látvány- és jelmeztervező Berzsenyi Krisztina, világtástervező Barad Dávid.

Kiss Csabának, a szövegkönyvet író rendezőnek 2004-ben volt már egy sikeres bemutatója Choderlos de Laclos levélregényéből készült darabja színpadra állításakor, az Új Színház Stúdiójában. A most született kamaraszínházi musical főbb vonalaiban őrzi a hajdani színjáték minden erényét, Kovács Adrián dallamos muzsikája és Müller Péter Sziámi fűszeres, gördülékeny dalszövegei pedig átemelik a produkciót a nemzetközileg is forgalmazható események sorába.

A játéktér alaprajza nagy „T” betűt formáz: a nézőtéri bejárattól kezdődően, a széksorokat elválasztó folyosó vezet föl egy három oldalán hármas lépcsőkkel megközelíthető magaslatra, ami átvezet az üres színpadra, melynek szemközti hátsó fala vetítővászonként működik. Ezen a falon, a fekete-fehér némafilmek jótékonyan homályos stílusában jelennek meg az előadás rendező által fontosnak tartott néznivalói, az éppen ágáló-éneklő hősöket figyelő partnerek titkos reakciói. Ez a megoldás a tér megnyitása mellett az időt is kitágítja. A nagy vetítővászon tükrözi és ezzel meg is sokszorozza a széksorok közötti pást történéseit, a díszes vonulásokat, jól látható, hatásos megérkezéseket téve lehetővé. A színpadközeli szélső páholyokban időnként feltűnő, fényben úszó alakok révén pedig teljes mértékben sikerül belakni a tér – a hajdani Moulin Rouge nevű mulató – egészét.

A Merteuil márkiné (Peller Anna) és Valmont vikomt (Sándor Péter) közötti vívó asszó remek ritmusú dialógusa úgy hasítja föl a történetet, mintha vásznat tépnének ketté. A szövegkönyvnek is alig van olyan jelenete – hacsak a vikomt és a kislány kanapén megoldott, sutácska ölelkezését nem említjük a második részben – , amelynek feszültsége észrevehetően elernyedne. Kiss Csaba biztos kézzel emelte át az alapmű minden szájra illeszthető mondatát, s úgy készített viharzó dialógusokat a levelekből, hogy azok jelenkori párbeszédként is megállják a helyüket, noha többszáz éve születtek. Igazi dramaturgiai remeklés a cselekmény szinte végletes sűrítése. Akkor is így van ez, ha az előadás észrevehetően számít a nézők kicsire nem néző nagyvonalúságára vagy éppen a tájékozottságára. Mert vagy nem is érdekli őket, hogy a szemérmetlenül gonosz márkiné miért szövi rontással és megsemmisítéssel végződő praktikáit, vagy emlékeznek a regénybeli ősbűnre, ami elindította a háborút. A kiindulás ugyanis az volt, hogy Merteuil márkiné szerette Gercourt grófot, de a gróf szakított vele, hogy egy másik nőt szerethessen, aki a gróf kedvéért akkori kedvesét, Valmont vikomtot hagyta faképnél. A márkiné és a vikomt aztán összejöttek, majd szétváltak, de elszakadni egymástól máig nem tudnak. A játék indulásakor épp „helyzet” van: a hírek szerint a darabban személyesen meg sem jelenő Gercourt gróf feleségül fogja venni a zárdából frissen kikerült szűzecskét, Cécile-t (Kardffy Aisha), Volange-né (Füredi Nikolett) leánykáját, akinek remélt érintetlenségét semmisíti meg a márkiné azzal, hogy titkon bevezeti és bevezetteti őt az érintések varázsos világába. Lesz min meglepődnie a grófnak! Megesik, hogy nem mindenki előtt rajzolódik ki a szándékok pontos erezete, de ez legyen a legnagyobb baj, legfeljebb előadás után többen elolvassák majd a mindenkin átlátó, hajdani tűzértiszt ma is csupa élet, 1784-ben megjelent könyvét. A magyarázkodás meg lelassította volna a meredeken fölfutó első részt.

Kardffy Aisha és Sándor Péter (fotó: Mahunka Balázs)

Nem is tudom, mikor láttam ennyi egymásra figyelő s egymástól örömmel függő énekes színészt. Az előadás legbájosabb, s később minden bizonnyal önálló duett formájában is sokszor közönség elé kerülő jelenete az éneklecke, amiben Kardffy Aisha és a zenetanárként föllépő Danceny lovag (Cseh Dávid Péter) szerelemtől szédelegve próbálják eltalálni a kellő hangokat. A finom jelekkel élő Füredi Nikolett és a lenyűgöző Peller Anna egy-egy mindentudó asszonyi gesztussal színezett énekesi teljesítménye színészileg is ugyanolyan magas szintű, mint az először jégrózsaszínben, majd később lángoló vörösre világított ruhában megjelenő Tourvelnét alakító Széles Flóra drámai figurája. Szép, ahogy a – kinek a sejtelmes jövőt, kinek a hajdanvolt ifjúságot jelentő – terjedelmes fátyollal időről időre eljátszanak a szereplők. Érzékeny és finom megoldás, ahogy a szerelemmel és ármánnyal teli levelek különböző színű papírlapok formájában, néha dróton utazva a levegőben, máskor bronzfényű kolibri által szállítva a beléjük vésett, végzetes vallomást, cselesen és titkosan jelennek meg, s vagy célba érnek, vagy a botrány közepébe. Látványos színpadi elem a fénylő kerekű, óriás velocipéd, amit az alapműben szereplő lovak helyett mutat a színpad. A járgány megtekintése, simogatása, kipróbálása és az ügyetlen lekászálódás róla a játék finom erotikával telített mutatványa.

Keserű humor és malíciózus életismeret színez át minden kegyetlen percet. Duettből talán még lehetne több is. Ami érdekesség: a nagyszerű kvartettek földi halandók számára is énekelhetőnek tűnnek.

Sokáig töprengtem, mi lehet a titka annak, hogy sosem kell behúzott nyakkal nyugtázni egy-egy szöveges verssort, ahogyan az napjaink zenés színházában nem egyszer megesik. Talán az, hogy a szellemes idézetekkel élő, olykor még Mozartnak is izengető zenére – amit a Budapesti Operettszínház Kovács Adrián által vezényelt muzsikusaitól hallunk – nem később illesztgették rá az idegenből fordított szöveg szótagjait, hanem anyanyelvünkön született mondatokat magyar szerző zenésített meg. Müller Péter Sziámi könnyed, olykor virtuóz szófordulatai minőségi dalszövegekként tartják feszesen a jeleneteket, s már érezhető, hogy sláger lesz némelyikből, az „Érintés, micsoda hatalom”-ból például, biztosan.

Csak elismeréssel lehet szólni a Valmont vikomtot alakító Sándor Péterről, aki mindent kiénekel, amit kell, a jelenléte is megfelelő erejű, de akit – hasonlóan a nagytapasztalatú Kocsis Déneshez a párhuzamos szereposztásban – mindig is inkább a tiszta lelkű, fiús alkatúak közé fognak sorolni, s nem a romlott vikomt figurájának megfelelő delejes férfiak közé. Ugyanakkor azáltal, hogy – vélhetően rendezői hozzájárulással – Sándor Péter Valmontja tényleg beleszeret, mégpedig halálosan és mélyen a szép Tourvelnéba, nagyobb erejű és gazdagabb drámaiságú lett a történet.

Sokat emelnek a játék színvonalán a gonddal megvarrott, s a játék során egyre sötétebb árnyalatokban, ciklámen és bordó színekben megjelenő ruhák, és a filmes pontossággal fölrakott, ragyogó parókák. Hogy nem egyszerű daljátékot, hanem igazi, keserű musicalt látunk, azt a második részben érezni leginkább. Hozzájárul ehhez a szöveg „elközönségesítése” olykor, Karddffy Aisha remek játéka, a vetélés és a halál stilizált bemutatása, s persze az egész együtt lélegző énekes-színészcsapat. Csoda lenne, ha ez az új mű határainkon belül maradna. Az sejthető inkább, hogy viszik majd, mint a cukrot.

Gabnai Katalin