Egy érdekes életútról – 1. Rész

Évek óta szeretném megírni Balogh Vilmát. Voltaképp évtizedekkel ezelőtt kezdett érdekelni, amikor Balázs Béla egyik Párizsból Lukács Györgyhöz írott levelében találkoztam a gonoszkodó megjegyzéssel: „[…] Bánóczi Laci is itt van… Vilmájával!” Akkor Rozsics István barátom felvilágosítása alapján, aki mindent tudott a XX. század első felének magyarországi szellemi életéről, ezt írtam jegyzetbe a vonatkozó publikációban: „Bánócziné Balogh Vilma írónő, színésznő, később Continental szállóbeli irodalmi szalonja volt nevezetes.”¹

Pedig ha kicsit jobban odafigyelek, már máshol is találkozhattam volna a nevével. Bemutatta őt a József Attila életének minden percét dokumentáló Szabolcsi Miklós,² szerepelt – egy vicces tévesztéssel, erre még visszatérek – József Attila leveleinek 1976-os kiadásában.³ Aztán volt egy idő, amikor szinte divatba jött, amikor tanulmányok születtek a József Attila körül megfordult nőkről.⁴ Hiszen egyik felfedezője volt. Devecseritől Tersánszkyig sokan megemlékeztek róla. De majdnem minden ilyen visszatekintésben éreztem valamiféle lesajnáló hangsúlyt. A „kétségtelen, hogy…, de”, „bár”, „vitathatatlan, hogy… de”, „nem volt jobb, mint…”, „nem érte el a… színvonalát” stb. kifejezések majdnem mindig ott voltak a hozzá kapcsolódó megítélésekben, főleg színházi és irodalomszervezői működése tekintetében, tevékenységét – bármilyen területen – mintha eleve a második sorba helyezték volna. Még a saját fia visszaemlékezésében is.⁵ Gergely András, „a magyar szellemi élet egyik furcsa, megmosolyogtató, de hasznos alakjának” nevezte, a marginalitás irodalomtörténetébe sorolta, finoman egyensúlyozva a kifejezésnek az aktuális kánonhoz képest a margón helyet foglaló, progresszív, illetve másodlagosságot sugalló jelentése között. Úgy tűnik, sokan sznobnak, kékharisnyának tekintették.⁶ 1999-ben Bodri Ferenc biztatott újrafelfedezésére. Ő tevékenységének több színterére is bevilágított. Tanulmányát ezekkel a szavakkal zárta: „...A nagylelkű, tevékeny és remek műveltségű Hölgy egykori jelenléte, alkotó és áldozatos munkássága egy sóhajnyi főhajtást mindenképpen megérdemel. Csendes emlékezést »cselekvő szolgálatára«, és nemcsak József Attila körül.”⁷

                    

Az első másfél évtized

Adott egy harmincas évei elején járó,⁸ férjes, pontosan nem tudni, mennyire iskolázott, mindenesetre műveltnek tűnő, több nyelvet beszélő asszony, két fiúgyermek anyja, rendezett háttérrel, polgári jómódban, és nem fér a bőrébe. Nem tudni, milyen kapcsolatokat alakítgat, hol, milyen körökben fordul meg, de valahogy nem bír megmaradni a fenekén. Baloldali, feminista nézetekkel ismerkedik, majd újságírásra adja a fejét. Cikkeit Kovács Adolfné Balogh Vilma néven jegyzi.

Újságírás

Az újságírónő, vagy inkább az újságot író nő fogalma már nem volt teljesen ismeretlen a XX. század elején. Karacs Ferencné Takács Éva és lánya, Karacs Teréz az előző század közepén még igazi kuriózum volt. Az ezt követő évtizedekben a hiányhelyzet elsősorban a háztartás, gyermeknevelés, divat, esetleg az egészség témái felé terelte a tollforgatás iránt érdeklődő asszonyokat. Aztán a századforduló körül, elsősorban angliai példák nyomán elkezdenek Magyarországon is megjelenni a nemcsak a háziasszonyi témák iránt érdeklődő újságírónők. Glücklich Vilma és Bédy-Schwimmer Rózsa tevékenysége a jogi−közéleti−politikai témáknak is lendületet ad, 1907-től jelenik meg A Nő és a Társadalom. A vérbeli újságírónők tevékenysége a tízes évek elején fut fel, majd a nagy háború férfias színterein teljesedik ki.

Első írásaiban Vilma asszony 1906−1907 körül a valószínűleg frissen megismert feminista eszméket adja tovább. Arra nem találtam jelet a nyilvánosan hozzáférhető dokumentumokban, hogy a Feministák Egyesületében feladatot vállalt volna, de ők számon tartották. A Nő és a Társadalom 1912. októberi számában a következő tudósítást olvassuk: „Nők a sajtóban. A női munka térfoglalásának egy új jelensége a nők foglalkoztatása a politikai hírlapírás terén. [...] Mint reporter mind több és több nő érvényesül. Így Az Újság Kovácsné Balog Vilmát, a Világ Antal Gézánét, az Est és a Nap Kovács Lydiát alkalmazta reporteri minőségben.”

Eleinte még nem „reporter”, látszik, hogy keresi a helyét. A feminizmus összes témáját feldolgozza 1906-tól A Munka Szemléjében. Síkra száll a nők tanulása és munkavállalása, szívbéli párválasztása és gazdasági függetlensége mellett, leteszi a voksot a prostitúció ellen, a női szexualitás jogainak érvényesítése érdekében. Írásai megjelennek a Budapesti Hírlap, az Új Idők, Az Újság, később a Pesti Hírlap vagy a Világ hasábjain is. Az átlagos feministáktól ugyanakkor megkülönbözteti, hogy kifejezetten baloldali, majd kikristályosodó szocialista nézeteket vall. Ennek jegyében világnézeti felvilágosításra is vállalkozik. A Munka Szemléjében Az idealizmus ellen; Mire tanít bennünket a monizmus?; Mi az élő és mi az élettelen?; Koruk és problémája; Vallás- és erkölcstan címmel ír ismeretterjesztő cikkeket. A nők társadalmi szerepének figyelése egész pályáját végigkíséri, a húszas években tartott előadásaiban is rendszeresen fejteget majd nőpolitikai témákat, 1925 szeptemberében már mint „ismert szociálpolitikai írónő” nyilatkozik a Színházi Életben a nők válságos helyzetéről. Tollát elhagyja néhány novella és vers is, majd az első évtizedforduló idején irodalmi és színházkritikákat kezd írni. Megjelenik Az Újságban, a Kelet Népében, a Világban, de még Bárdos Színjátékában is. Az Új Életben tudósít a párizsi színházakról, a Neues Pester Journalban Petőfi olasz kiadásáról.⁹ A Pesti Hírlapban éppenséggel nőalkotók munkáiról ír a bécsi „Secessio” kiállítása alkalmából 1910-ben. Nyelvtudásának egyébként is nagy hasznát veszi, több külföldi tudósítást is küld, külföldi személyiségekkel beszélget. Közöl interjút Franz Wedekinddel, „Poincaré Henrik” párizsi és „Göszta Mittag-Leffler” stockholmi tanárokkal, a Bolyai-jutalom külföldi bírálóival, József királyi herceggel „Stróbl műterméből” vagy Yvette Guilbert-rel, a legendás francia sanzonénekesnővel a Hotel Bristolból, és még jó néhány korabeli celebbel.

Egyik-másik interjúját botrány kíséri. 1911. szeptember 14-én írja például a Magyarország: „Egy meg nem történt interview. Közöltük a román távirati ügynökség czáfolatát a román királyné állítólagos meginterviewolásáról. Erre a czáfolatra most Balogh Vilma egy hozzánk küldött nyilatkozatában azt állítja, hogy a román királynő szeptember 3-án fogadta és negyedikére újból magához hívatta. A megtörtént interviewt Benyescu Joe udvarhölgy aláírásával és az audiencziára meghívó távirattal igazolja.” Az esetre Kovács György is emlékezett. A problémát a forrongó bonyolult romániai, illetve balkáni helyzetben könnyedén csevegő királynő egynémely politikai elszólása okozta, amit a szenzációs riporttal együtt a világsajtó „java része” is átvett. Ezután, „néhány nap elteltével Carmen Sylva elküldte a maga dörgedelmes cáfolatát, hogy ő sehonnan senkivel semmit sem beszélt. Minthogy azonban a fogadásra vonatkozó írásos engedély még megvolt, utóbbi a magyar hírlapban a cáfolattal együtt megjelent fakszimilében, és a cikk tartalmának, valamint a román udvar cáfolatainak hitelességéről mindenki azt gondolhatta magában, ami jólesett. De az biztos marad, hogy egy ilyen kaland általában – legalábbis ebben az esetben, akkor – a méltánytalanul meghazudtolt újságírónak használ a legtöbbet.”

Botrányt egyébként nem egy cikke kavart, sőt a következő években Balogh Vilma többször is a vádlottak padján találta magát, amely eljárások hol bocsánatkéréssel, hol tetemes pénzbüntetéssel végződtek.

Mert ekkor már tényleg „reporter” volt, s ebben a minőségében elkezdte lemerülését a társadalom mélyebb bugyrai felé. Nemcsak a gödöllői királynapokról tudósít, hanem Márianosztráról vagy egy bírósági tárgyalásról is. Életképet küld Mezőkövesdről, a néprajzi könyvészet bibliográfiájába is bekerült tudósítást a bukovinai csángókról, de a budai szabad királyi levéltár selejtezése kapcsán elmeséli egy XIX. századi rabló történetét, aki a börtönben felkötötte magát. Szociális érdeklődése igazán majd a húszas években bontakozik ki.

1912-ben már ismert újságírónő. Az „intézményes” feministáktól az is megkülönbözteti, hogy bevallottan hordoz némi bohémságot és jókedvű nagyvonalúságot. A Budapesti Újságíró Egyesület körkérdésére adott válaszából kiderül, hogy nem áll tőle távol az irónia, sőt a szemtelenség sem: „Igen tisztelt és kedves szerkesztő úr, örömmel küldöm a kívánt arcképet, és ha Rónai Dénes barátom modern művészete mégsem fejezné ki elég világosan legbensőbb énemet, magam is szívesen szolgálok felvilágosítással. Tehát: Úri passzióim vannak. Szeretek szép, illatos szobában órákig tétlenül heverni, nem tudok kérni senkitől semmit, ki nem állhatom az idegeneket, mások ügyes-bajos dolgaival nem törődöm. Megértem a művészetet, és azt tartom, hogy az anya legfontosabb kötelessége, hogy gondozza, nevelje gyerekét. Minél intelligensebb, annál szentebb ez a kötelessége. Mindezek dacára újság-riporter lettem, és imádom a pályámat. Az Almanach olvasói meg lehetnek velem elégedve – »komplikált« lélek vagyok.”¹⁰ E nyilatkozatához kapcsolva jelent meg illusztrációként az a fénykép, amely egy hatalmas kalap árnyéka alatt, alig kivehető arcvonásokkal ábrázolja Balogh Vilmát. Ekkor már túl van élete másik meghatározó kalandján. Mert művészlélek is.

Színház

1907-től van dokumentumunk arról, hogy belépett az életébe a Thália Társaság. Vagy ő lépett bele, nem tudni, hogyan. Ebben az időben már kapcsolatban volt a nála jóval fiatalabb Bánóczi Lászlóval. Valószínűleg az ő hatására fordult a baloldaliság felé – a nyilván szomjasan frissen tanultakat mintegy magából kiírva dolgozta fel cikkeiben.

Bánóczi László elismert, ám mégsem eléggé ismert alakja a magyar kultúra történetének. Ismert és elismert Thália-alapítóként és -igazgatóként (1904–1908), Új Thália-igazgatóként (1934), OMIKE művészakció-szervezőként (1938–1944). Inkább csak ismert vígszínházi (1921), belvárosi színházi (1925) rendezőként, Magyar színházi főrendezőként (1924). A kortárs lexikonok számon is tartják mint színházi embert. Színházi pályája azonban igazán sosem teljesedhetett ki – Bálint Lajos ezért nevezhette a színház boldogtalan szerelmesének. Az újabb lexikonok természetesen szintén megemlítik színházi munkásságát, a közbeeső éveket pedig általában a „munkásbiztosító-tisztviselő” vagy „fővárosi tisztviselő” kifejezésekkel töltik ki. A kissé unalmas, könyökvédőt sugalló kifejezés mögött azonban harcos kultúr- és szociálpolitikusi valóság áll – jó másfél évtizedig Balogh Vilma oldalán.

Hogy Kovácsné már Bánóczi László által jutott a Tháliába, vagy éppenséggel ott ismerte meg, lényegtelen. Mindenesetre a lényére jellemző teljes energiával vetette bele magát a munkába. Eleinte főleg pénzeket szerzett. Bánóczi folyamatosan tudósította alapítótársát, Lukács Györgyöt Kovácsné sikeres pénzszerző akcióiról, leveleiből tudjuk, hogy Vilma ügyesen pumpolta a forradalmi színházzal rokonszenvező pumpolhatókat, hol 100, hol 2-300, hol diadallal 1000 koronát szerezve.¹¹

Az is biztos, hogy a férj nem kifogásolta, sőt kifejezetten támogatta felesége tevékenységét. „Az örökös hajsza és bizonytalanság ráfizetéshez vezetett – emlékezett Kovács György –, amelyet csak a »Thália Társaság pártoló tagjai«, derék és főleg gazdag széplelkek, felesleges mondanom, hogy köztük apám is, tudtak kiegyensúlyozni.” Hadd szórakozzon az asszony – gondolhatta. Lehet, hogy imponált is neki a dolog. Mindenesetre pénzt adott. „Apám nagyon jól kereső mérnök volt – emlékezik Kovács György –, aki az Államvasutaktól húzott fizetésén kívül, amely a szokásosnál magasabb volt, mert pályát épített, magánvasutaktól (voltak ilyenek) szakértőként kapott komoly összegeket. Igaz, annak nagy része, ami befolyt, Vilma kezén át megint kifolyt, mégpedig nemcsak kalapra és konflisra, hanem nemesebb célokra is, mint például a Thália támogatása.”

Vilma ekkor már elköltözött otthonról, kisebbik fiát magával vitte. Pedig a férj nem akart volna válni. „Apám hangja mindég csendes, rábeszélő, kérlelő volt, anyámé többnyire ideges vagy éppen felcsattanó. Éveken át tartó új korszak kezdődött. Lassan múladozó gyermekkoromra egyre mélyebb és mélyebb árnyakat vetett a szülők nehéz válása. Két emberé, akik egykor a legszorosabban összetartoztak, engem tudatos elhatározással az életbe hívtak, majd az egyik, aki nem ismerte sem önmagát, sem a világot, tudatára ébred annak, hogy néki más élet kell, és nem bírja elviselni a régit, a másik pedig megváltozni nem tud – miként is tudna? –, és ólomsúllyal húzza vissza gyötrődő társát, akinek úgy kell a szabadság, mint a fuldoklónak a levegő.”

Vilma a pénzgyűjtés mellett fordít és játszik. A fordítás még sokáig elkíséri az életben, a színjátszás kevésbé, de egy darabig még jelen van. Az első évtizedekig kenyeret adott neki, a színpad egy darabig vonzotta. Ott is megpróbálta magát, mégpedig önzetlenül. „Kovácsné 200 koronánál tart – írja Bánóczi Lukácsnak 1907. január 23-án. – Közös megállapodásra felfüggeszti a gyűjtést, amíg eldől a fellépése, nehogy pénzügyi íze legyen a dolognak. Ha nem lép fel, rögtön gyűjt, ha igen, a fellépése után.”¹²

Kovácsné a dokumentumok tanúsága szerint a Tháliában játszott Schnitzler Irodalom és Henry Becque A sajka című darabjaiban, amiket fordított is, továbbá Heyermans Reményében, Hebbel Mária Magdolnájában, Hauptmann Henschel fuvarosában, Edward Brandes Egy látogatás és Mohácsi Jenő Hamu című színdarabjában. Az iratokból nem látszik, de Kovács György kifejezetten azzal kezdi visszaemlékezését, hogy ő maga Nóra egyik gyermekét alakította anyja mellett Ibsen darabjában, és a Népszava egy 1923-as beszámolója szerint „Leopoldine Konstantin vendégjátéka Júlia kisasszonyban [...] emlékünkbe idézte a Tháliának ugyanebben a darabban aratott diadalát, amikor a címszerepet a Népszava jó ismerőse, Balogh Vilma adta.”¹³

Színésznőként a Tháliában eleinte K. Balogh Vilma, esetleg Kovácsné Balogh Vilma, néha Kovács Adolfné Balogh Vilma néven szerepelt. Sajtója ellentmondásos volt. „Úgy tudom, hogy anyám nem volt valami nagy színésznő – írta Kovács György. – Pedig a temperamentuma, értelme és megjelenése megvolt hozzá. Persze a Thália maga megkövetelt egy bizonyos színvonalat, amelyet azonban éppen csak hogy elért. Benedek Marcell, Hevesi Sándor, Lukács György és Bánóczi Laci vezetése nem tűrt meg tehetségtelenséget vagy ripacsságot a színpadon [...] De Balogh Vilmában – mondták – mindég megmaradt valami műkedvelői. Többet ért mint műfordító és – később – újságírónő.”

Elemző kritikák akkoriban nem nagyon jelentek meg, beszámolók azonban rendszeresen, ezek között volt, amelyik dicsérte, volt, amelyik eltanácsolta a színpadtól. A Munka Szemléje ugyan „erős színpadi tehetségként” üdvözölte az Irodalom bemutatója alkalmából kedves szerzőjét, aki „menten minden modorosságtól, az első pillanattól kezdve eltalálta az igazi hangot. Egyszersmind azonban erős intellektusa megóvta a túlzásoktól, úgy, hogy játéka, bár élesen és tisztán pointírozott, mégis megtartotta azt a diszkrét színezetet, mely a modern színjátszás legnagyobb előnyei közé tartozik. Lámpaláznak és a dilettánsok többi, megszokott hibáinak semmi nyoma.”¹⁴ Az ugyancsak baráti Népszava ezzel szemben leszögezte: „Kovácsné Balogh Vilma, aki csak műkedvelésből vállalta el a szerepet, egyáltalán nem való színpadra.”¹⁵ A Munka Szemléje szerint a Reményben „sugárzóan intelligens” alakítást nyújtott,¹⁶ Az Újság szerint viszont A sajkában azok közé tartozott, akik „teljesen elejtették szerepüket”,¹⁷ a Pesti Hírlap pedig a Hamu kapcsán ezt írta róla: „esetleg jól megállja helyét a csak rutint kívánó szerepekben, de szívósabb természetű, drámai szerepekre vállalkoznia nem szabad.”¹⁸ Mindez különösebben nem vette el Balogh Vilma kedvét, a húszas évek elején még fellépett színpadon, nem is kis sikerrel.              

Középen, világos ruhában Balogh Vilma

                        

Fordítás

Ebben az időszakban lefordította a Thália számára Schnitzler Hagyaték és Irodalom, valamint Henry Becque A sajka cím darabját, majd a Thália után Feld Irén Kamarajátékok elnevezésű előadássorozata számára Georges Courteline A modern férj, Karl Anzengruber A csendes éjszaka, Freymann Károly Thermidor kilencedike után és Hermann Bear Az érző lélek című darabjait, továbbá Ibsen Rosmersholmját, ami 1911-ben az Athenaeum Modern Könyvtár sorozatában kötetben is megjelent, és 1924-ben Forgács Rózsi kamaraszínházában is bemutatták.¹⁹            

A fordítás, újságírás és színházazás mellett, illetve után kezdett kibontakozni Balogh Vilmának az a képessége, hogy embereket szervez maga köré. Ettől kezdve egészen a harmincas évek végéig a „Balogh Vilma szalonja” kifejezés kortársaknál is, a velük foglalkozó irodalomban is magyarázatra nem szoruló egyértelműséggel szerepel.

Szalon

A szalon a XVIII. század óta fontos fóruma volt az irodalmi közéletnek, egyáltalán a polgárság társadalmi érintkezésének. Érdekes változása a fogalomnak, hogy ami eredetileg a magánélet színtere volt, a társasági érintkezés fórumát kezdi jelenteni, bár az előbbi otthonosságát megtartva, ezért általában nők által alapítva-irányítva, akik ebből a zárt magánéletből ki szerettek volna lépni, de nagyobb lépést a konvenciók egy ideig nem tettek lehetővé. A szalon Magyarországon XIX. századi aranykora után²⁰ a XX. század első évtizedeiben új felvirágzás elé nézett. A fogalom ekkori használata első gondolatra Polányi Cecil nevével asszociálódik. Ha nagyon akarjuk, intellektuális szalonnak tekinthetjük a Vasárnapi Kört, bár ott férfi volt a vendéglátó. Szalonféleség volt Lesznai Anna körtvélyesi háza, de budapesti lakása is. És formálisan is kifejezetten az volt Cecil mama szalonja, szellemileg a túloldalon Ritoók Emmáé. Szalonként emlegetik az emlékezők Kudelka Károlyné, később Dánielné Lengyel Laura társaságát vagy akár a Mentor könyvkereskedést.      

Válásakor Kovácsné Gyuri fiával az ötszobás Podmaniczky utcai lakásból egy kétszobás Nefelejcs utcaiba költözött, ahol már állandó vendég volt Bánóczi. Hamarosan eljött az idő, amit visszaemlékezésében Kovács György a régi népének szavaival illusztrál: „…keskeny az asztal, rövid az abrosz, kevés a vacsora”. Meg kellett válni a Gyurikát imádó cselédlánytól, és egy független háztartás gondjai elől szállodába-panzióba menekülni. „Pest akkor tele volt olcsó és jó családi penziókkal, és sok szálloda is szívesen fogadott be úgynevezett állandó lakókat, hogy üres szobáinak számát csökkentse. Az állandó vendégek jelentékeny árkedvezményt kaptak a hoteltulajdonostól, úgyhogy Krúdy Gyula, Bródy Sándor, Szép Ernő, Fényes László és sokan mások, köztük Balogh Vilma is, ily módon szabadították fel magukat a háztartás gondjai alól, s tettek szert olyan kényelemre, amelyet egy főbérleti lakás e vándormadár természeteknek sosem tudott nyújtani.” Laktak a Royalban, laktak a szigeti Nagyszállóban – „A szállodák mind érdekesek és izgalmasak voltak, de jelentőségében messze kimagaslik közülük a legkisebb és legolcsóbb. Így hívták: Pálmakert. Egyemeletes ház az Aréna (most Dózsa György) úton, amely ma is áll, de más célt szolgál. Frontján nagy terasz aránytalanul nagy dór oszlopok között, mögötte egy nagyobbacska és egy kis szoba. Ez a mi bérleményünk. Bútor alig volt, de ez előny, mert anyám amúgy is ki szokta rakatni a sablonos berendezést, hogy egyéni darabjaival, szőnyegeivel otthonossá tegye az uniformizált szállodai lakhelyet.” A Pálmakert szalon volt Balogh Vilma első nevezetes fogadóhelye.

„A kitűzött fogadónapoknak (kétszer hetenként), amelyeket Laci ötölt ki, az lett volna a céljuk, hogy enyhítsék az állandó megszállást – szólnak a koraérett kisfiú emlékei. – Valaki így is ült mindég Vilmánál, vagy új versét olvasta fel, vagy a nagy- és kisbirtok termelékenysége közötti különbséget magyarázta, vagy korát megelőzve azt fejtegette, hogy az irodalom eljutott közlőképességének végső határáig, és meg kell szűnnie.” Valaminek lennie kellett ebben a légkörben, mert egy időben állandóan ott lebzselt a fél Nyugat. Csáth Gézától ugyan félt Gyurika, mert „cigarettahamuját oda szórta, ahová éppen esett, és vagy már némileg becsípetten jött, vagy minden szeszt megivott, amit talált”. Ady viszont a legjobb barát és játszótárs volt. „Az volt a szokása, hogy mindég előbb nyitott be a kis szobába, amely az én külön birodalmam volt, mint a nagyba. Nem tagadom, hogy ez hízelgett nekem, nem azért, mert a beszélgetésekből gyakran kivettem, hogy őt általában valami vezérnek és mindenki közül kimagaslónak tartják, hanem megéreztem a barátiságát és szeretetét. Ha a földön játszottam, az egész padlót beborító zöld filcszőnyegen, mindjárt mellém telepedett, és valósággal elmerült nagy vasútjátékomban […] Kissé úgy éreztem magamat a közelében, mint Lacival. Nagy fiú, óriási szemmel, homlokába hulló dús hajjal, mindég jókedvű, beszédes is, minden játék érdekli, a vasút különösen. Ha kimelegedett, levetette a kiskabátját, s előfordult, hogy vagy egyszerűen megfeledkezett arról, hogy voltaképpen nem hozzám jött látogatóba, vagy – mint igazi nagyúr, aki volt – azt csinálta, amihez kedve támadt, például a játék váltót állítgatta, és váratta a társaságot. Gyakran vettük ki egymás kezéből a különböző alkatrészeket, ami nem ment némi erőszak nélkül, és előfordult, hogy anyám vagy Laci akkor szereztek tudomást jelenlétéről, mikor véletlenül benyitottak a szobámba. A nagy szobában Ady alaposan megváltozott. Vagy azt a benyomást keltette, hogy unatkozik, szótlanul ingatva keresztbe vetett lábát és a semmibe nézve, vagy felvéve egy könyvet vagy újságot az asztalról, amelybe némi lapozgatás után teljesen el tudott merülni.” Gyurika szívéhez az ugyancsak gyakori látogató, Balázs Béla is közel állt. „A finom átmeneteket, pasztellszíneket, ellágyított körvonalakat kedvelő művész világnézete (ebben az időben nagyon sokat használták ezt a szót) kemény és élesen elhatárolt volt. Leginkább ő volt, akire azt lehetne mondani, hogy kommunista. Igaz, hogy a társadalmi reformerek sokárnyalatú tömegében ez a fogalom csak sokkal később telt meg tartalommal. Végtelenül szerény és halk volt, de ugyanakkor konok és kitartó is. Meghatóan naiv és visszarettenő szemmel tudott nézni. Nyilván ilyen lett volna, ha akkor azt ígérik neki, hogy utcát fognak elnevezni róla a fővárosban.” A legszínesebb figura a rendszeres látogatók között Kosztolányi volt, aki Kovács szerint „az emberi lélek egyik legérzékenyebben reagáló ismerője és a nyelv egyik legnagyobb művésze a magyar irodalomban. Társaságban ugyanúgy tudott kimért és szertartásos lenni, mint túláradóan vidám, és – ha kipécézett valakit – kegyetlenül leleplező és felültető. Ez egyébként még a Négy fal között és A szegény kisgyermek panaszai írója volt, akinek írói pályája később még sokkal magasabbra ívelt, de én megéreztem benne a szegények és megalázottak barátját és sorstársát, a később megismert klasszikus orosz regényirodalom magyar képviselőjét.” Az emlékező felidéz egy esetet: „Egy alkalommal »műsoron kívül« jött, és én egyedül voltam otthon. Cigaretta lógott a szájában, mint csaknem mindég, megsimította a vállamat, és egyedül beült a nagyszobába. Egy idő múlva a csukott ajtón át sírás hangját hallottam. Félénken résre nyitottam az ajtót. Nem sírt, hanem arcát kezébe rejtve kétségbeesetten zokogott. Rémülten visszahúzódtam, és szorongva figyeltem. Lélegzeni is alig mertem. Nem emlékszem, meddig tartott. Aztán abbamaradt a zokogás. Hallottam, hogy felkel és elmegy. Úgy féltem és annyira együtt éreztem vele, hogy sosem mondtam el senkinek. Másnap fogadónap volt. Kosztolányi végig szóval tartotta a társaságot, talán sosem láttam ilyen szabadnak és sziporkázóan jókedvűnek.” Fontos tagja volt a társaságnak Gyurika atyai barátja és Bánóczin kívül másik szellemi nevelője, a tanár, fordító Horváth Henrik, akinél „jobb szívű, melegebb kedélyű, a konvenciókra kevesebbet adó, megnyerőbb embert talán nem is ismertem életemben. […] Sokat sétáltunk, és látogattuk a múzeumokat, ő pedig beszélt, magyarázott, én meg hallgattam. Lacin kívül senki sem befolyásolta s nevelte úgy ízlésemet, mint a kissé pocakos, kissé félrecsapott kalapban járó, kissé gigerlis, de ugyanakkor kissé elhanyagolt, száját takaró franciabajuszos drága Henrik.” A derék költő-műfordító pár évvel később még jelentős szerepet játszik Vilma életében. Írók, képzőművészek mellett színházi emberek is látogatták a Pálmakertet, közülük különösen a Feld család, Irénnel később is kapcsolatban marad Vilma. Ugyancsak a társaság sokszínűségére mutat, egy kicsit későbbi időszakra, már a forradalmak idejére, de az emlékező szerint még Vilma „Kovácsné” korszakára – bár éppenséggel nem a Pálmakertre – vonatkozó, fél évszázaddal későbbi levélben feltett kérdés, amire a kérdező már nemigen kaphatott választ. Szilágyi Dénes – 1971 májusában már Denis Silagi – Lukács Györgyöt kérdezi Balogh Vilma szalonjáról. „Járt-e a Professzor úr 1918-ban vagy 19-ben Balogh Vilma (akkor Kovácsné) »irodalmi szalonjában«? Balogh Vilma, illetve Kovács nevű férje (kinek keresztnevét elfelejtettem) az akkori Fehérvári úton lakott, Budán. B. V. még 1919-ben (vagy 1920-ban?) elvált és Bánóczi Lászlóhoz ment férjhez. A talán furcsának tűnő kérdést azért teszem fel, mert úgy emlékszem, hogy abban az időben B. V. »szalonjában« láttam a professzor urat.”²¹ A kérdező nem egészen bizonyos a találkozás helyszínében, és egy „Balogh Vilma színes figurájához” fűződő emlékét szeretné verifikálni – nem is igen áll össze a kontextus, de a lényeg, hogy a filozófus megjelenése ebben a szalonban nem volt elképzelhetetlen feltételezés.

József Attila dedikációja Balogh Vilmának

 

Forradalmak

A háziasszony továbbköltözve is tartotta népes fogadónapjait. A szalon a forradalmak alatt is működött, miközben Vilma asszony, szocialista meggyőződésének jegyében a politikában/közigazgatásban hasznosította magát. Dolgozott a Színházakat Kommunizáló Bizottságnál, majd az írói kataszter felállításánál Kassák keze alatt. Benedek Marcell pikírten megjegyzi: „Van egy hivatal, amely fordításokra ad előleget. Lehet válogatni a világirodalom remekei közül. Bánóczi Laci öreg felesége »intézi a magyar irodalom sorsát« ebben a hivatalban (ő mondja így). […] Laci a színházi ügyek intézője a minisztériumban. Ő végre méltó helyen van, és nem olyan büszke, mint a felesége.”²² Kassákkal való együttműködése ellenben konfliktusmentes volt: „Mellettem Balogh Vilma végzi a titkári teendőket. Értelmes nő, elég könnyű vele boldogulni, annak idején a Thalia színház tagja volt, kulturált és modern gondolkodású, mint kevesen a környezetemből. Íróasztala az előszobában áll, ő veszi föl a jelentéseket, és szortírozza az ügyeket.”²³Együttműködésük majd a húszas években is folytatódik. Közben Vilma saját jogon is bekerül az írói kataszterbe.²⁴

(Folytatjuk)

Lenkei Júlia

 

 

JEGYZETEK

¹ L. Balázs Béla levelei Lukács Györgyhöz. Szerk. Lenkei Júlia, MTA Filozófiai Intézet, Budapest, 1982

² Szabolcsi Miklós: Érik a fény – József Attila élete és pályája 1923–1927, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1977

³ József Attila válogatott levelezése, sajtó alá rendezte és a jegyzeteket írta Fehér Erzsébet, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1976; a Stoll Béla-féle 2006-os levelezéskötetben ez a tévesztés már nem szerepel.

⁴ L. Valachi Anna: „Amit a szívedbe rejtesz...” – J. A. égi és földi szerelmei, Noran, Budapest, 2006; Valachi Anna: „A nő számomra rejtély” – J. A. asszonyai, Noran Libro, 2013; Lengyel András: Balogh Vilma és József Attila – A marginalitás irodalomtörténetéhez, in: Uő: Útkeresések – Irodalom- és művelődéstörténeti tanulmányok, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1990

⁵ Kovács György: Festék és félelmek, Holmi, 2001/1. – a továbbiakban innen idézünk.

⁶ L. Litván György: Kovács György, az orvos és író, Holmi, 2001/1.

⁷ Bodri Ferenc: Egy arcél József Attila környezetéből, Magyar Tudomány, 1999/8. – a továbbiakban innen idézünk.

⁸ Bodri Ferenc 1873-ra teszi születését, Lengyel András szócikkében (A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve 2019. Új folyam 6. (Szeged, 2019) | Könyvtár | Hungaricana) 1873 v. 1879 szerepel. Magam az előbbit valószínűsítem, tekintve, hogy 1896-ban gyermeke született.

⁹ rről a Petőfi-társaságban is megemlékeztek: „Az újságírói munkássasága révén eléggé ismert nevű kisasszony Petőfi olasz fordítójánál tett látogatását írta meg finoman és ötletesen.” https://adtplus.arcanum.hu/hu/view/SzegedEsVideke_1912_09/?query=SZO%3D(%22Balogh%20Vilma%22)&pg=163&layout=s

¹⁰ Budapesti Újságírók Egyesülete Almanachja 1912.

¹¹ L. A Thália Társaság (1904–1908) – Levelek és dokumentumok, válogatta, a jegyzeteket és az előszót írta Gábor Éva.

¹² A Thália Társaság, i. m. 125.

¹³ Népszava, 1923. júl. 7.

¹⁴ 1907. márc. 16.

¹⁵ 1907. márc. 12.

¹⁶ 1907. dec. 21.

¹⁷ 1908. nov. 13.

¹⁸ 1908. dec. 2.

¹⁹ Szomorúan tapasztaltuk, hogy a Világirodalmi lexikon Ibsen-szócikkében nem szerepel fordítóként Balogh Vilma.

²⁰ L. Fábri Anna vonatkozó könyveit.

²¹ https://core.ac.uk/download/pdf/162162523.pdf

²² Naplómat olvasom, Szépirodalmi, Budapest, 1965, 315.

²³ Egy ember élete. Vö. https://reader.dia.hu/document/Kassak_Lajos-Egy_ember_elete-2675

²⁴ Vö. „Mindenki újakra készül…” Az 1918-19-es forradalmak irodalma: szöveggyűjtemény. IV. A Tanácsköztársaság publicisztikája és irodalmi élete. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1967. 1001.