Beszélgetés Szűcs Edit jelmeztervezővel

Tavaly Szűcs Edit jelmeztervező nyerte el  csapatával a The Good Traitor című filmért a Dán Filmakadémia által kiosztott, hatalmas szakmai elismerést jelentő Robert-díjat a Legjobb jelmez kategóriában.  Hetvenhét színházi előadásban működött közre  jelmeztervezőként és kilenc filmben –  köztük a Saul fia című Oscar-díjas alkotásban. Többször volt az év jelmeztervezője. A MOME textil tanszékének adjunktusa. Sokféle előadásban dolgozott, például a Madách Színház sikerdarabjának, a Mamma miának és az Állami Népi Együttes táncprodukcióinak jelmezeit tervezte. 

 

 

Szűcs Edit

 

 

 Hogyan választódott ki ez a pálya?

Tizenkét−tizenhárom éves koromban  ötvös szakkörbe jártam,  ahol már matériával dolgozunk. Az, hogy anyaggal dolgozhattam, azt formálhattam, egy új világot nyitott számomra. 

A  lányok inkább babaruhát varrnak, itt meg fémmel kellett dolgozni, meg kalapáccsal.

Az, hogy látszólag egy megmunkálhatatlan anyaghoz nyúltam, engem nagyon  izgatott.  Az ékszerek világába vittem én el az ötvösséget, nem a nagy tárgyak irányába.  Ez is adta a kulcsot, hogy változtassak. A képzőművészeti szakközépiskolába jártam, ott  ötvös szakot végeztem. Imádtam ezt a szakmát, és amikor jelentkeztem a főiskolára, ott közölték velem, hogy   szakpárokat kell választani.  Az ötvösnek szükségszerű szakpárja a fémműves, ami viszont már nagy tárgyak tervezését kívánja. Ez már tőlem távol állt.  A felvételinél nagyon elbizonytalanodtam, de szerencsémre  nagyon jó szemű mesterek voltak a felvételiztető tanárok,  akik azt mondták,  hogy próbáljam meg a textilt.  Ennek szükségszerű párja az öltözéktervezés volt, ami a divat világát jelentette.  Nagyon gyorsan rájöttem, hogy a divat a maga marketingtechnikájával,  ahol folyamatosan az eladásra kell koncentrálni,  állandóan  külső behatást,  a legfrissebb divatirányokat beengedni, nem az én világom.  Szerencsére, amikor a főiskola végéhez közeledtem,  behívtak már egy-két olyan munkába, ahol  a kreativitás meg az anyagmegmunkálás volt az  érdekes.

A főiskolán kik voltak a mesterek?

Kisfaludy Mártával kezdtem el dolgozni,  majd  Sárvári Katalin következett, aki fantasztikus egyénisége volt a szakmának.  Ő is dolgozott a színház világában. Őt követte tanárként Szilviczky Margit, aki látva, hogy engem a színház érdekel,  külső oktatót hívott erre. Benedek Mari lett ott az én személyes mesterem.

Az említett művészek mindegyike teljesen más megközelítésben foglalkozik a textillel, más-más vizuális nyelvet beszél.

Sokféle impulzust kaptam. Azt hiszem, az volt a legfontosabb számomra, hogy azt a szemléletmódot, amit ők képviseltek, hogyan tudom én  a saját egyéni gondolkodásmódomban  átalakítani.  Nem követtem őket direktben,  hanem abból a sok hatásból,   ami ért, összeraktam valamiféle egyéni látásmódot.

Mi volt az első színházi munka?

Az Arvisurához kapcsolódott.  Somogyi István vezetésével a Szkéné Színház keretében működött az Alvisura Színházi Társaság 1980-tól 1996-ig.  Több olyan előadásuk is volt, mint például a Mester és Margarita, amelyek nagy sikert arattak egy bizonyos szubkultúrában.

Ezt a művet én már korábban az egyetemen vizsgafeladatnak választottam, ők ezt látták, és felkértek, hogy tervezzem meg számukra a jelmezeket. Ez volt az első színházi munkám. Szerencsére ez más szempontból is nagyon izgalmas időszak volt. Rendszerváltás történt, és kinyílt a színházi világ is,  jöttek sorra Magyarországra  a különböző együttesek. Érkeztek olyan hatások, amik egészen frissek és újak voltak.   Ilyen volt a  Természetes Vészek Kollektíva Árvai György vezetésével.  Óriási hatással voltak rám. Így kértem Árvai Györgyöt  opponensnek a diplomamunkámhoz. Ennek a nyitott és izgalmas világnak köszönhetően sokfelé hívtak jelmeztervezőnek.

Már a legkorábbi időkben is több rendezővel dolgozott. Hogyan sikerült úgy együttműködni, hogy megmaradjon az autonóm alkotói személyisége?

 Amit megtanultam a mestereimtől,  az pont ez a flexibilis gondolkodásmód.  Az a fajta kettősség, hogy hogyan lehet egyéni ízt kialakítani és egy stiláris képet felvállalni úgy, hogy közben  alkalmazkodom az adott feladathoz, az adott alkotótársak stílusához. A  következő  nagy lépés számomra az volt, hogy  Mohácsi János Kaposvárra hívott, akivel aztán tizennégy évig folyamatosan együtt dolgoztunk.   Minden darabja nemcsak egyedi, de különböző is volt.  Mindegyiknek megvolt a maga külön világa, mert Mohácsi állandóan a színház friss értelmezését keresi.

Ő egy folyamatában dolgozó alkotó, akinél a legutolsó pillanatig  alakulnak a produkciók. Hogy lehet ehhez alkalmazkodni, mert ha a szituáció és a szöveg módosul, akkor az alakok látványában is alkalmazkodni kell ehhez. Nem?

Az igazi edzést ez jelentette, hogy az utolsó pillanatban is kitalálhatott olyant, ami nekem feladatot adott.  Akkor még a színház anyagi háttere megengedte, hogy  felhívhatott engem a premier előtt egy héttel egy egészen új ötlettel. Ilyesmi nemcsak fejtörést okozott, de a kreativitást is kinyitotta.   Azt hiszem, ha ilyen edzést nem kapok az elején, akkor talán már feladtam volna.

Mik voltak ezek az emlékezetes produkciók?

Ilyen volt a Csak egy szög, vagy a Megbombáztuk Kaposvárt, amelyekben egy olyan egységes vizuális világot hoztunk létre, ami szólt a korunkról, az előadás tartalmáról és önmagunkról is, tehát  megtapasztaltam azt, hogy  bármiből bármit lehet csinálni,  aztán azt kicsavarni  és újra megteremteni.  Így dolgozott Mohácsi János, és én ehhez hoztam létre a jelmezeket.  Ez volt az egyik világ.  A másik világ pedig a táncosok, a mozgásszínházak világa, amelyekben dolgozhattam.

Ez nemcsak egy más műfaj, de jelmezalkotásban különleges feladatot ró a tervezőre. Itt nemcsak a karaktert kell „látványosítani”, hanem  a táncost  mozgásában támogatni.

Az segített engem, hogy folyamatosan dolgoztam különféle anyagokkal, mert a színházi munkák mellett, a magam örömére folyamatosan készítettem öltözékeket, amelyeket az általam szervezett önálló esteken bemutattam. Ezeket sokan látták, így aztán  hívtak  kortárs mozgásszínházi produkciókhoz. Valóban, úgy létrehozni jelmezeket, hogy az a táncot,  vizualitást, a fényeket és a színpadi összhatást érintse, nagyon izgalmas tervezői  feladat.  Párhuzamosan a klasszikus színházi előadásokkal nekem ez egy új világot nyitott,  és  nagyon izgalmas területe lett a  szakmai életemnek.

 

Törőcsik Mari és Coca Bloos Az érsek látogatása című filmben

 

Rendszeres jelmeztervezője a Magyar Állami Népi Együttesnek. Itt sok-sok táncost kell felöltöztetni. Mennyiben más egy ilyen produkciót „látványosítani”, mint egy színházi előadást?

Teljesen más. Egyrészt Mihályi Gábor, az együttes vezetője folyamatosan új utat keres. Számára küldetés, hogy  a hagyománytisztelet az ne mint múzeumi tárgy jelenjen meg,  hanem frissüljön, ahogy frissül a népmesékben.  Óriási a szakadék a magyar népi hagyomány és a  hagyomány színpadi felelevenítése között. Az örökségünk hogyan tud a mában megjelenni, és hogyan adhatjuk át a következő nemzedéknek – ehhez Mihályi Gábor folyamatosan utakat keres.   Az együttes 70. születésnapja alkalmából a szegedi szabadtérre csináltak egy óriási pannót, ahol felelevenítették  az ötvenes években született Rábai-koreográfiákat és azokat a darabokat, amiket már együtt csináltunk. Ennek az összességét látva tisztázódott bennem, mennyire fontos, hogy egységesen,  tánccal és  az erőteljes vizuális hatásokkal,  ugyanakkor a kortárs áthallásokkal együtt tudjon működni a produkció. Nehéz és nagy feladat ez, és örökös önvizsgálatot követel, hogy valóban jó úton járunk-e.  Nagyon bízom benne, hogy igen, és meggyőződésem, hogy nagyon fontos az a keresgélés, amit az együttes végez. 

Különböző népviseleteket kell megidézni. Anyaghasználatban ez mit jelent?

Az ötvenes években fontos volt a nagyszerű Mojszejev együttes mintájára megszületett színpadi látvány, de a hetvenes években már a tiszta forrásból való merítés került előtérbe. Nagyon fontos volt az anyagok felkutatása, jelmezbe olvasztása.  Ezt ma már nem tehetjük meg, egyszerűen azért, mert már nem léteznek azok az anyagok. Hiába használok én egy természetes anyagot, mondjuk a lent,  az már nem olyan súlyú, mint amilyennel a szövőszéken dolgoztak hajdanán.  A mást másképpen kell kidolgozni.   Használhatok én ugyanannyi számú alsószoknyát, ugyanúgy kiemelhetem a derekat is, mégsem lesz ugyanolyan.  Nem is biztos, hogy az a dolgunk most, hogy ugyanolyan legyen.  Az iparosodással,  a gépesítéssel  egyszerűen kénytelen az ember jelmeztechnikájába beolvasztani azokat a korszerű elemeket, amik elengedhetetlenek.  Gondolkodni kell folyamatosan azon, hogy hogyan  lehet a hagyományos szépségét  megőrizve mégis  korszerűbbnek lenni.

Több filmhez készített jelmezeket. A táncosokat, a színpadot legtöbbször több méterről nézzük, a filmekben pedig ott a premier plan.

Óriási a feladatbeli különbség. A legjobb példa erre a Saul fia,  ahol  egészen extrém módon hozza közel a kamera  a színészt.  Ott még azt is érzékeltetni kellett, hogy mi történik az anyaggal, miközben viselik.  A filmben általában az történik,  hogy elkészítünk valamit hatszor, és időről időre annak  a korát hozzuk létre,  tehát antikolunk. Így aztán nem mindegy, hogy milyen anyagot, milyen kidolgozást választunk.  Az mennyire korhű, mennyire mesél a személy élettörténetéről, mikrotörténéseiről.   Az egy nagyon izgalmas tervezői feladat, mert fel kell készülni arra, hogy a plán mennyire közeli, és ez a közeli mennyire tudja segíteni a nagy egészet, a mondanivalót.  Még akkor is így van ez, ha nem feltétlenül az én vizuális fantáziámra van szükség, mert nem egy önálló sziluettet, vagy  egy autonóm sziluettet alkotok, hanem  megidézek valamit a korból.  Az én kreativitásom ott kell legyen az anyagválasztásban, a  színész belső lelkivilágának a kivetítésében, ahogy azt a jelmezre viszem.  Ez mindig nagyon izgalmas. A film arra is képes, hogy mindezt távolról is megmutassa, mint például Kamondi Zoltán Az  érsek látogatása című filmjénél. Ez  a  szürrealitást bontotta ki az önálló sziluettekben. Ezek gyönyörű feladatok voltak.

A színházban szerettem a Mohácsi-darabokat, de egy-két Keszég László-munkát is tudnék említeni. Ezekről kevés emlék van sajnos, mert egy időszakban nem igazán dokumentáltuk a munkáinkat.  Csináltuk vele például Gombrovicz Operettkáját, amiben nagyon izgalmas jelmezek jöttek létre, de már csak a fejemben léteznek. Sajnos, megismételhetetlen a színházban ez az akkor és ott  megszülető hatás. Egyszeri, nem idézhető vissza.  Több videóra vett előadást néztem mostanában, de az élmény meg sem közelíti a valóságost. Én nagyon szeretem a kamara- és kis léptékű előadásokat.  Taub Jánossal dolgozunk például egy olyan Biedermann és a gyújtogatók előadáson, ami azért szép emlék, mert együtt gondolkodhattam egy csodálatos színházi mesterrel és tanulhattam tőle.

Már évek óta tanít.

Tulajdonképpen a tanáraim löktek a tanítás felé, és ennek sok-sok lépcsője volt. Még az egyetemen, Gergely István rektorsága idején volt egy olyan, tulajdonképpen a Bauhaustól eredeztethető szemlélet, hogy a legfrissebb kreativitást a frissen végző hallgatók bevonásával lehet átadni az újaknak. Tartottunk  olyan első évfolyamos Bevezetés a designba című stúdiumot, amire mint hallgatót kértek fel engem.  Megszerettem azt, hogy együtt dolgozom egy az enyémnél még frissebb szemléletű hallgatóval,  és ebben a mai napig az izgat  leginkább, hogyan lehet együtt gondolkodni. Én azt gondolom, hogy a mi szakmánkban  a tanítás  nem feltétlenül egy berögzött tudás ismertetése direktben, hanem egy tapasztalat átadása  Egy olyan út átadása,  hogy hogyan juthatsz el A-ból B-be: gondold át, hogy én hogy csináltam,  és aztán próbálj te a saját utadon eljutni valahová.  Ez egy nagyon izgalmas dolog, ami engem is tanít folyamatosan.  Azt gondolom, hogy minden egyes évvel, amit tanítással töltök, tapasztalatot is szerzek, amit  beépítek a munkámba. Ugyanúgy tanulok a hallgatóktól, ahogy ők tanulnak tőlem. Ez egy szép, szerencsés és jó találkozás, mert inspiratív, gazdag  párbeszéd alakul ki a hallgatók és köztem.

Sok  színházi formáció jött létre, de szerényebbek lettek a lehetőségek. Most a legtöbb színház anyagi feltételeire gondolok.

Az utóbbi harminc év alatt rendkívül sokat változott, ahogy az ember a jelmezek létrehozásában eljut a színpadig. Egyrészt harminc évvel ezelőtt nem a költségvetés számaival kezdtük a munkát. Ha olyan tervvel állt elő az ember, ami grandiózusabb volt, mint az átlag, akkor mérlegelte a színház vezetése, hogy megengedheti-e,  és ha úgy ítélte meg, hogy igen, akkor  lehetett alkotni.  Gyakran nem is voltak költségvetési tárgyalások. Ma először a költségvetést nézzük, utána jöhet a tervezés meg  a tervelfogadás,  a határidők. Anyagokhoz jutni akkor is nehézség volt, és most is az bizonyos szempontból.  Most ugyan sokkal több minden jön be az országba, de sokkal silányabb minőségben,  ezért sokkal kevésbé alkalmazható színpadra.  Nagyon nagy feladat kiválogatni, hogy mi a megfelelő. A műhelyek is sokat változtak. Élnek  ugyan még nagy tudású mesterek, de  már sokkal kevesebben vannak. Egy-egy műhely felkutatása már sokkal nehezebb feladat, mint régebben. Tehát nem egyszerű a kivitelezés.  Vannak szerencsés színházak jó műhelyekkel, de kevés. Minden színháznak törekednie kéne arra, hogy saját műhelyt tartson. 

 

Pára-Tok – látványszínházi előadás, 2005

 

A jelmeztervezőnek mindenkihez alkalmazkodnia kell. Más a rendező, a darab, a helyszín…

Igen, és még az ismert rendező is tud friss szemlélettel előállni. De ez a munka szépsége, hogy különbözőek a  rendezők és a koncepciók. Van, aki nagyon nyitott és várja az ötleteket, s még azt sem köti ki, hogy korhűt vagy kortalant akar.  Van, aki viszonylag szigorú elképzeléssel áll elő. Szó szerint alkalmazott tervezőt keres, aki az ő  vezetése alatt levezényli a munkát. Velük nem szívesen dolgozunk. Azokkal szoktunk akár évtizedekig is együttműködni, akik kíváncsiak az emberre, és kíváncsiak arra, hogy én hogyan gondolom, hogyan reflektálok az ő elképzeléseire. Ez mindenképpen közös munka, amihez mindenki hozzáteszi a saját tehetségét, tudását. Így születhet igazi jó és szép, ami miatt az ember újabb és újabb művek  létrehozásába vág.

 

Por-Hüvely – Természetes Vészek Kollektíva, 2010

 

Az utóbbi három évtizedben sokat változott a színházi világ a látvány és a jelmez szempontjából. Az internettel, a számítógéppel nemcsak vizuális világunk gazdagodott,  de az az eszköztár is, amivel hozzá lehet nyúlni bármihez.

Azt lehet mondani, hogy három évtizeddel ezelőtt sokkal elszigeteltebbek voltunk, sokkal kevesebb hatás ért bennünket, s éppen ezért egy kicsit bátrabbak is voltunk. Nagy adomány volt, hogy azt csinálhattuk, ami eszünkbe jutott, mert nem mértük magunkat folyamatosan a külvilághoz. Ehhez képes most magamon és  a hallgatókon is azt látom, hogy ha bármi eszünkbe jut, azonnal megnézzük, a nagyvilágban még kinek jutott ez  az eszébe, s azt hogyan értette. Gyakran le is zárjuk a történetet magunkban, mert azt látjuk, hogy bár aktuális volt a gondolat,  de már másnak is eszébe jutott.  Ezen folyamatosan túl kell lépni, és azt, ami a külvilágban történik,  újabb kohézióba, egy újabb konstellációba  kell helyezni. Ez érdekes libikóka, mert egyszerre jó és gátló. Nem vagyok az a típus, aki állandóan azt vizslatja, mit csinálnak mások, mik a kortárs színházi törekvések. Nem gondolom, hogy ez lenne a feladat. Próbálok mindig belülről építkezni, és az inspirációkat a darabból, a rendezői koncepcióból megszerezni.  Ha már valami elképzelésem összeállt, akkor kezdek összehasonlító elemzésbe.  Ha úgy érzem, hogy nem ismétlem azt, amit a nagyvilágban mások már megvalósítottak,  akkor esetleg beépítem azokat a tapasztalatokat, amiket kívülről látok.   Nekem az a dolgom, hogy arra törekedjek, mindig valami újat, valami mást, valami nagyon az adott feladathoz alkalmazkodót csináljak.  Ezért különböznek ezektől számomra azok a munkáim,  amiket magamnak hozok létre. Azok  inkább egy kiállításra vagy egy önálló bemutatóra valók. Ha azokon a munkáimon is átszüremlik az egyedi formanyelv, amiket egy-egy film vagy színdarab jelmeztervezőjeként csinálok,  ami nem válik hátrányára a team-munkának – minden film és minden színház team-munka –, akkor az számomra nagyon izgalmas visszaigazolás. 

 

Szűcs Edit: Test-szövet, MU Színház, 2004

 

Többször volt az év jelmeztervezője, sokan foglalkoztatják.  Mire a legbüszkébb?

Legbüszkébb nem a díjaimra és nem az említett előadásokra vagyok, hanem  arra, hogy Árvai Györggyel, aki alkotótársam és házastársam is egyben, még mindig tudjuk úgy inspirálni egymást, hogy  alkotói együttlét a mienk.  Nekem a legfontosabb ez, és ezt továbbra is meg akarom őrizni.

Az interjút készítette:

Józsa Ágnes