Beszélgetés Zöldi Gergely író, műfordító, dramaturggal

Ha az Orlai Produkció remek előadásait nézzük, tudnunk kell, hogy bennük nem kis része van Zöldi Gergely műfordító, dramaturg dalszövegírónak, az Orlai Produkció művészeti tanácsadójának. A Port. hu színházi portál szerint száztizennégy előadás köthető a nevéhez.

(fotó: Vargha János)

Az egyetemi bölcsészélet után hogy kanyarodott ennyire a színházi gyakorlat felé ez a pálya? Ön nemcsak fordító és nemcsak dramaturg.

Nem tervezetten; soha nem készültem színházban dolgozni. Szerettem a színházat, a szüleim nyolcéves koromtól már felnőtt előadásokra is elvittek, és mint utóbb kiderült, nagyon fontosakat is láttam. Mondjuk, A konyhát Zsámbéki Gábor rendezésében, vagy a Jövedelmező állást Ascher Tamástól, a Major Tamás rendezte Téli regét, mind az akkori Nemzeti Színházban, még a Katona alakulása előtt. De elégedett voltam a nézői szereppel, nem gondoltam többre. Előbb a Külkereskedelmi Főiskolát végeztem, azután a Bölcsészkart, angolul tanítottam, tolmácsoltam, így kerültem a tévéhez…

Hogy történt?

Tolmácsoltam egy filmes producernek, az ő révén ismertem meg Bajor Edit szinkronrendezőt, aki beajánlott az akkor alakuló TV1-hez, Simó Veronika filmszerkesztő mellé. Nagy idők voltak, Hankiss Elemér volt a tévéelnök, Bergman-sorozatot lehetett összeállítani, Monty Python, Twin Peaks – rengeteget tanultam. Lelkesen eljártam a szinkronfelvételekre, magam is kezdtem szinkronszövegeket írni. Ez már annyiban közelebb hozott a jelenlegi munkámhoz, hogy a felvételeken megfigyelhettem, milyen szöveggel elégedettek a színészek, mi az, ami nem jól mondható. Később, a kereskedelmi tévézés már nem kötött le, rövid ideig újságíróként dolgoztam. Létezett egy rövid életű magazin, ahová színész-interjúkat kértek, egy alanyt ők ajánlottak, egyet pedig én. Én rögtön Fekete Ernőt választottam. A Katona amúgy is a legfontosabb színház volt nekem, sokat jártam és járok oda azóta is. Egyszer Veress Anna dramaturg megkérdezte, nem lenne-e kedvem sajtókapcsolatokkal foglalkozni, mert Zsámbéki Gábor ilyen munkatársat keres. Gondolkodás nélkül mondtam igent, és végül öt évig dolgoztam ott. Csákányi Eszter – akkor már jó barátom – egyszer megkérdezte, volna-e kedvem lefordítani számára egy zenés darabot. Mondtam, jó, de azért mutassa meg egy-két embernek, aki ért ehhez, mert én ilyet még sohasem csináltam. Ő megmutatta Lengyel Annának és Aschernek – vagy legalábbis nekem ezt mondta –, akik állítólag nem tiltakoztak. Végül nem jött össze az az előadás, én viszont kedvet kaptam, és amikor Londonban megnéztem a Kicsi Malcolm című darabot Ewan McGregorral a főszerepben, a saját szakállamra lefordítottam. Megmutattam Nádasdy Ádámnak, aki alaposan kijegyzetelte és ellátta kritikai észrevételeivel, de bíztatott. A Csákányi Eszternek készített szövegeim pedig egyszer csak helyet találtak az ő Kulka Jánossal közös estjében. Újabbakat is kért, aztán már Kulka is, és ebből évekig tartó együttműködés lett. A következő estjüket már hárman találtuk ki.

Más a dalszöveg és más a dramaturgi munka egy színmű esetében. Hogyan kezdődött ez a szerepvállalás?

Az ekkor még odébb volt. A Csákányi−Kulka koncert zenei vezetője, Silló István ajánlott Eszenyi Enikőnek, aki épp a Bál a Savoybant rendezte az Operettszínházban. Ezzel egy időben Böhm György is dalszövegírót keresett ugyanehhez a produkcióhoz, és felfedezte a nevemet Jonathan Larson Tikk Takk ...Bumm című musicaljénél, amit a Pécsi Nemzeti Színház számára fordítottam, egy vizsgaelőadáshoz. Készítettem egy próbamunkát, elfogadták, ott találtam magam a Bál a Savoyban stábjában. Merész vállalás volt, talán ma nem is mondanék rá igent. A közönség ismeri és szereti Heltai Jenő fordítását, talán nem is tudja, hogy fordítás. Prozódiailag nem mindig pontos, és talán kicsit kevésbé karcos, mint a német eredeti. Helyenként nem lehetett a zenei utasítás szerint játszani egy-egy dalt, mert több volt a szótag, mint németül. Ilyen volt például a legismertebb szám, a Kicsike vigyázzon. Ezért jött a felkérés. De mit érdekli a nézőt a kotta, meg a német eredeti? Azt szeretné a szereplőkkel együtt énekelni, hogy „Kicsike, vigyázzon, egyszer nagymama lesz!” Ezzel nem lehet viccelni. Kaptam hideget-meleget, valószínűleg joggal. Erre jött egy még merészebb feladat: Eszenyi Enikő hívott a Vígszínházba, Shakespeare-t fordítani. Egy kicsit rendetlen, egy kicsit vagány, egy kicsit rap-es szöveget kért a Tévedések vígjátékához. Megcsináltam, kicsit Romhányi József hatása alatt. Hát, ott is kaptam olyan kritikát, hogy azóta is mindig eszembe jut, ha szembejön az illető.

A nézők nagyon szerették, sokáig repertoáron volt.

Örültem ennek, de mindig bennem maradt, hogy tiltott vizekre merészkedtem. A következő vígszínházi munkám viszont azóta is jó emlék: Osztrovszkijtól a Négy lába van a lónak. Eddigi egyetlen orosz fordításom, pedig amúgy orosz−angol szakos voltam. Nagyszerű darab, és olyan színészekkel dolgozhattam, mint Pap Vera, Börcsök Enikő, Tordy Géza, Bárdi György, Rajhona Ádám, Szegedi Erika és remek fiatalokkal. Ilyen előadásokért szerettem meg a színházat. Közben az Operettszínházba is visszahívtak, A denevért fordítottam, meg a Rudolf musicalt; itt is sokat tanultam, többek között konfliktuskezelést.

Meg kell kérdeznem, hogyan lehet elviselni azt, hogy a sok tudással, lelkiismerettel, szívvel-lélekkel készült munkájába „mindenki, aki arra jár” (rendező, dramaturg, színész), beleszólhat.

Erről is kértem tanácsot Nádasdy Ádámtól, még a legelején. Ő azt mondta, hogy úgy van vele: ő megírta, átadta, innentől dolgozzanak vele a színháziak, attól még az ő fordítása marad. Hogy mit húznak ki vagy tesznek hozzá, döntsék el a színházi szempontok. Ezzel tulajdonképpen én is így vagyok, csak többet ülök bent a próbákon, hozzá tudok szólni azonnal. Ha valami nagyon nem tetszik, akkor igyekszem alternatívát ajánlani. Egyébként nem tudom fejből a fordításaimat, a szövegkönyvet pedig nem szoktam figyelni, mert akkor nem tudnám a próbát nézni. Sokszor fel sem tűnik, ha nem pontosan mondja valaki a szövegét, feltéve, hogy úgy is jó. Ha megüti a fülemet, hogy egy mondat nem igazán flott, akkor szólok, hogy nézzünk bele a példányba, szerintem jobbat írtam. De nincsenek rossz tapasztalataim.

Akkoriban már ráállt egy olyan életútra, hogy színház, darabok, dalszövegek, fordítás, és dramaturgi munka?

Hogy magam keressek lefordítandó darabokat, ezt is egy szerencsés véletlen hozta. Felhívott egy kedves ismerősöm, hogy Debreczeni Júlia, a Theatrum Mundi színházi ügynökség tulajdonosa keres valakit, aki darabokat olvasna, véleményezne, nyersfordításokat készítene az ügynökség számára. Találkoztunk, és belevágtunk a közös munkába. Nagyjából ezzel egy időben az utcán összefutottam Orlai Tiborral, aki kérdezte, nincs-e valami darabötletem. Az egyik olvasott darabra azt gondoltam, akár való lehet az Orlai Produkciónak. Ez volt a Csókol anyád, egy szórakoztató kis komédia, ami remekül állt Vári Évának. Nagy Ervin lett a partnere, és hosszan játszották, sikerrel. Ezután következett az Esőember, szintén a Theatrum Mundi jóvoltából, amit szintén Ervin játszott, Kulka Jánossal és Garas Dezsővel, illetve váltásban Kézdy Györggyel. A csillagok együttállásából adódott valami, ami azóta is működik.

Az igényesen szórakoztató színházhoz remek színészek-rendezők kellenek és remek darabok, amelyeket meg kell találni. Több híres nemzetközi filmnek láthattuk már színházi adaptációját.

A vígjátéknak vannak nagy klasszikusai, Neil Simon, Noel Coward, Bernard Slade, de újabban kevés új komédia születik. A magyar közönség viszont tapasztalataim szerint jobban kedveli a hagyományos komédiát, mint az angol vagy az amerikai. Az ott sikeres, kicsit karcosabb humorú, furább vígjátékokat itt néha értetlenség fogadja. A színházjegyek nem olcsók, a közönség szereti, ha nagyjából fogalma van róla, mire költi az egyre jobban beosztandó pénzét. Szereti, ha mond neki valamit a cím. De mi az, ami újdonság is, de mégis előre sejthető, hogy mire vesz jegyet – erre jelenthet megoldást a filmadaptáció.

A Szív hídjai című filmből, amelynek millió helyszíne volt, készítettek egy változatot jóformán egy színpadképpel, mégis hitelesen.

Ritka lehetőség volt. Kettő ilyen történt eddig, A szív hídjai s a Férjek és feleségek című Woody Allen-forgatókönyv. Ezeknél kifejezetten úgy érkezett az ajánlat, hogy szabad az adaptációs jog, tehát nincs színdarab, de lehet belőle készíteni és engedélyeztetni. Ez nem gyakran van így, többnyire évekre előre le van kötve minden sikeres film adaptációs joga, és egyre többször azért, mert musical készül belőlük. Ezeket persze a Belvárosi Színházban be sem lehetne mutatni – nem lenne hová ültetni a zenekart.

Színházat néz, ajánlatokat, darabokat olvas. Tesz ön is ajánlatot?

Igen, ha utazom, igyekszem külföldön is minél többször színházba menni, és ha valami tetszik, megjegyzem. Amit olvasok, különböző szempontok szerint kategorizálom. Van, ami úgy, ahogy van, csak lefordítandó, mert erős írás. Van, amin sokat kellene még dolgozni, de tetszik az alapötlete. Van, ami irodalmilag nagyon rendben van, de nagy színpadi apparátust igényel. Sokféle szempont szerint kell megfontolni, kinek mit érdemes ajánlani, és mit lehet kissé átdolgozni, hogy játszhatóvá váljon. Többször van, hogy konkrét színészre – egy emberre vagy akár többre – kell darabot keresni. Ilyenkor nagyon hasznos egy ilyen dosszié.

Módosul a dramaturgia, amikor már tudja, hogy kinek a hangján szólal meg a szöveg?

Sokat segít, ha tudom, hogy ki játssza majd a szerepet, eszembe juthat róla egy stílus. De mindig elsődleges feladat, hogy az író szándékát megőrizzem. Meg szoktam jegyezni, kik azok a színészek, akiknek ugyanúgy jár a fejük, mint az enyém. Nekik bátrabban merek szabálytalanabb mondatot írni – tudom, hogy azonnal értik, hogyan működik majd. Némelyik mondat megírásánál a fejemben egy hangsúly, és nagy öröm, ha a színész ráérez, és azzal a hangsúllyal mondja. De még hálásabb vagyok, ha meglep, és úgy mondja, ahogy álmomban se jutott volna eszembe.

Annyi darab került ki a keze közül (a Port.hu bejegyzése szerint 114), mire a legbüszkébb?

Talán az Osztrovszklij-darab, a Négy lába van a lónak. Dramaturgként a Sirály Tatabányán, Rába Roland rendezésében, és szintén vele a Yerma a Radnótin, és a Mein Kampf az Alföldi-féle Nemzetiben, ahol dolgozhattam Sinkó Lászlóval és Törőcsik Marival. Vagy Guelmino Sándorral Az öngyilkos, szintén Tatabányán. Szövegíróként pedig Pelsőczy Rékával a Római vakáció, a Sweet Charity, a Katonában a Musik, Musik, Musik, vagy legutóbb Orlainál a Budapest, te! És minden előadás, amit Csákányi Eszterrel csinálhattam.

Elégedett ember, aki megtalálta saját útját tevékenységét...

Azért a nagy lezáráskor egy darabig nagyon élveztem, hogy végre nincsenek határidők, lehet könyvtárat rendezgetni, olvasgatni, saját örömömre szöszmötölni. Jól esett vágyni arra, hogy megint legyen színház. És most jól esik, hogy megint van.

Az interjút készítette: Józsa Ágnes