Egy érdekes életútról – 2. rész

 

Húszas évek

Színpad

A tanácsköztársaság után egy darabig még folytatódik a színházazós lendület. Balogh Vilma visszatér a deszkákra, 1921 áprilisában eljátssza Sebestyén Gézánál a Kísértetek Alvingnéját, ezúttal egyértelmű sajtósiker mellett. „Ibsen eme talán legérdekesebb női alakja egyike a legnehezebb szerepeknek, s Balogh Vilma diadalmaskodni tudott a nehézségeken. Kitűnően megérzékítette a múltat anélkül, hogy úgynevezett novella stílusba esett volna” – írta a Budapesti Hírlap,²⁵ a 8 Órai Újság pedig kifejezetten „kitűnő Ibsen-színésznő”-ként emlegeti.²⁶ De a drámai szerepek helyét idővel átveszik a versek, Vilma 1921−22-ben több különböző műsoros esten, művészi matinén, jótékonysági programon szaval. A kritikák általában intelligens versmondását dicsérik. Ezek közül a programok közül kiemelkedik az 1922. januári Ady- és februári Tagore-ünnepély. Kamaraesteken is szerepel. 1921 márciusában írja a Világ: „A szavalás, a nem hangversenyrészletként, de önálló művészetnek s programnak szereplő recitálás nálunk teljesen elhanyagolt műfaj, s egy-két kivételes esetet nem számítva, alig volt rá eset, hogy valaki ilyen programmal adott volna teljes estét. Balogh Vilma és Fehér Artúr próbálkoztak meg tegnap este a Zeneakadémia kistermében ilyen előadó-esttel, s a közönség érdeklődése azt bizonyította, hogy a beszélt szó művészete nálunk is elegendő fogékonyságra talál. […] Balogh Vilma egész műsorát Adynak szentelte s erős, bár asszonyi intellektussal látta, meg s interpretálta a versek tartalmi és formai különbségeit. Ady új ritmusai a legtöbb helyen erős hatással, szólaltak meg közvetítésében s változatos műsorával sok tapsot kapott.”²⁷ S egy meglepő tudósítás 1922 februárjából: „Tegnap este hangverseny volt a Zeneakadémia kis termében. B. Balogh Vilma néhány finom énekszámot adott elő, Boros Imre pedig modern költők verseit szavalta.”²⁸

1922. február 27-ére önálló estet hirdetett, ami minden korábbinál nagyobb hírverést kaphatott, ugyanis betiltották. Az esetről természetesen minden újság beszámolt. Például Az Újság: „Balogh Vilma, az ismert írónő szavaló-estét hirdetett mára. Műsorát kellő időben bemutatta Andrejka rendőrfőtanácsosnak, aki a szavaló-estét annak rendje és módja szerint engedélyezte. Az írónő erre kibérelte a Zeneakadémia kamaratermét, melyet fenntartás nélkül meg is kapott, megcsináltatta a plakátokat, hirdette a szavalóestét, kinyomatta a jegyeket és műsorokat. Tegnap este azután az a váratlan meglepetés érte, hogy a kultuszkormány nem engedélyezi a szavalóestet, amely így el is maradt. Balogh Vilma, aki az est előkészítésére sokat költött, most perrel támadja meg a kincstárt. Művészi körökben nagy érdeklődéssel várják a per kimenetelét.”²⁹ Hogy a per hogyan zajlott, nem tudjuk, de a végül március 3-án, „a Vasúti és Hajózási Klub (VI. Csengery utca 68.) nagytermében” megtartott előadóest fényes sikert hozott. „Magyar és idegen modern költők jól megválogatott verseivel lépett a közönség elé mai első önálló szavalóestélyén Balogh Vilma, aki eddig is már többször keltett figyelmet értékes recitátori képességeivel. A megértésnek ritka gyöngédségével közeledik a poétákhoz, és mindenképpen megvan az ereje, hogy azokhoz a mélységekhez és finomságokhoz, amelyeket meglátott, az együttérzés hódoló útján elkalauzolja a hallgatóságot is” – írta a Pesti Napló.³⁰ Az „Ady, Babits, Kosztolányi, Szilágyi Géza, Tóth Árpád, Szakasits, Várnai Zseni, Lányi Sarolta, Baudelaire, Verlaine, K. M. Rilke és R. Tagore” műveiből összeállított műsornak a Népszava szerint is „nagy sikere volt. Balogh Vilma merész kézzel válogatta össze műsorát a modern magyar és nyugati költészet termékeiből. Ezek a versek éppen nehezen előadhatóságuknál fogva alig, vagy még nem szerepeltek nyilvánosság előtt. Az előadóművésznő bele tudott helyezkedni a versek alaphangulatába és odaadó átérzéssel azoknak lelkét plántálta hallgatóiba.”³¹

A pódiumot másféle előadásokra is felhasználja. Többször tesz eleget művészeti programok bevezetőjére szóló felkéréseknek, pártszervezeti, munkásotthoni estek előadója. Beszél „az új etikus művészetről”, „szociális eszméknek a világirodalomra és a magyar költészetre gyakorolt hatásáról”, a nők szerepéről a történelemben, vitaindítóul ismerteti Kolontai A szerelem útjai című könyvét. Nőpolitikai nézeteit a Szocializmus c. folyóiratban, a Független Szemlében és a Népszavában is taglalja.

 

 

Fordítás

 

 

 

Ebben az időszakban is fordít: a Lantos rt. kétnyelvű Klasszikus Könyvtárában Rémy de Gourmont: A királyné kezei, a Genius könyvtárban Charles Sealsfield: A vén squatter jelenik meg 1921-ben. Egyik munkája kapcsán a Magyarság nem győz sajnálkozni a fordítóra rótt méltatlan feladat fölött: „H. V. Schumacher: Eugénia császárné. A Kultúra mintegy 240 oldalas könyvet és drága papirost nem sajnált rááldozni, hogy e fércmű a sekélyes közízlés igényeinek még lejjebb süllyesztésére megjelenjen, akkor, amikor érdemes magyar írók – a kiadói közöny és érzéketlenség miatt – éveken át egyáltalán nem juthatnak nyilvánosság elé. A szegény fordítónő, Balogh Vilma tagadhatatlan nyelvkészségével nőiségéhez méltóbb munkák átültetésére erősnek mutatkozik e nem kívánatos könyv lapjairól is, azért az elismerést nem tagadjuk meg tőle.”³²

Mindemellett ezekben az években kristályosodik ki újságírói munkássága, ezekben az években lesz vérbeli „reporter”.

 

Újságírás

Egészen megrendítő az a körkép, amit Balogh Vilma 1922-től nagyjából 26-ig a Népszavában megjelent riportjaiban elénk tár. Börtönudvartól külvárosi barlanglakásokig, nyomorék gyerekek otthonától internálótáborig, bonctani intézettől toloncházig, gyerekmunkától háziurak és rendőrök önkényeskedéséig, kilakoltatástól részeg rendőrök verekedéséig, megtelt szülészeti klinikától tüdőgondozóig, erőszakos paptól karácsony előtt magukra maradt kiskorúakig, zálogházak kuncsaftjaitól sógyűjtő gyermekekig, öngyilkosoktól kivándorlókig széles témái palettája. A Stefánia úti épülő házakba magukat ideiglenesen befészkelő hajléktalanokkal való találkozását így foglalja össze: „Elmenőben végignézek még egyszer e szedett-vedett társaságon, az orvosolatlan genny-csatornán Budapest testében... Nem félemlítenek meg!... Menedékhelyeken, zugszállókban, tömeglakásokban, ahol gyakran nézek széjjel, megszoktam, lélekből fölismerni meg-tanultam őket... Lassan-lassan egyformának kopik valamennyi, mert egyforma mélyre nyomja le őket az Élet... Csupán egyetlen dolog döbbent meg újra meg újra, hogy tömegük egyre és egyre növekedik most, 1923-ban, amikor annyi keserű lecke után, annyi mindent tanultunk meg fölismerni.”33 Agitációs tevékenységét a munkáselőadások mellett a Szocializmus hasábjain folytatja, bár ebben az időben már ott is és a Népszavában is egyre több színházi és irodalmi beszámolót közöl. Figyelemmel követi a pesti színpadok repertoárját, ír magyarok és külföldiek előadásairól, Molnár- és Pirandello-, Rostand- és Wedekind-bemutatókról, ír Gorkij visszaemlékezéseiről, Flaubert leveleiről, Móricz Pillangójáról, Babits Sziget és tengeréről, Déry Tibor Énekelnek és meghalnak című verskötetéről. Az interjú műfaját felmelegítve Anatole France halála alkalmából felidézi 1913-as találkozását az íróval. Raith Tivadar Magyar Írásában két színészportrét közöl, és 1927-ben ír a Szocializmusban Kassák Dokumentum című lapjáról. Kassák a bécsi emigrációból is igénybe vette a Balogh Vilma-kapcsolatot. Nemcsak szervező segítőtársként, de szerzőként is számított rá. 1924 áprilisában írja feleségének: „Hevesinek add oda a Lovat. Baloggal írass.”³⁴ Nem találtam nyomát, hogy Balogh Vilma írt-e a Kassák-poémáról. És úgy tűnik, a magyarországi kiadásban sem tudott segíteni, pedig Kassák számított rá: „A Lovat nem lehetne ott kiadatni? Fontos lenne. Talán Baloggal.”³⁵ Viszont – mint említettem – írt a Szocializmusban a Dokumentumról. Bár csak egy V betűs szignó alatt – de a repertórium azonosítja.³⁶ A Dokumentumban személyesen nem működött közre, viszont a Munka című lapban már igen, fordítóként és szemlézőként.³⁷ Ennek alapján kommunistaként (nem volt az) a rendőrség is jól nyilvántartásba vette.³⁸

 

Szerkesztés

De vissza a húszas évek első felébe. A sok újságírás-folyóiratozás után elkövetkezett a saját folyóirat megteremtésének igénye. Balogh Vilma szerzője volt többek között az 1923 januárjában indult Kékmadár című „irodalmi, művészeti és kritikai illusztrált folyóirat”-nak is. Bodri Ferenc idézi Hajdu Henrik visszaemlékezését: „...Amikor Szini³⁹ elment, a lap anyagilag csődbe jutott. Ekkor egy nagyon gazdag, külföldön élő, Sasvári Ármin nevű bankár vette meg a lapot. Sasvári régi szociáldemokrata volt, szerelmes a kitűnő újságírónőbe, Balogh Vilmába. Egy alkalommal hazautazott valami üzleti megbeszélésre, beajánlották neki Hajdu Henriket azzal, hogy irodalmi érdemei is vannak, s olyan kommunista, aki legálisan a szociáldemokrata pártban működik. Ekkor Sasvári felkérte a folyóirat szerkesztésére. Ő szívesen vállalta, a helyettes szerkesztő pedig Balogh Vilma lett, főmunkatárs Hevesy Iván. Később meghívták főmunkatársnak Barta Lajost, Déry Tibort és másokat…” Amint a lap könyvészeti leírása feltünteti, a 11. számtól a tulajdonos is Balogh Vilma lett. Ekkor a lap profilja „Irodalmi és művészeti szemle” lett. Az új Kékmadárt – Hajdu Henrik bevezetőjének megfogalmazásával „az életes, modern, konstruktív irodalom” lapjának szánták. Franyó Zoltán Geniusa örvendetes fejleményként értékelte a megfogyatkozott budapesti folyóiratok világában: „Mostanában azonban megint mintha valami fellendülés mutatkoznék. Új tervezgetések folynak, sőt egyik-másik már valóra vált. A legmodernebbek, akik a legtöbb kapcsolatot tartják a legújabb külföldi törekvésekkel, egy új havi revű, a »Kék madár« köré csoportosultak, amely Szini Gyula régi hetilapjából alakult meg, Hajdú Henrik és Balogh Vilma vezetése alatt. Főmunkatársa Hevesy Iván; decemberi száma még nem jelent meg.”⁴⁰

Bizony nem. És később sem. Mert az új Kékmadárnak csak októberi és novemberi száma létezett.⁴¹ Mert még Balogh Vilma biedermeier bútorainak ára is kevés volt a finanszírozására.⁴² Pláne, hogy még József Attilát is kinevezte közgazdasági rovatvezetővé, aki „pénz felvételére jogosult”.⁴³ Ez azonban már a következő fejezethez vezet.

(Kitérő, adalék a szerkesztéssel járó konfliktusokhoz. Tamás Aladár mesélte: „Másnap délelőtt a Fővárosi Könyvtárból jövet betértem a szomszédos Centrál kávéházba. Egyik asztal mellől nagyban integetett felém Kodolányi János. Még kiáltozott is valamit. Meglepődtem, mivel eddig mindössze kétszer-háromszor ha találkoztunk, legutóbb méghozzá elég kínos jelenet szemtanújaként. Ugyancsak a Centrál kávéházban ültünk vele együtt egynéhányan, amikor asztalunkhoz lépett Balogh Vilma, a nemrégiben megszűnt Kékmadár folyóirat szerkesztő-tulajdonosa. Sorban kezet fogott velünk, Kodolányi azonban nem fogadta el feléje nyújtott kezét. »Ne bolondozzon, Jancsi – mondta Balogh Vilma –, ki tehet róla, ha megszűnt a lap.« Kodolányi azonban változatlanul előkelő merevséggel nézett a levegőbe – egy lóverseny-istálló-tulajdonos gróf sem tehette volna különbül –, és nem válaszolt. Balogh Vilma vállat vont, és továbbment asztalunktól. Én kényelmetlenül éreztem magamat, szinte szégyenkeztem.”⁴⁴ Bodri Ferenc is felidézi Kodolányi ellenszenvét, aki szerint Vilma „...bukott bankigazgató elvált felesége, afféle »mozgalmi nő« volt akkoriban…” Ezt lehet, hogy valami interjúban mondta, a forrását nem találtam meg, a Visszapillantó tükörben viszont ezt írja Kodolányi: „Másnap délelőtt bementem a Kékmadár szerkesztőségébe. […] A belső szobában Révész Bélát láttam, meg egy vaskos, finoman öltözött, gondosan fésült és festett, karperecekkel, gyűrűkkel, fityegő fülbevalókkal ékesített javakorabeli hölgyet. Balog Vilma volt, az induló folyóirat voltaképpeni lelke, irányítója és mozgatója. […] Maga mellé ültetett, s szaporán, nagy entuziazmussal fejtegette terveit, rajongott a fiatalokért, kész volt értük minden áldozatra.”⁴⁵ A lap megszűnéséről pedig így ír: „Mert mi is történt a Kékmadárral? Hát az, ami annyi más akkoriban indult folyóirattal. Az első szám még vastag volt és tekintélyes, nyomdai kiállítása előkelő, tartalma gazdag. Benne volt a Szép Zsuzska első része is. A második szám már sokkal soványabb volt, jelezvén, hogy a ’vaksi nyulacska’ bankár férje nem lát ’fantáziát’ a haladó eszmék hirdetésében. A harmadik pedig tán meg sem jelent. Így jutott szárazra a Szép Zsuzska, ahelyett, hogy büszkén a jövendőbe hajózott volna.”⁴⁶ Az ifjú író nyilván ezért sértődött meg. A „bukott bankár férj”-nek titulált illető pedig talán ama Sasvári lehetett?)

A Kékmadárral kapcsolatban viszont még fontos leszögezni, hogy attól a pillanattól kezdve, amikor Vilma kezébe került a lap, műsoros matinékat szervezett kiegészítésül. Az első matinét novemberi 4-én tartották a Vigadóban. „Az irodalom és művészet terén új célt kitűző Kékmadár szépirodalmi folyóirat vasárnap rendezte első matinéját a Vigadóban, nagyszámú közönség előtt Hevesy Iván érdekes bevezető-előadásában az új: egyetemes, ethikus művészetről szólt. Molnár Antal pedig a modem zenei törekvéseket ismertette világos áttekintésben. Ez a két előadás egyébiránt hű kifejezője volt a Kékmadár törekvésének. A gazdag és változatos műsor keretében Hegyi Rózsi Ady-verseket adott elő megrázó erővel, a drámai mélységek csodálatosan hű megérzők éltetésével, és a komoly művész ihletettségével. A közönség zúgó tapsvihara többször szólította a pódiumra. Kálmán Oszkár Kodály-dalokat énekelt Berzsenyi, Csokonai és Kölcsey egy-egy versére, Baló Elemér három váteszi erejű expresszionista verset adott elő Werfel, Heinicke és Öltén műveiből. Bazilidesz Mária nemesen átérzett Ady-, Bartók- és Kodály-dalai, Németh Mária remek tiszta szopránja, Bartók Béla három szuggesztív szépségű kompozíciója, Simon Jolán Kassák-versei és Palasovszky Ödön két verse a legmelegebb sikert aratta. A Kék-madár első matinéja valóban biztató jel azok számára, akik új művészet és új kultúra hajnalodását várják.”⁴⁷ December 9-ére modern zenei matinét hirdettek. „A »Kék Madár« vasárnap délelőtt tartotta meg első zenei matinéját a Renaissance Színházban. Öntudatosítani a modern magyar kultúrértékeket, amelyek dúsan ömlenek az őstalajból, és megtermékenyíteni a mi levegőnket mindazzal, amivel máshol már előbbre jutottak, nemcsak formákban, de inkább igazságokban – lehet-e ennél méltóbb föladat azok számára, akik itt a kábultságból kivezető utat keresik? Amikor a »Kékmadár« a maga művészi programját a folyóirat keretein túl szolgálja, elismeréssel kell megállapítanunk, hogy az a célkitűzés biztosságával történik, a nemes veretű művészi matéria eszközeivel. A matiné tengelyében ezúttal Kodály, Bartók és Dohnányi szerzeményei állottak, akiket a Waldbauer–Kerpely-vonósnégyes és Zs. Kabos Ilonka zongoraművésznő szólaltattak meg [...] Az egész matiné a tiszta artisztikum jegyében játszódott le, ami Balogh Vilma érdeme, a „Kékmadár” koncertek művészeti vezetőjéé. Nem az olcsó siker útja ez, de mindenesetre a komoly siker útja.”⁴⁸

 

Szalon

Mindemellett a társasági élet szervezése is folytatódott, bár a helyszínek nem mindig világosak. Egy Balogh Vilmáról sokáig egyetlennek tudott, de József Attila kapcsán már sokszor publikált (konkrétan egyébként kettő, azaz két változatban készült) fotón egy lépcső körül csoportosuló társaságot látunk. Ezekről a József Attila minden fényképét közlő kötetben azt olvassuk, hogy mindkét kép Balogh Vilma „bérelt villájának kertjében készült a Stefánia út és Thököly út sarkán”.⁴⁹ Bodri Ferenc ezzel szemben azt írja: az Országos Stefánia Szövetség „egyik székháza a Thököly és a Stefánia utak kereszteződésében álló villa volt. Ennek park felőli lépcsőjénél készült az ismert csoportkép, amelyen Balogh Vilma József Attila és mások társaságában látható, 1923 kora őszéről talán.” Merthogy, magyarázza, Bánóczi László a Stefánia Szövetség igazgatója volt 1915–22-ig. Egy későbbi időszakot pedig úgy jellemez: „emlékké lett a Bánóczival bérelt villa”. Mármost az mondjuk mellékes, hogy Bánóczi e jeles intézménynek nem igazgatója volt, hanem titkára, nem 15-től 22-ig, hanem 18-tól 21-ig – de ha 22-ig, akkor is mit keresett ott az ő révén 23-ban Balogh Vilma? Akivel akkor már nem is éltek együtt? És egyáltalán: bérelt villa vagy székház? Sőt „egyik” székház? Mert igaz, hogy a védőnői szövetségnek valóban rengeteg filiáléja volt, de „a” székház a Vas utca 10-ben volt. Mindez persze kekeckedés, a lényeg, hogy úgy tűnik, Vilmánk hányódott ide-oda, 1924-ben már bizonyosan az Üllői úton lakott, ezt tanúsítja József Attila egyik 1924-es levele,⁵⁰ és ott is folytatta a társasági élet szervezését. Konkrétan ehhez a helyszínhez mint szalonhoz kötődik József Attila megismerkedése 1925 elején Kunvári Bellával, aki eme Üllői úti szalon egyik asztalán „fölfedezte a frissen megjelent Nem én kiáltok című versfüzetét, és nem tudta letenni a kötetet, mert valósággal »belerészegedett» az élménybe” – írja le a kapcsolatindító élményt Valachi Anna.⁵¹ A versfüzet pedig a következő dedikációt tartalmazta: „Kedves Vilmának, hogy meleg tornyokról csodálkozzék a világba és belém. Budapest, 925.”⁵² Vilma az elsők egyikeként, akik megérezték József Attila zsenialitását, ekkor már nagyjából másfél éve patronálta őt – ama Stefánia úti, 1923. kora őszi fotón már jelen volt a társaságban, noha éppen hogy leérettségizett –, nővérét és annak férjét rábeszélte, támogassák, magát Attilát pedig, hogy határozza el, végezze el az egyetemet Szegeden. Bécsben tanuló fiát megkérte, hogy látogatásakor adjon szállást neki, publikációs, később pénzkereseti lehetőséghez próbálta juttatni, illetve maga is közölte a Kékmadárban.⁵³ Nemcsak a dedikáció, de az is mutatja, hogy József Attila komolyan vette és értékelte a felé irányuló szeretetet, hogy egy bizonytalan pillanatában ezt írta Mikes Lajosnak: „… írja meg őszintén, hogy hazugság, amit csináltam, és amit ezután csinálok, az is mind hazugság lesz. Én elhatároztam, hogy ha Mikes Bácsi ezt igazán őszintén megmondja nekem, soha többé betűt le nem írok, ha csak nem a másét. És talán jobb is lesz, hisz ki tudja azt kívülem, hogy eddig is mennyi kínom volt miatta. Balogh Vilma, Pintér Ferenc, Márer Gyurka és mind mindig akik körülöttem voltak, azzal hitegettek, hogy nékem dolgoznom kell, mert szerintük különben értékek pusztulnának el, és azokat csak én tudom hozni, mert az én személyemhez kötöttek. De ők a legbensőbb barátaim voltak, belőlük a vak barátság beszélt csak – kell, hogy Mikes Bácsi, aki eddig is objektív tudott maradni, megmondja végre az igazat.”⁵⁴

Vilma szalonjában is, későbbi matinéin-estjein-összejövetelein is szavaltatta József Attilát, illetve verseit. Úgy tűnik, a költő maga is szívesen vett részt ezeken – Rónay György szerint, noha gátlásos volt, „Vilma társaságában azonban, melynek a negyven felé járó, modern tehetséges szépasszony egyik sztárja volt, egyáltalán nem tartották se savanyúnak, se mereven modorosnak.”⁵⁵ A légkör mindenesetre stimuláló lehetett, Márer György így emlékezik: „Balogh Vilmánál, Welleszéknál, Berend Miklóséknál zsebkendővégről verspárbajokat vívtunk egymással.”56 A körülmények meglehetősen aszketikusak lehettek, Bodri Ferenc felidézi Demeter Ödön visszaemlékezését: „...olyan fiatal írók és költők társaságába tartoztam – írja –, akik a Central kávéházban szoktak találkozni, vasárnap délutánonként pedig egy rövid életű folyóirat szerkesztője, az idősödő és szocialista Balogh Vilma irodalmi szalonjában. A szalon a szó legszorosabb értelmében »irodalmi« volt, hiszen a vendéglátó semmivel sem kínálta meg vendégeit, de ugyancsak éberen őrködött, hogy az éppen terítéken lévő fennkölt témát, amiről szó esett, valamely felszínes fecsegés ne zavarja meg. A rendszerint közel két órán keresztül folytatott értekezések végén a vendéglátó hölgy felkérte egy-egy vendégét, hogy olvasson fel verseiből vagy más írásaiból. Egy ilyen alkalommal hallottam először József Attila előadásában saját verseit…”

 

Szalon

Mindemellett a társasági élet szervezése is folytatódott, bár a helyszínek nem mindig világosak. Egy Balogh Vilmáról sokáig egyetlennek tudott, de József Attila kapcsán már sokszor publikált (konkrétan egyébként kettő, azaz két változatban készült) fotón egy lépcső körül csoportosuló társaságot látunk. Ezekről a József Attila minden fényképét közlő kötetben azt olvassuk, hogy mindkét kép Balogh Vilma „bérelt villájának kertjében készült a Stefánia út és Thököly út sarkán”.⁴⁹ Bodri Ferenc ezzel szemben azt írja: az Országos Stefánia Szövetség „egyik székháza a Thököly és a Stefánia utak kereszteződésében álló villa volt. Ennek park felőli lépcsőjénél készült az ismert csoportkép, amelyen Balogh Vilma József Attila és mások társaságában látható, 1923 kora őszéről talán.” Merthogy, magyarázza, Bánóczi László a Stefánia Szövetség igazgatója volt 1915–22-ig. Egy későbbi időszakot pedig úgy jellemez: „emlékké lett a Bánóczival bérelt villa”. Mármost az mondjuk mellékes, hogy Bánóczi e jeles intézménynek nem igazgatója volt, hanem titkára, nem 15-től 22-ig, hanem 18-tól 21-ig – de ha 22-ig, akkor is mit keresett ott az ő révén 23-ban Balogh Vilma? Akivel akkor már nem is éltek együtt? És egyáltalán: bérelt villa vagy székház? Sőt „egyik” székház? Mert igaz, hogy a védőnői szövetségnek valóban rengeteg filiáléja volt, de „a” székház a Vas utca 10-ben volt. Mindez persze kekeckedés, a lényeg, hogy úgy tűnik, Vilmánk hányódott ide-oda, 1924-ben már bizonyosan az Üllői úton lakott, ezt tanúsítja József Attila egyik 1924-es levele,⁵⁰ és ott is folytatta a társasági élet szervezését. Konkrétan ehhez a helyszínhez mint szalonhoz kötődik József Attila megismerkedése 1925 elején Kunvári Bellával, aki eme Üllői úti szalon egyik asztalán „fölfedezte a frissen megjelent Nem én kiáltok című versfüzetét, és nem tudta letenni a kötetet, mert valósággal »belerészegedett» az élménybe” – írja le a kapcsolatindító élményt Valachi Anna.⁵¹ A versfüzet pedig a következő dedikációt tartalmazta: „Kedves Vilmának, hogy meleg tornyokról csodálkozzék a világba és belém. Budapest, 925.”⁵² Vilma az elsők egyikeként, akik megérezték József Attila zsenialitását, ekkor már nagyjából másfél éve patronálta őt – ama Stefánia úti, 1923. kora őszi fotón már jelen volt a társaságban, noha éppen hogy leérettségizett –, nővérét és annak férjét rábeszélte, támogassák, magát Attilát pedig, hogy határozza el, végezze el az egyetemet Szegeden. Bécsben tanuló fiát megkérte, hogy látogatásakor adjon szállást neki, publikációs, később pénzkereseti lehetőséghez próbálta juttatni, illetve maga is közölte a Kékmadárban.⁵³ Nemcsak a dedikáció, de az is mutatja, hogy József Attila komolyan vette és értékelte a felé irányuló szeretetet, hogy egy bizonytalan pillanatában ezt írta Mikes Lajosnak: „… írja meg őszintén, hogy hazugság, amit csináltam, és amit ezután csinálok, az is mind hazugság lesz. Én elhatároztam, hogy ha Mikes Bácsi ezt igazán őszintén megmondja nekem, soha többé betűt le nem írok, ha csak nem a másét. És talán jobb is lesz, hisz ki tudja azt kívülem, hogy eddig is mennyi kínom volt miatta. Balogh Vilma, Pintér Ferenc, Márer Gyurka és mind mindig akik körülöttem voltak, azzal hitegettek, hogy nékem dolgoznom kell, mert szerintük különben értékek pusztulnának el, és azokat csak én tudom hozni, mert az én személyemhez kötöttek. De ők a legbensőbb barátaim voltak, belőlük a vak barátság beszélt csak – kell, hogy Mikes Bácsi, aki eddig is objektív tudott maradni, megmondja végre az igazat.”⁵⁴

Vilma szalonjában is, későbbi matinéin-estjein-összejövetelein is szavaltatta József Attilát, illetve verseit. Úgy tűnik, a költő maga is szívesen vett részt ezeken – Rónay György szerint, noha gátlásos volt, „Vilma társaságában azonban, melynek a negyven felé járó, modern tehetséges szépasszony egyik sztárja volt, egyáltalán nem tartották se savanyúnak, se mereven modorosnak.”⁵⁵ A légkör mindenesetre stimuláló lehetett, Márer György így emlékezik: „Balogh Vilmánál, Welleszéknál, Berend Miklóséknál zsebkendővégről verspárbajokat vívtunk egymással.”56 A körülmények meglehetősen aszketikusak lehettek, Bodri Ferenc felidézi Demeter Ödön visszaemlékezését: „...olyan fiatal írók és költők társaságába tartoztam – írja –, akik a Central kávéházban szoktak találkozni, vasárnap délutánonként pedig egy rövid életű folyóirat szerkesztője, az idősödő és szocialista Balogh Vilma irodalmi szalonjában. A szalon a szó legszorosabb értelmében »irodalmi« volt, hiszen a vendéglátó semmivel sem kínálta meg vendégeit, de ugyancsak éberen őrködött, hogy az éppen terítéken lévő fennkölt témát, amiről szó esett, valamely felszínes fecsegés ne zavarja meg. A rendszerint közel két órán keresztül folytatott értekezések végén a vendéglátó hölgy felkérte egy-egy vendégét, hogy olvasson fel verseiből vagy más írásaiból. Egy ilyen alkalommal hallottam először József Attila előadásában saját verseit…”

 

30-as évek

Ekkorra, úgy tűnik, a reporterkedésbe belefáradt Balogh Vilma, újságírói aktivitása megritkul, talán betegeskedik(?), főleg fordít. 1930-ban megjelenik Dumas: Egy orvos emlékiratai I^–IV. Balsamo József (Gutenberg); 1931-ben Feldmann Else: Az anya teste (Népszava); Dumas: Egy orvos emlékiratai V^–VI. Balsamo József (Gutenberg); Zola: Családi tűzhely (Gergely Győzővel, Gutenberg).

A Munkán kívül leginkább egy szintén rövid életű, de jelentős orgánumban találunk rá szerzőként, ez pedig az Álláspont nevű „irodalmi, művészeti, társadalompolitikai szemle”, amelyet az Esti Kurir úgy hirdetett: „Ez a folyóirat tárgyalja egyedül pártpolitikai elfogultság nélkül a magyar élet legégetőbb problémáit.”⁵⁷ A Magyar Hírlap pedig kevésbé fellengzően, de szintén hatásvadász módon a magyar folyóiratok szenzációjaként hirdeti a lap 1933. júliusi kettős számát, melynek anyagát mások mellett a főszerkesztőn kívül Féja Géza, Hatvany Lajos, Palasovszky Ödön, Pethő Sándor, Berda József vagy épp Balogh Vilma adta.⁵⁸ Ama főszerkesztő pedig nem más volt, mint Kovách Ákos, Balogh Vilma elsőszülött fia. Aki, bár közgazdász volt, maga is tartott szalont, elsősorban fiatal képzőművészek támogatására. „Kovács Ákos⁵⁹ szalonja kéthetenként váltogatja kiállítási anyagát – írta Farkas Zoltán a Nyugatban. – Rendszerint egy szobrászt és egy festőt mutat be a fiatalok közül. Eképpen a mai fölötte mostoha viszonyok között némi érvényesüléshez juttatja azokat a művészeket, akik a Műcsarnokban, vagy egyéb mindjobban elzárkózó művészeti egyesüléseinkben nem léphetnek a nyilvánosság elé. Helyisége minden friss megnyilvánulás előtt nyitva áll és így jótékonyan egészíti ki a modern kiállításszervező bizottság hasznos tevékenységét.”⁶⁰

Édesanyja szalonja pedig lassanként átment irodalmi estek szervezésébe, részben azokban a szállodákban, ahol éppen lakott, részben a Pénzintézeti Tisztviselők Országos Egyesülete, illetve az Újságírók Otthona termeiben. Az évtizedfordulót egy színháztörténeti szempontból igencsak jelentős esemény jelezte. „A Lukács fürdővel szemközti Esplanade Hotelben – ma: az ORFI épülete – lakott átmenetileg Bánóczi Lászlóné Balogh Vilma, Kassákék jó barátja, az első magyar újságírónők egyike, aki irodalmi estjeivel komoly részt vállalt a két háború közötti haladó irodalom terjesztéséből, ő rendezte a Continental Szálló pincehelyiségében a Nyugat-esteket és hozta létre 1929 szilveszterén 50-60 főnyi meghívott előtt az Esplanade Szálló egyik termében azt a tarka esetet, ahol bemutatták Weill és Brecht polgárpukkasztó zenés darabjának, a Dreigroschenopernek részleteit.”⁶¹

Fodor József ugyan Britannia-esteket emleget Balogh Vilmával kapcsolatban,⁶² de ennek nem találtuk nyomát, valószínűleg egyszerűen rosszul emlékezett a helyszínre. Voltak viszont műsoros vasárnap délutánok 1934-ben a Drechsler kávéházban is, és ugyanebben az évben indultak a nevezetes Continentalbéli vasárnap délutánok/esték, melyek programjára és helyszínére sokan jó szívvel emlékeztek vissza. Itt már valóban volt uzsonna is. És belépődíj. Van olyan interpretáció, amely szerint ezzel mintegy „mellékletként” kínálta fel Vilma a költőket: „irodalom az uzsonnához és a kártyához”, saját sikerét növelendő, de a visszaemlékezések ezt nem támasztják alá. Bizony nem mellékletet nyújtottak a – belépődíj fejében valóban felkínált – uzsonnához és kártyához,⁶³ hanem komoly kulturális programot szolgáltak fel. Általában volt szavalat, felolvasás, komolyzenei produkciók Brahmstól Bartókig, zongoramű és operaária, művészettörténeti vagy pszichológiai előadás, néha még mozdulatművészeti bemutató is. A tehetség és az új iránti érzéket nem lehet megtagadni Balogh Vilmától. Még akkor sem, ha ezeknek az esteknek a színvonala esetleg nem érte volna el „a Nyugat-matinék és mások hasonló alkalmainak hírét és előkelő színvonalát”. Vajon miben mérjük a színvonalat? A Continental-délutánok szereplői – ahogy Lengyel András is helyesen határozta meg – mindig a hivatalos kultúra margóján működő művészek voltak. Hosszú a névsor Baló Elemértől Tersánszkyig, Németh Andortól Szép Ernőig, Medgyaszay Vilmától Török Erzsiig, Ascher Oszkártól Palasovszky Ödönig, vagy mondjuk a zeneszerző-közreműködőket tekintve Jemnitz Sándortól Kadosa Pálig. Itt olvasta fel először verseit Hollós Korvin Lajos, ezért örült, hogy 1966-ban egy tévedés ürügyén megemlékezhet az irodalmi esték fáradhatatlan szervezőjéről, Bánócziné Balogh Vilmáról: „… Járt ide Karinthy Frigyes is családjával és a Hadik kávéház egész bal négyes páholyával, s itt olvasta fel még »meleg« kéziratból többek közt Heuréka című, később oly híressé vált keserű humoreszkjét először. S ide járt Kassák Lajos, szintén családostul, s mintha Schöpflin Aladár is eljött volna egy-kétszer. József Attila többször is szerepelt verseivel, s Tersánszky is felolvasott. Lesznai Anna kiskorú, de óriás termetű gyermekeivel: Jászi Oszkár két fiával gyakori látogatója volt e teáknak. S Németh Andor Madarassy Zsuzsával, Hevesy Iván és Molnár Ákos, a később megölt, félkarú regényíró szintén. Engel Iván többször is zongorázott. Fejtörés nélkül ezek a nevek jutnak eszembe hirtelenében.”⁶⁴

 

 

 

Balra Mányai Lajos, jobbra Gerő Erzsi


Adalék Balogh Vilma tehetség iránti jó szimatához Bányai László visszaemlékezése: „Hogy csak két nevet említsek: innen indult délkeleti nagy hangverseny-útjára – mellyel tudását elmélyítette s nevét felfénylővé tette – Engel Iván zongoraművész; és lámpalázzal küszködve, a még gyakorlatlan kedves bátortalanságával itt lépett szinte először a nyilvánosság elé Huszka Rózsi opera-énekesnő, egyike külföldön élő büszkeségeinknek. És itt mondotta el a dobogón néhány versét Attila is.”⁶⁵

A visszaemlékezésekben gyakran összemosódnak az 1934-es Continental-délutánok az írók, művészek előadóestjeivel a Pénzintézeti Tisztviselők Országos Egyesületének helyiségeiben, pláne az „ünnepélyekkel”. Ez a két utóbbi programtípus már 1935-höz és 1936-hoz kötődik. Ilyen összekeveredésnek volt áldozata Devecseri Gábor is, aki többször is melegen emlékezett meg a harmincas évek „irodalmi pincéi és padlásai” között Bánócziné estjeiről, de írt egy cikket kifejezetten a PTOE-estekről is.⁶⁶ Érdekes módon azonban, éppen amikor elfogadta Hollós Korvin Lajos „kedves hangú” kiigazítását – „a lelkes irodalombarát Balogh Vilma estéi... valóban megelőzték a PTOE estéit. Hol a Continentál Szálló pincehelyiségében, hol valamelyik körúti klubban”⁶⁷ –, ismét elkövetett egy topográfiai hibát: a Continentalba (vagy „valamelyik körúti klubba”) helyezi „azt a páratlanul érdekes Babits-estet, amelyen nem szavalók, hanem költők olvasták fel a Babits-verseket.” Pedig az megint más helyszínen zajlott.

Tegyük tisztába a dolgokat. Kezdetben vala az Esplanade. Hollós Korvin így meséli: „Ez a lelkes öregasszony akkor már évek óta rendezgette – úgy rémlik: havonta tartott – estéit, melyeken hallgatóság és szereplők egyaránt két pengő negyven fillér beléptidíj ellenében teát, kekszet, irodalmat és művészetet kaphattak. Komoly pénz volt ez akkor, de hát sokba került a terem. Kezdetben – illetve amikor magam is meghívót kaptam Vilma néni estjeire –, valamikor a harmincas évek legelején, az egykor volt budai Esplanade Szálló különtermeiben zajlottak le e műsorok, s míg a nagy »fehér teremben« költők, írók, muzsikusok adták elő műveiket, addig a szomszédos helyiségben úttörő képzőművészek állították ki képeiket és szobraikat.⁶⁸ Harmincnégyben azután a Continental Szálló szuterénjébe költözött át Balogh Vilma »rendezvény«-sorozata. Itt is szűnt meg, több évi élet után véglegesen, amikor a rendőrség felfigyelt a bejelentetlen előadásokra.Tudni kell ugyanis, hogy akkoriban minden összejövetelt, amelyre egy asztaltársaságnyinál (12–20 főnél) népesebb közönséget hívtak meg, be kellett jelenteni a rendőrségen, ami azzal járt, hogy a közönség soraiba egy egyenruhás rendőrtiszt s néhány civil detektív ült be, míg künn a bejáratnál két-három rendőr ügyelt az államrend biztonságára. [...] Rendőri ellenőrzés alatt persze, odalett volna e tea-esték fesztelensége, Balogh Vilma tehát felhagyott inkább a rendezésükkel.”⁶⁹

A Pénzintézeti Tisztviselők Országos Szövetségének klubtermeiben (V. Mérleg u. 2., Gresham palota, félem. 8.)⁷⁰ folyamatosan élénk kulturális élet folyt. Ide kapcsolódott be Balogh Vilma a kávéházi helyszín után nyilván intézményes helyszínt keresve 1935 decemberében az Írók és Művészek Társaságának égisze alatt „Írók és művészek előadó estéi” című programjával, melyeket február elejéig hetente tartottak vasárnaponként fél 7-kor. A decemberi alkalmak hirdetései rendezők egész hadát vonultatják fel (köztük Ignotusné Somló Lilyt, Kassákné Simon Jolánt és Kovács Györgyné Wolf Sophie-t, Balogh Vilma menyét), az 1936-osakat pedig egyedül rendezte. Ezek a korábbiakhoz hasonlóan irodalmi-zenei-táncos programok voltak, tudományos népszerűsítő előadásokkal kísérve. Néhány név a szereplők közül: Horváth Árpád, Németh Andor, Szabó Lőrinc, Várnai Zseni, Gelléri Andor Endre, Török Sophie, Fischer József építőművész, Szelényi István zeneszerző, Némethy Anna operaénekes, Nagy Etel, Kepes Éva táncművésznők. Belépő nem volt, uzsonna sem. A dolog komolyságát jellemzi Devecseri Gábor megjegyzése: „De voltak ott éretlen fiatalemberek is a közönség soraiban. Akik esetleg csak betévedtek a szomszéd kártyaszobából, rendetlenkedni. B. Balogh Vilmával gyűlt meg a bajuk. Ha zavarták a hangversenyt vagy a felolvasást, rájuk mennydörgött:— Takarodjék ki innen, maga greenhorn!”⁷¹
Innen, a PTOE-ból tette át székhelyét, pontosabban irodalmi estjeinek színhelyét 1936 februárjában Balogh Vilma az Újságkiadók Otthonába (Erzsébet körút 49.), ahol hetente folytatódtak ismert struktúrával az írók és művészek előadóestjei, melyek közül az első a nevezetes Babits-ünnepély volt február 9-én, amelyet Lengyel András Balogh Vilma legnagyobb fegyvertényének nevezett, s amelyről Devecseri beszámolt. „Ekkor jelent meg az »Ősz és tavasz közt«; itt Vas István olvasta fel. Németh Andor a Dante-fordításokból adott elő. Ekkor választotta József Attila elmondásra a »Mint különös hírmondó«-t, de vagylagosan. Egy másik verset is kiválasztott. S az én kérésemre, aki ugyancsak ezt választottam, mondta el inkább az utóbbit. S erre már nem emlékszem, melyik volt. De emlékszem három derűs mozzanatra. Egy szándékosra, két szándéktalanra. Az első Tersánszky éneke volt: a »Zeng a nád a tó fölött...« kezdetű költeményt énekelte el, gitározva, saját szerzeményű zenéjével. A másik: Karinthy Gabi, aki egyébként igen szépen mond verset, annyira belelendült a felolvasásba, hogy nem vette észre, hol a vers vége. »Csepp, csepp, csepp...!«— zengte, és fölemelte hangját és lapozott és a másik lapon már másik vers kezdődött: ő összecsapta a könyvet, meghajolt és lement a dobogóról. A harmadik: Gellért Oszkár méltóságteljesen, de nagy robajjal elvágódott.”⁷²

A Babits-ünnepélyen a hirdetés szerint Schöpflin Aladár bevezetője után fellépett „Babits Mihály, Gelléri Andor Endre, Illyés Gyula, József Attila. Németh Andor. Tersánszky Józsi Jenő. Devecseri Gábor. Fos István írók, akik Babits írásaiból adnak elő, továbbá Simonffy Margot, Takáts Margit és Ascher Oszkár előadóművészek. A megzenésített verseket a Stojanovits-tercett, Neményi Lili és Török Erzsébet” énekelte.⁷³ Az Írók és Művészek Irodalmi estjei aztán hetenként folytatódtak az Erzsébet körúton a megszokott felépítéssel, ezen belül március 15-én Kosztolányi-, 22-én Kassák-, 29-én pedig Móricz-ünnepélyt tartottak tudós bevezetővel, verssel, zenével, ismeretterjesztő előadással.

Valahol azt olvastam, mintegy Balogh Vilma tevékenységét kisebbítendő, hogy ő nem is egyedül rendezte ezeket az esteket. Ehhez két megjegyzést fűznék. Először is, ha nem egyedül rendezte, az csak növeli a jelentőségüket, tanúsítván kapcsolatainak széles körét, pláne ha ezek között a rendezőtársak között olyan személyiség is volt, mint Polányi Cecil, a magyarországi szalontartók nagyasszonya. Másrészt gondoljuk el, micsoda munka volt a korban rendelkezésre álló infrastruktúra mellett ennyi elfoglalt emberrel állandó kapcsolatot tartani, időzíteni, egyeztetni, hirdetéseket megszervezni stb. Adalék ehhez: a tervezett Kosztolányi-ünnepély időpontja folyamatosan változott. Vilma ezt írja Őnagys. Pécsi (sic!) Blankának 1936 februárjában: „Kedves Asszonyom! Kosztolányi még nem jött meg, az estét márc. 1-én nem lehet megtartani. Valószínűleg 8-án tartjuk meg. Nagyon kérem tehát, rezerválja nekünk a márc. 8. estét. A napokban ½ 10-kor felhívom, ma azért nem tehettem, mert a Központi Könyvtárba vagyok berendelve reggel 8-tól, és innen nem szabad kitelefonálni. Meleg üdvözlet: Bánócziné Balogh Vilma.”⁷⁴ Egy következő levélből pedig úgy tűnik, március 15-ére Móricz Zsigmond-ünnepélyt terveztek. Ámde ez is tolódott: „Igen tisztelt kedves művésznő, Ön volt oly szíves és megígérte közreműködését márc. 15-re. A helyzet annyiban változott meg, hogy nem Móricz Zsigmond, hanem Kosztolányi estét tervezünk. Talán örömet tudunk ezzel szerezni a nagybetegnek. Számítunk ígéretére, és kérve kérjük, hogy mondjon 2-3 Kosztolányi-verset. A műsor gyönyörű lesz. Több Nyugat-író, előadóművészek, énekesek, hárfás. Polányiné melegen köszöni kedvességét. Kérem, jelezze hozzájárulását azzal, hogy a borítékra igent ír, és visszaküldi a boyjal.”⁷⁵ Ez valószínűleg megtörtént, mivel a március 15-i Kosztolányi-ünnepély hirdetéseiben Tersánszky, Hajdu Henrik, József Attila, Vas Imre (?), Ascher Oszkár, Török Erzsi és mások mellett ott szerepel Pécsi Blanka neve.

 

 

Ascher Oszkár

 

Akié pedig nem szerepel, az Radnóti. A szervezőnek a felkért előadók lelkével is kellett számolnia (amint a felkértnek is a szervezőével). Gyarmati Fanni írja naplójában március 11-én: „...Közben volt egy ijedtség: a Balogh Vilma vasárnapi műsoros összejöveteleire jött meghívó, és azt akarta, hogy Miklós a Kosztolányi-ünnepélyen vasárnap Kosztolányi-verseket szavaljon. Azonkívül rá következő vasárnap önálló verseket adjon elő. Annyira erőszakoskodott, hogy Mik nem tudta a telefonban határozottan lemondani, de utána nagyon megbánta, és rögtön névjegyet küldött, amelyen megírta, hogy ki van zárva az, hogy ő Kosztolányi-verseket olvasson. Ez nem tiszteletadás számára stb., stb., és ráadásul engesztelésképpen egy cserép jácintot is küldött neki. Ma azután remegve vártuk a meghívót, de hála Istennek nem volt rajta a neve.”⁷⁶ Radnóti egyébként a következő vasárnapi Kassák-ünnepélyen sem szerepelt.

Ezzel nagyjából meg is szűnnek a sajtóban Balogh Vilma tevékenységének nyomai. Ekkor már hetven körül jár. De a 40-es évtizedfolyamán még két alkalommal feltolakszik a nyugtalan szellem, mégpedig korábbi éveinek két fő tevékenysége, a színház és az írás területén. Nem tudom, egykori második férjével milyen kapcsolatban lehetett, az OMIKE művészakciója ekkor már javában működött, az annalesek nem jelzik, de az Újság „apró” (nem kulturális, még kevésbé színházi) hírként 1940. május 11-én közli, hogy „a Goldmark-teremben Balogh Vilma újszerű gyermekszínházat mutat be”. Másnap, immár a halálozás és a sportrovat között a „beküldött” hírek részletes információkkal is szolgálnak. „A pesti izr. hitközség Goldmark-ifjúsági csoportjának (Wesselényi-utca 7) Goldmarkról elnevezett művészi színháza (kicsik és nagyok számára) megnyitó előadását május 14-én délután 4 órakor tartja. Rendező: dr. Bánóczyné Balogh Vilma. A műsor első száma: Omzsa-himnusz, szövegét írta Szép Ernő, zenéjét szerzette Ribáry Géza dr. Prológ – írta Radó Lili; előadják: Márai Ila és Vándor Valéria. Róka koma vacsorája; előadják: Mányai Lajos, Gerő Erzsi és Vándor Valéria. Az elvarázsolt fa – mesejáték, írta: dr. Bánóczyné Balogh Vilma, zenéjét szerzette: Bíró József, szereplők: Márai Ila, Felhő Magda, Dénes Magda, Vándor Valéria, Rózsa Vera, Gerő Erzsi, Horvát Ferenc, Sarlai Imre, Mányai Lajos. Mátyás király juhásza – mesejáték, írta: Radó Lili, zenéjét szerzetté: Balassa Tamás, szereplők: az előbbiek.” Az előadást valószínűleg megtartották, visszhangnak nincs nyoma. Viszont augusztusban újabb hír, de már csak egyszer: „Októberben új gyermekszínház nyílik. Ez év májusában nagy sikerrel mutatkozott be a Művész Gyermekszínház, amelynek társulatát és műsorát Bánóczyné Balogh Vilma állította össze. A nívós gyermekszínház színpadáról nem gyerekek, hanem felnőtt színészek szórakoztatták a nézőtér ifjú közönségét. Mint értesülünk, Balogh Vilma októberben újra megnyitja a »Művész Gyermekszínház«-at.”⁷⁷ Hát ezt már valószínűleg nem nyitotta meg. Viszont még mindig írt. Három évvel később a lap önálló publikációt hirdet: „LEGKÖZELEBBI KISREGÉNYÜNK. Az Újság regénytára sorozatában október 17-én, vasárnap megjelenik Balogh Vilma kisregénye: Kispolgári csendélet, melyben éles tollal, finom színekkel és reális tónusokban rajzolja fel egy öregedő polgári család egyetlen estéjét, bajait, gondjait, örömeit és csalódásait.” Az írás, inkább novella, mint kisregény, érzékeny életkép egy valaha boldog szerelemben, mára kiégett házasságban élő pár: egy lecsúszott, régen jól menő, elegáns üzletet vivő, mára boldogtalanságában agresszívvá vált kereskedő és szebb napokat látott, hervadásnak indult, de még életre, vagy legalábbis gyöngédségre vágyó felesége, egy kezelhetetlen felnőtt leánygyermek és egy elkényeztetett, tunya kamaszgyerek kvartettje 1943-ban. Szomorú, keserű pillanatkép.

Aztán már csak a végjáték. „Az ostrom alatt halt meg egyedül, ismeretlenül és kínlódva egy szükségkórházban. Mindenki elhagyta. Én is.” – írta őszintén Kovács György. Majd így folytatta: „Sorsa szívszaggató. S azoké is, kikre e sors saját magán kívül ránehezedett.” Vajon mit takarhat ez a talányos utolsó mondat?

 

*

Balogh Vilmát az utókor képviselői szakmájuk szerint értékelik. Egyesek csak az újságíróra emlékeznek, mások a szerkesztőre, esetleg a fordítóra, megint mások az elkötelezett szociáldemokratára, emezek csak a szalon-háziasszonyra, amazok az előadó estek szervezőjére. Egy ilyen sokoldalú pályafutásban érdekes lehet az is, amivel a divatos eszmei áramlatok közül nem foglalkozott. Balogh Vilma látókörén feltűnően, kirívóan kívül maradt valami, ami kevés kortársát hagyta érintetlenül: a pszichoanalízis.

József Attila válogatott levelezésének 1976-os kiadásában a költő egy 1936. októberi, Gyömrői Edithez írt leveléhez a kötetet összeállító és a jegyzeteket író Fehér Erzsébet előzményként jegyzetben közöl egy részletet Gyömrői visszaemlékezéséből. Csak konkrétan a mostani témát érintő mondatokat idézem: „Egy este ülésünk volt Kovács Vilmánál. […] Alighogy bementem a Kovács Vilmához…” stb., stb.⁷⁸ Mivel a jegyzet nem kaphat jegyzetet, a név itt nincs megmagyarázva, viszont a névmutatóban Balogh Vilmához van utalva. A helyzet azonban az, hogy ez a Kovács Vilma nem az a Kovács Vilma. Ez a Vilma, akihez Gyömrői „ülésre” ment, nem kevésbé jeles személyiség (sőt az is lehet, legyünk őszinték, hogy jelesebb), mint az. Ez a Vilma az egyik első magyar pszichoanalitikus volt, Ferenczi Sándor tanítványa és munkatársa, hagyatékának végrehajtója, leánykori nevén Prosznitz Vilma, aki férje vezetéknevét viselve lett szakmájában világhírű. Balogh Vilma elsőférjes korában sokféleképpen használta a férje nevét, de Kovács Vilmának sosem titulálta magát. (Pláne nem 1936-ban!) De a két Kovács férjnek mégis van köze egymáshoz. Szilágyi Dénes (Denis Silagi), aki 1971-ben Lukácsnál érdeklődött a Balogh-szalonról, egy a 2007-ben bekövetkezett halála után a Thalassában 2009-ben közölt visszaemlékezésében a következőt meséli: „...dúsgazdag volt Kovács Frigyes műépítész, kormányfőtanácsos (tehát »méltóságos úr«), Kovács Vilma férje. (K. Frigyes MÁV-főember testvérének – a keresztnevét elfelejtettem – Balogh Vilma volt a felesége, a Kékmadár című folyóirat spiritus rectora, 19. századi stílusban »vezetett« irodalmi és művészeti szalon úrnője, aki válása és elszegényedése után is tartott »szalont« mindenkori hotelszállásán – ott találkoztak többek között Polányi Cecillel és József Attila Juditjával.) Kovácsék ajándékozták a Freud Társaságnak a Mészáros u. 12. alatti házat, ahol berendezték a pszichoanalitikai intézetet.”⁷⁹ Hogy itt a „Kovácsék” pontosan kiket takar, nem egyértelmű, a lényeg az, hogy Balogh Vilma és Kovács Vilma sógornők voltak. Hogy milyen viszonyban voltak egymással, nem tudom, de érdekes, hogy Balogh Vilma pályafutásán, úgy tűnik, a legkisebb nyomot sem hagyta a pszichoanalízis. Ha igazán sznob lett volna, bizonyára foglalkozott volna vele.

 

*

Saját fia szerint túl sok mindenbe kapott bele, de semmiben sem tudott igazán kiteljesedni. „Úgy vélem, hogy semminek sem tudta magát teljesen, százszázalékosan, gátlásmentesen és maradéktalanul odaadni. Az életnek túlságosan sok oldalát ismerte meg, túlságosan sok rétegén ment keresztül, úgyhogy túlságosan sok kritika maradt benne minden új fordulat után ahhoz, hogy újból és újból át tudjon lényegülni.” Megmosolyogtató figura vagy jó tollú újságíró? Könnyelmű, felelőtlen, sőt céda vagy nagylelkű, tevékeny és remek műveltségű hölgy? Afféle „mozgalmi nő” vagy modern és tehetséges szépasszony? Kétes szerepű „irodalmi hölgy”, akinek ízlésén túlfutott az idő vagy páratlan intelligenciájú, művelt és csodálatos cselekvőképességű irodalombarát? Karperecekkel, gyűrűkkel, fityegő fülbevalókkal ékesített buzgonc vagy szigorú feminista? Igazi kékharisnya vagy az utolsó pesti irodalmi szalon nemtője, aki kiváló írói tehetségét az igazi értéknek akár csak halvány szikráját megcsillantó kortársa szolgálatába állította? A jelzőket mind a róla szóló értékelésekből vettem. Kis ráhagyással mindegyikben lehet igazság, egyikben kevesebb, másikban több. Mindenképpen rajta hagyta keze nyomát a XX. század első felének szellemi életén. „Az úttörők közé tartozott, ez kétségtelen, és ez nagyon sok” – értékelte Kovács György. Sok ilyen színes harisnyát kívánok magunknak ma, így nagyjából egy évszázad elmúltával.

 

Lenkei Júlia

JEGYZETEK

¹ L. Balázs Béla levelei Lukács Györgyhöz. Szerk. Lenkei Júlia, MTA Filozófiai Intézet, Budapest, 1982

² Szabolcsi Miklós: Érik a fény – József Attila élete és pályája 1923–1927, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1977

³ József Attila válogatott levelezése, sajtó alá rendezte és a jegyzeteket írta Fehér Erzsébet, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1976; a Stoll Béla-féle 2006-os levelezéskötetben ez a tévesztés már nem szerepel.

⁴ L. Valachi Anna: „Amit a szívedbe rejtesz...” – J. A. égi és földi szerelmei, Noran, Budapest, 2006; Valachi Anna: „A nő számomra rejtély” – J. A. asszonyai, Noran Libro, 2013; Lengyel András: Balogh Vilma és József Attila – A marginalitás irodalomtörténetéhez, in: Uő: Útkeresések – Irodalom- és művelődéstörténeti tanulmányok, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1990

⁵ Kovács György: Festék és félelmek, Holmi, 2001/1. – a továbbiakban innen idézünk.

⁶ L. Litván György: Kovács György, az orvos és író, Holmi, 2001/1.

⁷ Bodri Ferenc: Egy arcél József Attila környezetéből, Magyar Tudomány, 1999/8. – a továbbiakban innen idézünk.

⁸ Bodri Ferenc 1873-ra teszi születését, Lengyel András szócikkében (A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve 2019. Új folyam 6. (Szeged, 2019) | Könyvtár | Hungaricana) 1873 v. 1879 szerepel. Magam az előbbit valószínűsítem, tekintve, hogy 1896-ban gyermeke született.

⁹ Erről a Petőfi-társaságban is megemlékeztek: „Az újságírói munkássasága révén eléggé ismert nevű kisasszony Petőfi olasz fordítójánál tett látogatását írta meg finoman és ötletesen.” https://adtplus.arcanum.hu/hu/view/SzegedEsVideke_1912_09/?query=SZO%3D(%22Balogh%20Vilma%22)&pg=163&layout=s

¹⁰ Budapesti Újságírók Egyesülete Almanachja 1912.

¹¹ L. A Thália Társaság (1904–1908) – Levelek és dokumentumok, válogatta, a jegyzeteket és az előszót írta Gábor Éva, Magyar Színházi Intézet – MTA Lukács Archívum és Könyvtár, Budapest, 1988

¹² A Thália Társaság, i. m. 125.

¹³ Népszava, 1923. júl. 7.

¹⁴ 1907. márc. 16.

¹⁵ 1907. márc. 12.

¹⁶ 1907. dec. 21.

¹⁷ 1908. nov. 13.

¹⁸ 1908. dec. 2.

¹⁹ Szomorúan tapasztaltuk, hogy a Világirodalmi lexikon Ibsen-szócikkében nem szerepel fordítóként Balogh Vilma.

²⁰ L. Fábri Anna vonatkozó könyveit.

²¹ https://core.ac.uk/download/pdf/162162523.pdf

²² Naplómat olvasom, Szépirodalmi, Budapest, 1965, 315.

²³ Egy ember élete. Vö. https://reader.dia.hu/document/Kassak_Lajos-Egy_ember_elete-2675

²⁴ Vö. „Mindenki újakra készül…” Az 1918-19-es forradalmak irodalma: szöveggyűjtemény. IV. A Tanácsköztársaság publicisztikája és irodalmi élete. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1967. 1001.

²⁵ 1921. ápr. 24.

²⁶ 1921. ápr. 24.

²⁷ 1921. márc. 15.

²⁸ Az Újság 1922. febr. 4.

²⁹ 1922. febr. 28.

³⁰ 1922. márc. 7.

tenni: „Itt írjuk meg, hogy a kurzus, amely olyan mohón kapott Ady Endre után, hogy magának kisajátítsa, borzongatós félelmet árult el ismét a költő megnyilatkozásaival szemben. Adynak »Sóhajtás a hajnalban« című örökszép költeményének előadását betiltatta.”

³² 1924. jan. 1.

³³ 1923. jan. 21.

³⁴ Csaplár Ferenc: Kassák levelesládájából, Új Symposion, 1979. jan.

³⁵ Uo.

³⁶ Független szemle 1921–1923, Kékmadár 1923, Repertórium (A Petőfi Irodalmi Múzeum Bibliográfiai Füzetei, B. sorozat 10. Budapest, 1979) | Könyvtár | Hungaricana

³⁷ Az Új Írás 1987-es Kassák-emlékszámában Aczél Géza „lényegre törő, elméleti értékű elemzés”-ként említi Balogh Vilma Magyar munkásstatisztika című írását.

³⁸ Vö. https://adt.arcanum.com/hu/view/ParttortenetiKozlemenyek_1987_2/?query=SZO%3D(%22Balogh%20Vilma%22)&pg=72&layout=s

³⁹ Szini Gyula, a Kékmadár alapító felelős szerkesztője.

⁴⁰ 1924. jan. 1.

⁴¹ Egy 1950-es, korának megfelelően meglehetősen ideologikusra hangolt tanulmányban azt olvasom ugyan, hogy betiltották, de az igazság az, hogy tönkrement.

⁴² L. Németh Andor: A szélén behajtva, Budapest, Magvető, 1973. 410.

⁴³ Kékmadár (1923) ~ Magyar Fotóarchívum (stefan2001.blogspot.com)

⁴⁴ Tamás Aladár: Kék zubbony alatt piros szív, Új Írás, 1972/2.

⁴⁵ Kodolányi János: Visszapillantó tükör, Budapest, Magvető Kiadó, 1968. 64.

⁴⁶ Uo. 81.

⁴⁷ Világ 1923. nov. 6.

⁴⁸ Népszava, 1923. dec. 11.

⁴⁹ Idesereglik, ami tovatűnt – József Attila összes fényképe, szerk.: Kovács Ida, PIM, Budapest, 2005. 53.

⁵⁰ „Mindenkit üdvözlök, mondd meg nekik, hogy a borítékok már meg vannak címezve, csak bélyegre várnak. Balogh V. Üllői út 12?”

⁵¹ „A nő számomra rejtély”, i. m. 75-76.

⁵² Nem én kiáltok (számozott, aláírt, dedikált) - József Attila - Régikönyvek webáruház (regikonyvek.hu)

⁵³ Lázadó Krisztus, 1923. okt.

⁵⁴ 1926. május

⁵⁵1928https://adtplus.arcanum.hu/hu/view/JelenkorPecs_1978_1/?query=SZO%3D(%22Balogh%20Vilma%22)&pg=266&layout=s

⁵⁶ https://adt.arcanum.com/hu/view/UjLatohatar_1959/?query=%22Balogh%20Vilma%22%20Kosztol%C3%A1nyi&pg=240&layout=s

⁵⁷ 1933. júl. 12.

⁵⁸ 1933. júl. 14.

⁵⁹ Kovách Ákos általában ch-val használta vezetéknevét, de előfordul cs-s változat is.

⁶⁰ Nyugat 1930/24.

⁶¹ Molnár Gál Péter: Mikor mutatták be a Koldusoperát Budapesten?, Kritika 1982/11. Nyugat-esteket nem rendezett Balogh Vilma.

⁶² http://mek.niif.hu/09000/09065/09065.pdf

⁶³ Ami egyébként nem volt rendkívüli. Devecseri írja: „Még az olyan legkomolyabb folyóiratnak is, mint a Nyugatnak Móricz Zsigmond és Gellért Oszkár rendezte irodalmi összejövetelei is kávéházi fogyasztáshoz kötődtek.”… Irodalmi pincék és padlások, Tükör, 1966. aug. 23.

⁶⁴ PTOE? Élet és Irodalom,1966. márc. 5.

⁶⁵ Négyszemközt József Attilával, in: József Attila-emlékkönyv, szerk.: Szabolcsi Miklós, Szépirodalmi Kiadó, 1957, 397.

⁶⁶ PTOE, Élet és Irodalom, 1966. febr. 26.

⁶⁷ Bánócziné estjein, Élet és Irodalom, 1966. márc. 12.

⁶⁸ Amiből talán nem ok nélkül következtetünk arra, hogy az akcióban részt vehetett anyjával közösen Kovách Ákos is.

⁶⁹ PTOE? I. h.

⁷⁰ Ahol egyébként, mint egy alább említendő képeslap feladójaként megjelölte – „Mérleg u. 2. II. em. pensió” –, akkortájt maga Balogh Vilma is lakott.

⁷¹ Bánócziné estjein, i. h.

⁷² Uo. A harmadikat Gellért egy héttel később cáfolta, mondván, ő sohasem járt a Continentalban, Bánóczinéval pedig sohasem találkozott. Vö. Aki alvás közben elvágódott. Élet és Irodalom, 1966. márc. 19.

⁷³ Magyar Hírlap, 1936. febr. 6.

⁷⁴ MTA Könyvtár Kézirattár, MS2429/40.

⁷⁵ MTA Könyvtár Kézirattár, MS 2429/41.

⁷⁶ Radnóti Miklósné Gyarmati Fanni: Napló 1936–1946, Jaffa, 2014, I. 107.

⁷⁷ Ujság, 1940. aug. 29.

⁷⁸ József Attila válogatott levelezése, E. i. m. 478.

⁷⁹ Denis Silagi: Adalékok a „Pszichoanalízis – magyarországi vonatkozások” témához, Thalassa, 2009/1.