Spiró György: Az imposztor – József Attila Színház

Każyński arra készül, hogy az általa rendezett Tartuffe zárójelenetét a regnáló hatalomnak tetsző módon dolgozza ki. Nincs ezen mit csodálkozni, hiszen a XIX. század második évtizedében, az oroszok megszállta Vilnában színházigazgatóként csakis így maradhat a felszínen. Ő és a társulata a túlélésért játszanak. A színészek homloka tehát a zárlatban érinti a padlót. Mindeközben a páholyban helyet foglaló Gubernátor (Kaszás Géza) felé kell fordulniuk, és a kezüket, nem törődve a fizika törvényével, az ég felé emelniük. Micsoda kép! Ám Każyński nem számol az előadásában címszerepet alakító vendégművésszel, így a hajbókolás magasiskolája meghiúsul.

Boguslawski még egyszer megpróbálja. Vissza szeretne kapaszkodni a csúcsra, de legalábbis annak a közelébe. Azt akarja, hogy újra megkérdőjelezhetetlen súlya legyen a korabeli, oroszok irányította Varsóban. Az Ikszek a SZÍNHÁZ regénye. Akit érdekel a színpad világa, akár alkotóként, akár a háttérben munkálkodóként, annak a kötelező első lépés a színfalak mögé pillantásban a monstre Spiró-regény. Színház, hatalom és haláltánc. Mindhárom téma lényeges a szövegben, amelyben a drámába illő dialógustechnika hordozza a cselekmény fordulatait.

Boguslawski a magánéletben szeszélyes, akár az áprilisi időjárás, mert érzi, hogy az idő már nem neki dolgozik. Ám lehetetlen nem szeretni, mert a tehetséges művész élete utolsó pillanatáig szerepet játszik, így akarván kicselezni a halált. Hősünk tisztában van a színpad időtlen mágiájával. Boguslawski tudja, hogy a politikai rendszerek hosszabb-rövidebb ideig fennállhatnak ugyan, de a színpad szentsége és a társadalmat formálni képes tükörfunkciója nem mulandó. Az előbbiek adják az elnyűhetetlen színész-rendező színházon jóval túlmutató hatalmát.

Spiró saját regényének motívumából írt színdarabot négy évtizede. Boguslawski égető anyagi gondjait enyhítendő vendégszereplést vállal a vilnai színházban, amelynek a már említett Każyński a vezetője. Az imposztor címmel írt, gyakran játszott színművet legutóbb a József Attila Színház mutatta be.

A kétszáz évvel ezelőtti színház csak nyomokban emlékeztetett a maira. Nem az összjáték jellemezte a kor előadásait, hiszen csak néhány nap volt arra, hogy egy-egy színdarab eljusson a premierig. Mivel nem volt klasszikus értelemben vett repertoár, kevésszer játszottak egy darabot, ezért a színészek több tucatnyi szerepben léptek fel évadonként. A változó szövegtudású aktorok a súgólyuk körül helyezkedve inkább deklamáltak, semmint játszottak. Ennek a színházi működésnek a mestere Wojciech Boguslawski.

Bagó Bertalan a szöveget túlzottan tisztelő rendezésének kissé lassú a felvezetése, a tetőpontban megcsillan az erő, míg a levezetés inkább epilógus, semmint végkifejlet. A klasszikus tagolás változó intenzitása felvonásonként is megvan. Mindegyik rész el-elereszti a néző figyelmét, de mindig van egy pont, amikor képes erővel szólni.

Idős férfi tétova lépteit látjuk a kezdő jelenetben. Ismerkedik a környezettel, a színház csupasz falaival. Benedek Miklós a zeniten jóval túl járó színpadi csillagot játszik. Boguslawski istene a pénz, de a szfinx merevsége mögött ott szunnyad a szeretet. Ám az érzelem sohasem az embernek szól, hanem a színháznak. Benedek Miklós ezt az emocionális hidegséget adja nagyszerűen. Amit a színész az életben képtelen megélni, azt a színpadon pótolja. Kezdetben semmit sem érzünk a lengyel színészóriás imposztorságából. Később sem sokat. Benedek Boguslawskija ugyanis nem kópé és nem rosszcsont. Rezzenetlen arca kellő távolságból és méltósággal szemléli a világot maga körül. Amíg nem kapja meg az általa kért összeget a vendégjátékáért, nemes egyszerűséggel ráül a Tartuffe szövegkönyvére.

(fotó: Kállai-Tóth Anett / József Attila Színház)

Benedek Miklós szerepformálásának legerősebb része a második felvonásbeli próba, egyben ez az előadás csúcspontja is. A színész többféle szemszögből világítja meg karaktere összetettségét. Mindenekelőtt kiderül, hogy a vendégművész elhivatott színházi ember. Boguslawski úgy lép előtérbe, hogy szoros olvasásának köszönhetően a Tartuffe rejtett rétegei tárulnak fel. Felkavarodik körülötte az állóvíz, mert nem hisz a tegnap igazságának. Nem enged az örök igazságból, miszerint a színház csakis a jelenben születhet meg. Ellentmondást nem tűrve vezeti végig a többieket egy érvényes előadást sejtető próbán. Boguslawski azt tudja, amit kevesen a színháziak közül: pillanatot rendezni. Erre lesz alkalma a harmadik felvonásban. Benedek megvillantja az egykor hódító férfit is, hiszen komoly hévvel vall szerelmet Tartuffe-ként az Elmirát alakító Kamińskának.

Hálátlanok a kisebb szerepek, mert a karakterek leginkább a színházhoz való viszonyukban értelmezhetők. A kabinetalakítások összességükben arról szólnak, hogy a színház rengeteget követel attól, aki egyszer beleszeretett, de nagyon keveset ad, mégis lehetetlen elszakadni tőle. A társulat tagjai inkább több mint kevesebb sikerrel lehelnek életet a karaktereikbe. Molnár Zsuzsanna a Súgónő szerepében vénlány, akinek az életében csapodár vőlegényén, azaz a színházon kívül egyéb nem maradt. Kamińska elvágyódik Vilnából, mondván, jobban megbecsülhetnék a tehetségét másutt. Pikali Gerda megszólalásai néhány mondatig tévútra viszik a nézőt, hogy aztán az utolsó, a más hangfekvésben ejtett szakasz kihívó tárgyilagossága szóljon a színésznő valódi álmáról.

Nem ittam el eléggé, az a baj, válaszolja Skibiński arra a felvetésre, hogy elitta az eszét. A megállapítás nemcsak a jelenre, hanem általánosságban is értendő. Különös drámaiságot kap a mondat Ujréti László alakításában. Skibiński az egyik legrutinosabb színész Każyński társulatában. Ujréti sokatmondó vonásokkal rajzolja meg nemcsak az alkoholista színészt, de a lehetőségét elszalasztó férfit is, akinek már nem a játék a fontos. Számára az lenne a lényeg, ami már nem adatik meg ebben az életben. Ujréti játéka rekviem a meg nem született gyermekért.

A jelenkor magyar színházának visszatérő témája a hatalom és az állampolgár, a hatalom és a művész viszonya. Az angyalföldiek olykor döcögő előadása a színház mindennapi működésének illúzióktól mentes és szórakoztató bemutatása mellett érvényesen szól a központosított állam vészterhes árnyékában túlélni kénytelen társulatról is. Każyński (Nemcsák Károly) kétségbeesett szaladgálásai, ellentmondást nem tűrő felcsattanásai az igazgatóéi, a vélhetően egykor tehetséges, kompromisszumot nem ismerő színházi emberéi, aki mára a regnáló hatalom kiszolgálójává avanzsált a remélt pénzügyi támogatás fejében. Nemcsák alakítása szangvinikus színiipari szakmunkásnak mutatja a direktort, akinek a hétköznapok rutinja mellett nincs ideje a művészetre, de az vitathatatlan, hogy él-hal a társulatáért.

A zárójelenet Rybak hattyúdala. A fiatal színész, akit ledarált a hatalom, búcsúzik az addigi életétől és a színpadtól. Milyen rég volt, amikor én színész voltam, mondja Rybak. Lábodi Ádám lassú léptekkel, égnek emelt karokkal távozik a színpad csupasz falai közé, mert a színház, ahogyan az élet is, megannyi disszonanciájával együtt, hatalmas dolog. A József Attila Színház előadása hitvallás az élet és a színház mellett.

Szekeres Szabolcs