A 230 éves Kolozsvári Magyar Színházban – 1.

 

A dán királyfi óhaját betartom

Hamlet, a rendező – 1987

…e torz kor szégyenét mégis lejegyzem,

s bár tettemért sötét zárkába zárnak,

a dán királyfi óhaját betartom,

kifulladásig győzve földi harcom!

(Tompa Gábor: Horatio levele Dániából – részlet)

 

A William Shakespeare-nél 16 évvel fiatalabb Bethlen Gábor erdélyi fejedelem nevéhez fűződik az idén épp 400 éve, 1622-ben alapított nagyenyedi református kollégium, amelynek diákjai 170 évvel később az erdélyi országgyűléshez intézett kérvényükkel sikeresen kezdeményezték az Erdélyi Magyar Nemes Színjátszó Társaság létrejöttét. A legelső előadást 1792 decemberében tartották meg Kolozsváron, az előző évben megözvegyült gróf Rhédey Mihályné házában, aki ingyen bocsátotta a színészek rendelkezésére a báltermét, s egyébként a ma uralkodó brit Windsor-ház egyik „ősanyjának”, II. Erzsébet angol királynő ükanyjának, Rhédey Klaudiának (1812−1841) a nagymamája volt.

Az 1790 októberétől próbálkozó pest-budai magyar színtársulat megszűnésével saját pátriájuk mellett Magyarországon is a kolozsvári színészek terjesztették el anyanyelvünkön a színjátszást. Nekik köszönhető a magyar Shakespeare-kultusz megteremtése is. Ebben élen járt az a Kótsi Patkó János (1763−1842), aki ugyan nem tanult az „erdélyi Wittenbergben” – mint az első román nyelvű Hamlet fordítója, Ioan Barac (17761848) –, ellenben 1793 novemberétől ő játszotta legelőször a dán királyfit magyar nyelven. Ettől kezdve színházaink rendre előveszik Shakespeare legnagyobb drámáját, főként korszakfordulók idején. Kótsi Patkó Jánossal egyébiránt a magyar „hamletológia” is megszületett, mivel ő volt az első, aki a darab színészpedagógiai vonatkozásait saját színpadi elveinek és játékstílusának alapjaként hasznosította.

 

 

 

Bíró József – Osrick

 

A legelső magyar Hamlet-színészről Láng Ádám János (1772−1847) által készített ceruzarajz is szerepelt azon az emléktárlaton, amelyet 1990-ben a pest-budai első magyar hivatásos színtársulat születésének 200. évfordulója alkalmából rendeztem a Bajor Gizi Színészmúzeumban, és amelynek megnyitóján Kötő József (1939−2015) – még egy hétig a Kolozsvári Állami Magyar Színház igazgatójaként – felkért az erdélyi bicentenáriumi kiállítás megrendezésére is. Kótsi Patkó János portréja ugyancsak megtalálható A mesebeli szentmadár – Képek a kolozsvári magyar hivatásos színjátszás 200 éves történetéből című kötetemben, melyet 1992-ben ugyanaz a budapesti Héttorony Kiadó adott ki, amely két évvel korábban megjelentette Kántor Lajos (1937−2017) Hamlet a bántott félhez tartozik című kitűnő könyvét. Ebben a kötetben olvastam először Tompa Gábor három évvel korábbi Hamlet-rendezéséről.

 

 

Tompa Gábor, Keresztes Sándor és Héjja Sándor a próbán (fotók: Kántor László)

 

Az 1987-es premier idején még csak 29 éves rendező szerencsés csillagzat alatt született. Édesanyja Mende Gaby (1929−2021) színésznő, édesapja Tompa Miklós (1910−1996) rendező, a legendás marosvásárhelyi Székely Színház alapító igazgatója és az 1954-ben Kolozsvárról Marosvásárhelyre költöztetett Színművészeti Intézet tanára. Ráadásul a színiakadémia közvetlen szomszédságában laktak, úgyhogy Tompa Gábor születésétől fogva lényegében a marosvásárhelyi színházban nőtt fel. Nagyapja a transzilván költő és műfordító Tompa László (1883−1964), akitől az írói tehetségét, míg édesapjától a vezetői rátermettségét örökölte. 1981-ben a bukaresti Színház- és Filmművészeti Akadémia nemzetközi rangú rendező szakán diplomázott. Világhírű tanárai között ott volt Liviu Ciulei (1923−2011) is, aki még díszlettervezőként az 1956-ban indult Teatrul 2. számában hirdette meg a színház „reteatralizációját”, majd 1961-től a jellemzően román színpadfilozófiát a bukaresti Bulandra Színház gyakorlatába is átültette, mégpedig Shakespeare Ahogy tetszik című komédiájának általa rendezett ikonikus bemutatójától kezdődően, amelynek az ugyancsak Ciulei tervezte játéktere díszletkeretként a londoni Globe Színházat idézte. „A visszaszínháziasítás atyja” első szereposztásban maga játszotta a méla Jacques-ot, tehát éppen Liviu Ciulei mondta el a híres „Színház az egész világ…” kezdetű monológot is: Shakespeare londoni „Theatrum Mundi”-jának eredetileg a római Petronius által megfogalmazott mottóját.

Tompa Gábor 1986-ban, a Hamlet rendezése idején így határozta meg az általa is alkalmazott reteatralizáció lényegét, amelynek alapja a szuggesztió: „Igazi mű az, […] amely minden műélvezőben megszüli a külön művet, a külön világot, a külön univerzumot. Olyan közlés, amely a műélvezőre hagyatkozik, hogy benne szülessék meg a valódi mű…”¹

 

Sebők Klára és Barkó György – bohócok, sírásók (fotó: Kántor László)

 

A diploma átvétele után Tompa addigi sikerei eredményeként akár Bukarest legjobb színházaihoz is szerződhetett volna, ő azonban választott mentora kérésére a Kolozsvári Magyar Színház rendezője lett. Harag György (1925−1985), aki Tompa Miklós tanítványa volt, és akinek 1953−1960 között, a nagybányai−szatmári színház alapításakor, illetve az új partiumi magyar teátrum stílusának kialakításakor is Gábor édesapja volt a példaképe, már jó ideje a saját útját járta. A hetvenes évek elején épp Marosvásárhelyen talált rá a maga egyéni, általa „esszenciális realizmusnak” nevezett színpadi stílusára, amelyet 1975-től mint a Kolozsvári Magyar Színház művészeti vezetője teljesíthetett ki. Harag György tudta, hogy holokauszt túlélőként a koncentrációs táborok végzetes következménye időzített bombaként lappang a szervezetében, ezért még életében olyan utódról kívánt gondoskodni a Sétatéren, aki képes bizonyos terheket sikeresen levenni a válláról, hogy ő, amíg teheti, minél többet rendezhessen, más színházaknál és külföldön is. Nem véletlen, hogy végül az alig hatvanévesen elhunyt Harag hattyúdalát, a marosvásárhelyi román társulattal színre állított Cseresznyéskertet – amelyet nemzetközi hírűvé vált kollégái mindmáig a XX. század egyik legnagyszerűbb előadásaként tartanak számon – végeredményben Tompa Gábor fejezte be, amikor mentora intenciói szerint Romulus Fenes csodálatos díszletében beállította a fényeket.

 

Keresztes Sándor – Claudius

 

Mindez 1985 nyarán történt. A 28 éves Tompa Gábor a július 6-án végleg a nem-ismert tartományba távozott Harag György kívánsága szerint folytatta a Kolozsvári Magyar Színház művészeti irányvonalának kijelölését, míg Kötő József, aki 20 éve a legrégibb folyamatosan működő magyar hivatásos teátrum irodalmi titkára volt, átvette az igazgatást a nyugdíjba vonuló Bisztrai Máriától. A Hamlet színre állításának ötlete Tompától származott, Kötő pedig igyekezett minden akadályt elhárítani az előadás létrejöttének útjából, ami azért sem volt egyszerű, mivel már a próbaidőszakban többször letiltották. Ugyanis noha Mihail Gorbacsov hatalomra kerülésének következtében ez az év a hidegháborús enyhülés és a pozitív történelmi változások kezdetét jelzi a világtörténelemben, Ceauşescu diktatúráján nemhogy nem változtatott, de a cenzúra és az elnyomás Romániában csak még inkább erősödött.

Ráadásul felgyorsult a kolozsvári Harag-csapat kivándorlása is – zömében Magyarországra, ahol sajnos közülük csak kevesen találták meg méltó helyüket a színházi világban. A segédrendező Cristian Ioan a próbanaplóban feljegyezte, hogy Harag György a Cseresznyéskertet a színház metaforájának tekintette. Amikor az időalagútra, illetve egy gyökereivel felénk meredező, kidöntött öreg fára emlékeztető díszlet látomása összeomlott, a rendező színpadi testamentumában nem csupán Harag alteregójának sokat idézett gesztusa jelentéses, aki Firsz szerepében a haldokló rendező öklével verte a színpadot és kiáltotta sírva: „Én itt maradok!” Ugyancsak figyelemre méltó, milyen óriási távolságra kerültek tőle az otthont kényszerűen elhagyó, szétszóródó „társulat” tagjai. Erre a szomorú tényre utalnak a Tompa-vers általam idézett végét megelőző beszédes sorok is: „Felnőtt, gyerek e honból elhajóznak, / vállalva kínját távol Angliának…”

 

 

Farkas Ibolya, Keresztes Sándor és László Gerő a próbán (fotók: Kántor László)

 

Tompa Gábornak a Készenlét című, már fekete borítójával is „hamleti” költészetet sugalló kötetében látott napvilágot 1990-ben a jelen írás címéül szolgáló sort tartalmazó szonett. A Horatio levele Dániából, amelyet a rendező-költő Héjja Sándoréknak ajánlott, mottójával is jelezte a shakespeare-i kötődést. Merthogy a „Tapot se; dacolunk e baljóslattal...” kezdetű replika az Ötödik felvonás 1. színéből – Arany János fordításában – így folytatódik: „ hisz egy verébfi sem eshetik le a gondviselés akaratja nélkül. Ha most történik: nem ezután; ha nem ezután, úgy most történik; s ha most meg nem történik, eljő máskor: készen kell rá lenni: addig van.” (Az eredeti szövegben: „The readiness is all.” – „A készenlét minden.”)

Lényegében Harag György szelleme hatotta át Tompa Hamlet-rendezését. Mentorának legjobb kolozsvári barátja, állandó munka- és szellemi társa, Héjja Sándor (1942−1996) játszotta a dán királyfit, Horatiót pedig Harag 1959-es szatmári rendezésének Hamletje: Csíky András. Ám sajnos Héjja nemigen tudta túltenni magát rendező barátja elvesztésén. S amikor a „felettes elvtársnő” – mivel a magyar színész magyarul kezdte kifejteni nézeteit egy szakmai kérdésről a Magyar Színházban – ráordított az egyik gyűlésen, hogy beszéljen románul, betelt nála a pohár. A címszereplő nevét hamarosan a kritikákban sem lehetett leírni. S mihelyt Héjja feliratkozott, hogy családjával együtt Magyarországra költözik, nem játszhatta tovább a szerepet sem. Onnantól Zalányi Gyula személyesítette meg Hamletet, ám hamarosan ő ugyanúgy elhagyta Romániát, ahogy a Claudiust alakító, Tompánál egy évvel idősebb Keresztes Sándor, vagy már előbb Héjja felesége, Sebők Klára, továbbá a Színész királynő „bohóc-párja”: Barkó György.

A 28 éves rendező vezetésével a „Hamlet” első olvasópróbáját 1986. március 28-án tartották, a Kötő József által nagy nehezen kiharcolt bemutatóra pedig közel egy év múltán, 1987. február 23-án kerülhetett végre sor. Közben a nemzetközi kulturális életben bekövetkező pozitív változásokat jelezte az 1986 októberében, Londonban megrendezett Kortársunk-e még Shakespeare? tematikájú nemzetközi konferencia a lengyel Ian Kott Kortársunk Shakespeare című emblematikus esszékötete varsói megjelenésének negyedszázados évfordulóján, mely főként a szocialista blokk színházi metakommunikációját segítette. A legfőbb tanulság, hogy Shakespeare ugyan jószerivel mindig a kortársunk, de vannak olyan történelmi pillanatok, amikor „még annál is kortársibbá” válik.² A nyolcvanas évek Romániájában mindenképp.

A Globe Theatre, amelynek „logója” a Földgömböt tartó Herkules, a Világszínházat szimulálta. A Hamlet Shakespeare összes darabja közül a legtöbbet árul el a színház esszenciájáról: szándéka szerint a saját korában is globális világképet tükrözött, társadalmi modellt kínált, egyéni és kollektív identitást őrzött, továbbá közösségi fórumot teremtett. A színháztörténetben aligha akad sok olyan produkció, amely ennyire látványosan, ugyanakkor valóban korszerűen tette a magáévá Shakespeare teátrális világmodell-felfogását, mint Tompa Gábor első kolozsvári Hamlet-rendezése. A készülő előadás lényegéről a fiatal rendező így vallott:

„A Hamlet olyan próbakő minden színházi ember életében, amely talán egész pályáját meghatározhatja. Sehol, Shakespeare egyetlen művében sem fogalmazódik meg olyan élesen, hogy színház az egész világ. A Hamlet minden szereplője kapcsolatban áll a színházzal, nem mint intézménnyel, hanem mint életformával, életmodellel. A fordításnak az eredeti szöveggel való összevetése során kiderült, hogy árnyalatnyi fogalmazásbeli különbségek lényegre ható rálátást engednek a műre. Arany János ezt adja Hamlet szájába: »Ildomos lesz ezentúl furcsa álcát öltenem«; az eredeti is ezt jelenti, csak közvetlenebb értelme van: »Kénytelen leszek bohócruhát ölteni.« Vagyis nem azt mondja: bolondnak fogom tettetni magam, hanem azt, hogy ezután színházat fogok játszani. Ez kulcsot adhat a mű értelmezéséhez. Ezen túlmenően Hamlet megrendez egy előadást, Az egérfogót, amely leleplezi a Claudiusféle zsarnokságot. Az előadásnak társadalmi funkciója is van, ugyanakkor megfogalmazza Hamlet ars poeticáját. Azt, hogy egyedül a művészet képes kimondani az igazat, és tükröt tartani az emberi természetnek. Hamlet Az egérfogó megrendezésével művészetpolitikai tettet hajt végre, ugyanakkor a kifejezési eszközök szintjén egy avantgarde előadást is produkál, és hadat üzen az ál-patetikus, konzervatív, hamis érzelmeket propagáló színháznak, és ezt el is mondja a színészeknek rendezői utasítás formájában. Hamlet apjának szelleme is egy színész, aki átruházza Hamletre ezt a nemes hagyományt, amelynek célja a bénító zsarnokság elleni harc, és ennek a folyamatnak újabb állomása Horatio, aki ennek a tudásnak a birtokában lesz majd a kor krónikása. Ez a hármas metaforikusan azt jelenti, hogy az értékeket bármilyen áron meg kell menteni és tovább kell adni. Az értékek elpusztíthatatlanok és fennmaradnak. Hamlet atyja szellemének örököse, aki nem engedi Horatiót elpusztulni, mert rá kívánja ruházni a megmentendő értékeket. Ez lenne az előadás egyik üzenete.” ³

 

Nagy Dezső – Guildenstern) és Héjja Sándor – Hamlet (fotó: Kántor László)

 

T. Th. Ciupe szcenikai terve leképezte és egyúttal kortárssá tette a Shakespeare korabeli világszínházat, amelyet a jelenkori színpaddal ötvözött. A tükrös díszletben maga a néző is többször felfedezhette önmagát szimbolikusan és ténylegesen egyaránt. Középen a magaslatként kialakított királyi páholy, illetve a trónus a „Globe” Színház balkonjára hajazott. Ez a hatalom tere, ahová viszont csak keskeny, veszélyes és ingatag vaslétrán lehet feljutni, alatta pedig a széttárható függönnyel ellátott színház – a színházban, ahol a csupasz műszaki berendezéseknek ugyancsak elengedhetetlen dramaturgiai szerep jutott a produkció folyamán. A penész-színű, hangszigetelt, kijárat nélküli, tökéletes bezártságot sugalló falak érzékeltették, hogy „Dánia börtön”⁴ és „Rohadt az államgépben valami.”⁵ Hamlet intelmeinek megfelelően már az 1987-es kolozsvári játéktér is többszörös „tükröt tartott mintegy a természetnek; hogy felmutassa […] maga az idő, a század testének tulajdon alakját és lenyomatát.”⁶

Ugyanígy demonstrálta „az erénynek önábrázatát, a gúnynak önnön képét” azzal is, hogy Héjja Sándor nagyszerű alakításában Hamlet megfáradt, inkább középkorú színházi rendező, aki szokatlan módon jóval idősebb, mint a trónbitorló. A fekete hajú Keresztes Sándor Claudiusa jó pár évvel ifjabb az „unokaöccsénél”, ráadásul szélsőséges, rapszodikus, nemegyszer harsány, hisztérikus, gyávaságát hol vészjósló nyájassággal, hol hirtelen dühkitörésekkel leplezi – leginkább önmaga előtt. Ugyanakkor mozgékony, ravasz és vakmerő. Ördögi figura: imája egyszerűen hátborzongató. Tompa a meglepő szereposztást a későbbiekben azzal indokolta, hogy így sokkal perverzebb, amikor a fiatal király megígéri, hogy trónörökösévé teszi Hamletet. Tudniillik „1987-ben a végtelenítettnek látszó diktatúráról nem hittük, hogy egyhamar vége lesz. Ha valaki ki akarná várni, hogy vége legyen a diktatúrának és meghaljon a zsarnok, eltelik egy egész generációnyi élet.”⁷

Persze ezzel a megoldással a saját fiánál is jócskán fiatalabb új házastárssal másodvirágzását élő Gertrude beállítása még ambivalensebb – főleg a szokásos előítéletek következtében. Farkas Ibolya azonban nagyon finoman érzékeltette, hogy a kezdetben boldog királyné miként hidegül el második férjétől a Hamlettel való drámai jelenet hatására, és hogyan sejti meg a szomorú valót.

Tompa Gábor szerint: „A drámai cselekvés magva a szavak mögött van. A kulcsfontosságú kérdés a szereplők identitásának megfejtése. Minden szereplő túlnő egyetlen emberi sorson. Többet jelent, többet foglal magában. A szövegpróbák érdemi része annak tisztázása, hogy a szereplők nem csupán egyéni sorsokat játszanak, hanem egyben gazdag filozófiai jelentéssel töltött metaforákat, szimbólumokat képviselnek.”⁸

Shakespeare, miután jó ideje elsősorban kapcsolati drámákat írt, a Hamletben minden alaptípus, lehetséges emberi viszony és az összes alapvető érzelem lehetőségét felmutatta; ugyanakkor a „kizökkent idő” mindenre és mindenkire kiterjedő alakoskodásának bizonyítékát nyújtotta. Tompa szerint érdekes, hogy mennyire végigvihető a „szerepjátszás” minden szereplőn, akiket ő két nagyobb csoportba osztott. „Olyan alakokéra, akik úgy vészelik át a kort, hogy szerepjátszásra kényszerülnek: maga Hamlet, Polonius, Rosencrantz, Guildenstern meghasonlása: egyik énem az, aki vagyok, a másik a rákényszerített szerep, amelyet olyan jól játszom, hogy már szinte azonosultam a szereppel. A másik csoport a színészeké, akiknek életformája a színház. S míg a színészek a színpadon tárják fel az élet igazi arcát és az élet igazságát, a többiek az életben hordják az álorcát. A színház Shakespeare-nél az a színhely, ahol minden lehetséges, ahol szellemek, boszorkányok létezhetnek.”⁹

A Hamlet lényegében a humanizmus színházi moralitása, egyúttal színészpedagógiai tankönyv is. Csírájában benne foglaltatik minden korábbi és jövőbeli színházi forma, miközben Shakespeare legnagyszerűbb drámája egyúttal a színiirodalom legelső „világszínházi esszéje”.

A középkori moralitáshoz hasonlóan a szereplőknek beszélő nevük van. A „Ham-let” összetett angol kifejezésként azt is jelentheti: „Most ripacskodj!” „Színlelj!”, „Alakoskodj!”, vagy éppen: „Bohóckodj” / „Bolondozz”, mint tette azt Yorick. A „ham” tudniillik szó szerint: túlzott teatralitással játszó színészt jelöl, a „let” pedig az ilyesfajta játékra biztat. De csak ha nagyon muszáj. S ne feledjük, hogy a királyfi apját is Hamletnek hívták. A Globe Színház 420 évvel ezelőtti premierjén pedig állítólag maga William Shakespeare játszotta a Szellemet.

Amikor tehát a diktatúra nyomása alatt sínylődő Kolozsvári Magyar Színház 1987-es plakátján az olvasható, hogy „Shakespeare: Hamlet” – nyugodtan elhihetjük, hogy az előadás címszereplője maga a szerző, aki egyúttal az „Első színész”. Ily módon „Az egérfogó” Színész királya is, akit a zsarnok eszközemberei, a besúgó Rosencrantz (Jancsó Miklós) és Guildenstern (Nagy Dezső) végül keresztre feszítenek. Társai az ifjabb Hamletet is csak nehezen tudják kimenekíteni a zsinórpadlásról gyilkos szándékkal a színjátszókra eresztett fémvázas lámpasor alól, amely agyonnyomja az igazságkereső művészeket.

Tompa úgy vélte: „Hamlet atyjának szelleme az a művészi vagy állampolgári öntudat, lelkiismereti parancs vagy ethosz, ami azt jelenti, hogy a művészetnek mindig ki kell mondania, hány óra.”¹⁰

 

Farkas Ibolya – Gertrud, Héjja Sándor –Hamlet és Keresztes Sándor – Claudius (fotó: Kántor László)

 

William Shakespeare jól ismert maszkjában a kolozsvári Szellemet, az örökké korszerű drámaírót, az előadás visszatérő lelkét, azaz Hamlet atyját, aki ráébreszti fiát a zsarnokság elleni fellépés szükségességére, stílusosan a társulat legidősebb tagja, az első világháború kitörésének évében született (és életének 100. évében elhunyt) Senkálszky Endre személyesítette meg, aki már 1939-től oszlopos tagja a kolozsvári társulatnak.

De Hamlet darabbéli társulatának mellette Arlecchino és más ismert komédiások is a tagjai. Nem beszélve Charlie Chaplinről.¹¹ Tompa világlátásához mindenkor hozzátartozik a clown-filozófia is.

Shakespeare a „Globe” bohócaihoz illesztette a sírásók figuráit. Kempe távozása után Robert Armin (1568−1615) lett az első számú bohóc a társulatban, aki az összes elődjénél ügyesebben forgatta a szavakat. Ezt a képességét használta ki a darab „szülőatyja”. Kimondottan olyan szövegeket írt neki, amelyekben a bohóc élesebb nyelvű és bölcsebb az öntudatos kékvérű szereplőknél. A londoni ősbemutatón Armin mint „első sírásó” került szembe Richard Burbage (1567−1619) udvari bolond bőrébe bújt Hamletjével.

Tompa Gábor elképzelésében viszont a Sebők Klára és Barkó György által megszemélyesített bohócok nem csupán „sírásók” voltak, de ők „a kor gúny-csapásai, a zsarnok bosszúja, gőgös emberek dölyfe, a hivatalnak packázásai”¹² miatt elgyötört, ám ízig-vérig színházi ember Hamlet szinte állandó kísérői, asszisztensei, ügyelői, kellékesei, hűséges partnerei abban is, hogy például Poloniust (László Gerő) a királyfi hülyére vegye. Ugyanakkor természetesen szerepet vállalnak a zsarnokot leleplező Gonzago megöletésében. Mint földönfutó menekültek, állandóan egy hatalmas ládát cipelnek magukkal.

A bohóc páros nyitotta az előadást, akik a Kabaré zenéjére érkeztek a zenekari árok felől, de útjukat állta ama akadály, amely mögül majd az előadás végén Dire Straits-zenére mentették ki a kultúra utolsó, még megmaradt becses ereklyéit, mielőtt a vasfüggöny végleg leereszkedne, és beláthatatlan időre elzárná ezt a szerencsétlen országot a civilizált Európától. A legutolsó pillanatban a képtelenül leszűkült résen Horatio is kihengeredett a gitárjával, hogy Hamlet kérésének megfelelően megőrizhesse produkciójuk múlékony emlékét, illetve „meggyőzze felőle és igaz ügye felől a kétkedőket.”¹³

 

 

Farkas Ibolya – Gertrud és Rekita Rozália – Ophélia (fotó: Kántor László)

 

Persze Shakespeare-nél a „Horatio” is beszélő név. A ’hora’ latinul: „idő”, ógörögül: „kronosz”, amelyben benne van a sorsszerű, megállíthatatlan folyamat jelentése is. A „krónikás” megfeleltetés pedig igencsak illik Horatio darabbéli szerepéhez. Hiszen Hamlet rá testálja a feladatot, hogy mondja el hitelesen az ő igaz történetét az utókornak.

A színész drámaíróhoz hasonlóan, aki mondandójának alátámasztása érdekében kortársaira valló színpadi idézetekkel is operált (például a színészek érkezésekor recitált szöveg Marlowe 1586-ban írott Dido, Karthágó királynője című drámájából származik), négyszáz évvel később Tompa Gábor ugyancsak több részlettel, beállítással, színpadi allúzióval utalt a saját korának zsarnokságellenes előadásaira. Így a bukaresti Bulandra Színházban 1985-ben, Alexandru Tocilescu rendezésében bemutatott, nemzetközi hírűvé vált Hamletre is, amelynek emblematikus címszereplője a Héjja Sándornál csupán öt nappal idősebb Ion Caramitru (1942−2021) volt, akinek majd 1989. decemberi (és a változás utáni) politikai szerepvállalása is Hamletjének elképesztő népszerűségéből következett. Horatio gitárja pedig a moszkvai Taganka Színház legendás „gitáros Hamletjét”, az 1980-ban, 42 éves korában elhunyt, de már életében mítosszá lett Vlagyimir Viszockijt idézte, aki jellegzetes, vodka marta hangján énekelte el Jurij Ljubimov etalonná vált 1971-es rendezésének prológusaként Borisz Paszternak Jurij Zsivago versei közé iktatott Hamletjét. De a hetvenes évek Szovjetuniójának önpusztítóan lázadó bárdja éppúgy megírta és sokszor előadta saját „Az én Hamletem” című költeményét is.

Shakespeare a drámák drámájában saját korának teátrális műfajait sorakoztatta fel, amelyek Tompa rendezésében a huszadik századi színházi guruk allúzióival egészültek ki. Benne volt többek között: Brecht, Beckett, Ionesco stb. Artaud „kegyetlen színházról” szóló elméletének mintegy gyakorlati alkalmazását sejttette a szépséges, nyúlánk, kezdetben virgonc bakfis Ophelia (Rekita Rozália) tébolya, aki virágok helyett egy vélhetően Hamlettől származó ajándékot, egy babát szaggat ízekre és annak tagjait osztja szét.

Ráadásul valamennyi szerepkör lefordítható a színházi munkakörökre csakúgy, mint a társadalmi szerepekre. A próbaidőszakban Tompa Gábor elmondta:

„Szeretném az egész Hamletet úgy felfogni, mint színházat, olyan színházi előadást, ahol egyedül Hamlet azonosul tökéletesen a szerepével, és valóságosan meghal, míg a többiek kilépnek az előadásból, és a parókával együtt szerepeiket is levetik. Az előadással a színház mágikus erejét szeretném demonstrálni. A színház mindenekelőtt konvenció. Szeretném, ha az előadás úgy kezdődne, hogy bejön két színész, aki majd Marcellusszá és Bernardóvá lényegül át, és leülnek egy kis öltözőasztalkához. […] Ülnek, és olvassák a szöveget: - Állj! Ki vagy? - Nem úgy. Te állj, s felelj, ki vagy? stb. És egyszer csak megszólal a zene, és megjelenik a szellem. A szellem megjelenése átlényegíti őket, és megkezdődik a színház. Belépnek szerepeikbe, és elkezdődik az igazi, deklarált színház, amely képes illúziót kelteni és magával ragadni. Nem véletlen, hogy Hamlet egyetlen igazi felszabadult pillanata az, amikor a színészekkel találkozik. A színészek és a megrendezendő előadás gondolata valósággal feldobják. […] Az ő rendeltetése megrendezni azt az előadást, amely tükröt tart a természetnek, s ezt be is tölti.”¹⁴

Tompa Gábor a Román Köztelevízió által 2016-ban készített „Shakespearia, Will országa” (Shakespearia, ţara lui Will) című dokumentumfilm-sorozat „Hamlet”-epizódjainak egyikében erről a rendezéséről így nyilatkozott: „Nekünk a nyolcvanas években, amikor fiatalok voltunk, a Hamlet teremtett lehetőséget arra, hogy a hatalom anatómiájáról beszéljünk, és a művész állapotát tanulmányozzuk a diktatúra összefüggésében. Hamlet megrendezi Az egérfogót, ami egy forradalmi előadás, mert általa az egész világ megtudhatja, hogy valójában mi is történik az országban.”

Az előadás üzenetére hamar rájött a cenzúra is, úgyhogy végérvényesen betiltották. Viszont mindazokra, akik még láthatták – legyenek bár színházi emberek vagy egyszerű nézők – rendkívüli hatást tett.

 

Darvay Nagy Adrienne

 

^JEGYZETEK

^{1 A megálmodott színház. Válaszok Saszet Géza kérdéseire = Tompa Gábor: A késdöfés gyöngédsége. Kolozsvár, 1995. 134-135.}

^{2 Is Shakespeare Still Our Contemporary?, Edited by John Elsom, Routledge, 1989. 1.}

^{3 Tompa Gábor: A késdöfés gyöngédsége, Korunk Szerkesztősége, 1995, 134−135.}

^{4 Hamlet – Arany János fordításában, Második felvonás, 2. szín}

^{5 Uo., Első felvonás, 4. szín}

^{6 Uo., Harmadik felvonás, 2. szín}

^{7 Hamlet műsorfüzet KÁMSZ, 2021.17.}

^{8 Tompa Gábor: i. m. 136.}

^{9 Uo.}

^{10 Uo. 136−137.}

^{11 Ikonikus burleszk figurája mellett eszünkbe juthat a zseniális Chaplin, amint ki(f)ordítja a „Lenni, vagy nem lenni” monológot az 1957-es Egy király New Yorkban című filmben.}

^{12 Hamlet, Harmadik felvonás, 1. szín}

^{13 Utalás Hamlet szavaira: Ötödik felvonás, 2. szín}

^{14 Tompa Gábor: i. m. 137−138.}