László Miklós: Illatszertár – Szatmárnémeti Északi Színház, Harag György Társulat

László Miklós darabja születése után kilencven évvel töretlen népszerűséggel járja sorra a színházakat. Nincs olyan év, amelyben ne tűnne fel legalább egy-két társulat repertoárján. Ha csak a most befejeződött évadot nézzük: láthattunk belőle egy kiváló bemutatót Tatabányán, Szikszai Rémusz rendezésében, de színpadra állították Dunaújvárosban is (ez utóbbi, Szűcs Gábor által rendezett változatot sajnos nem láttam). A szatmárnémetiek tíz év után vették elő újra, 2011-ben ugyanis Béres Attila rendezte meg náluk, most pedig Márkó Eszter. Érdekesség, hogy a két szereposztás között egyetlen átfedés van: Diószegi Attila akkor Kádár urat játszotta, most pedig Jancsit. Az előadás a Gyulai Várszínház Erdélyi Hetének köszönhetően jutott el a határon innenre, ahol az Erkel Ferenc Művelődési Központ méretes nézőterét teljesen megtöltötte az augusztus eleji hőségben is erre a karácsonyi történetre kíváncsi közönség.

A népszerűség magyarázata lehet, hogy a békebeliség megnyugtató ideáját kínálja a mű, még akkor is, ha a harmincas években játszódó történetben azért nagyon is felsejlenek a világválság, a létbizonytalanság, az elmúlt és a közelgő háború árnyai. Mégis, van benne valami kapaszkodás a biztosba, a rendezett, nyugalmas élet utáni vágyba, amit ma nagyon is át tudunk érezni. Az internetes ismerkedések és a Tinder világában pedig a fiatal nézőknek sem tűnik a valóságtól elrugaszkodott, hiteltelen ötletnek a személyes találkozás nélküli levélszerelem gondolata. És persze olyan szerethető karakterek vannak benne, amelyekkel könnyű együtt menni.

Ehhez a darabhoz pazar díszlet dukál, amely már a függöny felgördülésekor hűha élménnyel ajándékozza meg a nézőt. Az Illatszertár-díszletek rendszerint keringenek az országban, hiszen költséghatékonysági és környezetvédelmi szempontok egyaránt ezt indokolják. Khell Zsolt szépen felépített drogériája is feltűnt már más előadásokban, például a többszörös díjnyertes nyíregyháziban. Bocskai Gyopár jelmezei, különösen, ami a női ruhákat illeti, finomak, kifejezőek, és a tervező még olyan apró részletekre is ügyelt, hogy az eladók fehér köpenyén ott legyen a cirádásan hímzett H betű, utalva a bolttulajdonos nevére. (Egyetlen kérdésként az merült fel bennem, miért van Hammerschmidt úr otthonosan, pizsamában és hálóköntösben az üzletben töltött éjszakáját követően, amikor az inas csak ezután hozza el otthonról a holmiját. Ez persze elsősorban rendezői és nem tervezői döntés.)

(fotó: Juhász Éva)

Márkó Eszter jó tempójú, üresjáratoktól mentes rendezésében életre kel a drogéria, a vásárlókkal teli tömegjelenetekben apró mikrotörténések sora zajlik, amelyeknek adott esetben folytatása is lesz. Például mindjárt az elsőben feltűnik az a szemmel láthatóan gyermeket váró nő, akiről később majd kiderül, hogy minden bizonnyal Kádár úrtól várandós, négyszöggé bővítve a Kádár úr – Rátz kisasszony – Hammerschmidtné szerelmi háromszöget. Ebben a változatban kicsit talán több az emberi kicsinyesség, apró gonoszkodás, sokszor élesen csattannak az indulatok. Például amikor Asztalos úr az őt ért sérelmet úgy önti egy, a zárás után a boltba betérő cselédre, ahogy a legvédtelenebbnek, adott esetben egy gyereknek vagy kutyának adják tovább a felülről jött rúgást. De hát mi is pontosan ebben a frusztráció diktálta adok-kapok világban élünk.

A játékot talán öt vagy hat alkalommal egy-egy dal szakítja meg. Ezek a dalok klasszikus, de kevéssé ismert versek (Kosztolányi, Kaffka Margit, Nadányi Zoltán, Gárdonyi, Kemény Simon) megzenésítései. Ilyenkor a színpad sötétbe, de legalábbis homályba borul, csak az éneklő színészt világítják meg. Annak ellenére, hogy a színészek jól énekelnek, és többnyire a dalszöveg illik az adott szituációhoz, ezek a betétek nem szervesülnek az előadásba. Van olyan dal is, Árpádé, ami nem is passzol a karakterhez, hiszen őt nem a szerelmes oldaláról ismerjük – még akkor sem, ha később az előadás teremt egy kis liezont közte és Molnár kisasszony között.

Eltérnek a feldolgozások abban a tekintetben is, hogy mennyire tolják el a történetet a vígjáték felé, vagy inkább arra koncentrálnak, hogy itt azért a legtöbb szereplőnek súlyos hiányok, csalódások vannak az életében. A szatmári előadás jó egyensúlyt tart a két irány között, csak a második felvonás vége, a Hammerschmidt úr rosszulléte körüli zűrzavar sikerül túlságosan burleszkesre a Főnök úr szívrohamba torkolló bánatához képest.

Asztalos úr és Balázs kisasszony kettősét Szabó János Szilárd és Budizsa Evelyn játssza. Jól működő párost alkotnak. Ez az Asztalos úr távol áll a drogerista kisasszonyok álmaitól: van benne valami groteszk elrajzoltság. Az a típus, akinek a legnagyobb dráma idején is ott marad a borotvahab (itt éppen a rosszul kinyomott fogkrém maradéka) a fülén, mégsem válik nevetségessé. Felsejlik benne a korán árván maradt, elveszett gyerek is, aki apapótlékot lát a főnökében, és nagyon vágyik már családra. Budizsa Evelyn jól eltalálja Balázs kisasszony finomságának és karcosságának egyensúlyát. Az előadás lebegteti, rájön-e egyáltalán arra, hogy Asztalos úr és a vőlegénye egy és ugyanazon személy, a nézőre bízza ennek eldöntését. Hammerschmidt szerepét Rappert-Vencz Gábor játssza. Csavar a szerepben, hogy ezt a higgadt, kiegyensúlyozott, alkalmazottaiért felelős embert az előadás elején a féltékenység kivetkőzteti önmagából, így a néző kötekedő, ingerlékeny főnökként ismeri meg. A színésznek ebből a forte kezdésből kell a karaktert visszajuttatnia önmagához. Rappert-Vencz Gábor ezt hitelesen és természetesen oldja meg. Nagy Orbán a háborút megjárt, repesszel a fejében túlélni és a családját eltartani („öt pár cipő kell nekik évente!”) igyekvő Sipos úr szerepében a karakter emberi gyengeségei mellett alapvető jóindulatát, emberségét is megmutatja. Magát mentve írja meg azt a névtelen levelet, de meggyötrődik érte. Itt a Don Juanról szóló dalt önelégült mosollyal eléneklő Kádár úr (Poszet Nándor) eltűnésével Rátz kisasszony nem tűnik el, mint némelyik más feldolgozásban. Kovács Nikolett megformálásában nem vakítja el a rózsaszín szemüveg: lát, figyel, szenved, aztán túllép Kádár úron és csélcsapságán. A nagyhangú, folyton tüsténkedő és az orrát mindenbe beleütő Árpád ziccerszerep, amellyel Orbán Zsolt jól él, többnyire mértéket tartva a mértéket nem ismerő karakter ábrázolásában. Nem is marad el a siker. Kettőse Bogár Barbara elegánsan ironikus Molnár kisasszonyával – ahogy erről már esett szó – meglepő fordulat, hiszen egészen addig annyira más regiszterbe helyezték őket. De hát az ellentétek, ugye, vonzzák egymást…

A szatmári Illatszertár igényes feldolgozás, amely a darabbal elsőként találkozó nézőnek (sokan vannak ilyenek, lemérhető volt a nézőtéri meglepett sustorgáson, amikor kiderült, hogy az esküdt ellenségek egymással leveleznek) és a sokadik feldolgozást látónak is élményt kínál. Az egyéni teljesítmények és a társulat összjátéka egyaránt jó ajánlólevél ahhoz, hogy felkeltse az érdeklődést a színház többi előadása iránt.

Turbuly Lilla